Porszeméletünk egyszer gyönggyé változik
A Keresztény Értelmiségi Kör (KÉK) magyarcsernyei rendezvényének vendége msgr. Bogdán József atya volt, aki délvidéki pap költőként ismert határon innen és túl.
A könyveiben, valamint a hazai és a magyarországi irodalmi folyóiratokban, egyházi lapokban megjelent verseiben megejtően őszinte gondolataival vall és üzen, nyújt vigaszt, erőt és hitet olvasóinak.
Regénybe illően küzdelmes volt a korán elárvult gyermek élete. Lelkébe fájdalom, szívébe szeretetéhség költözött. Így vált felnőtt férfivá, és a megélt élmények ellenére — vagy éppen azok hatására — empátiája mások megsegítésére ösztönözte.
Azonosulni tud az emberekkel és a sorsukkal, soha nem tesz különbséget köztük, mert ahogyan fogalmaz: Isten minden embert egyformán szeret. Kinek képzeli magát az ember, hogy másképp tegyen? — kérdezi nemes egyszerűséggel.
Bölcs nyugalmat sugárzó előadásában érintette Szent Ágoston életét, tanításának üzenetét, ecsetelte a KÉK jelentőségét, szerepét. A későbbiekben a sokunknak fájó jelenségre is próbáltunk közösen magyarázatot találni: sok a temetés, kevés a keresztelő. Fogyunk.
— Bejártam Bácskát és Bánátot — mondja beszélgetőtársam. — Bácskában születtem, Magyarkanizsán nevelkedtem, Szabadkán jártam egyházi gimnáziumba, papként több vajdasági plébánián megfordultam. Keserűen tapasztaltam mindenütt, hogy sokan elhagyják a szülőhelyüket. A keresztlevelek legtöbbjét nem esküvőre és keresztelőre kérték tőlem, hanem a magyar állampolgárság igénylése végett.
Papként és magánemberként sem tanácsolhatom jó szívvel senkinek, hogy menjen el, de megértem a távozókat. Az pedig különösen fáj, hogy lassan megszűnnek a magyar iskolák. Akik útra kelnek, nem nagyravágyásból teszik, hanem a megélhetés végett. A gyerekeikről, a betevő falatról igyekeznek gondoskodni, miközben elemészti őket a honvágy. Itthon mindenki visszaköszön nekünk az utcán, idegenben viszont...
Az őszinte ember bevallja, hogy honvágya van, más meg arról áradozik, hogy ég és föld a különbség a választott haza és a szülőföld között az előbbi javára.
— Nagy gond a fiatalok kivándorlása. Az idősek, talán mert mást nem tehetnek, maradnak. Félő, hogy megbillen az egyensúly... — mondom.
— A fiataloké a jövő, de nagyon sok az idős ember is körülöttünk.
Őket is bátorítanunk kell, mert belefáradtak már az életbe. Lehet, hogy nincsenek egyedül, családban élnek, a nyugdíjukból vagy egyéb jövedelmükből segítik a család munkanélküli tagjait, ugyanakkor rengeteg a magányos özvegy, akinek fáj a magány, a törődés hiánya.
Az idősek és betegek imája tartja fenn az egyházat: imádkoznak a fiatalokért, a papokért — ők ugyanis közelebb állnak Istenhez, mint azok, akik a mindennapi problémák erdejében elveszve nem gondolnak rá.
Aki ki mer állni a szószékre, és elmondja a hibáit, aki a hívőket arra kéri, hogy imádkozzanak érte, mert ő is gyarló ember, annak sikeres a prédikációja, mert őszinte, hiteles, szívből jövő.
A hívő ember általában derűt sugároz. Bogdán atya verseiben megtaláljuk mindazt, ami végigkíséri az életét. Szerinte az emberi értékeknek nem lenne szabad háttérbe szorulniuk. Nagyon el tudja szomorítani, jegyzi meg, ha a pénz a lelkiek fölé kerekedik.
Ha viszont látja az esküvőre készülők szemében a szeretetet, vagy meghallja a kisgyerekek gőgicsélését, boldogság költözik a szívébe. De hozzáteszi: a hívők néha elfelejtik, hogy a papot is anya szülte, és igen nagyok az elvárásaik iránta.
Jó lenne, ha őszinték és hitelesek maradhatnánk, ha képesek lennénk lassítani a munkatempón, ha észre tudnánk venni Istent magunkban, úgy, ahogyan Szent Ágostontól hallottuk: Magamon kívül kerestem Istent, és végül a szívemben találtam meg.
Porszemek vagyunk, de az emberekhez és főleg Istenhez való hozzáállásunkkal porszemlétünk gyönggyé változhat.
