A társadalom eróziója senkinek nem érdeke

Egyelőre a nullával egyenlő az esélye annak, hogy az EU megváltoztassa migrációs politikáját, ugyanakkor a Szerbiában jellemző helyzetet nem szabad kezeletlenül hagyni, az országnak meg kell változtatnia saját politikáját, nyomatékosította a lapunknak adott interjújában Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke. A pártelnök jogszabály-módosítást, az embercsempészet társelkövetőinek büntetőjogi felelősségre vonását, továbbá a migránsokat szállító taxisok rendszabályozását sürgeti.

A keddi, Szabadkán és környékén végrehajtotthoz hasonló, a korábbiakban már számos alkalommal látott hatósági beavatkozásra gondolt, amikor néhány nappal korábban azt írta, hogy elmúlt a beszélgetés ideje, az államnak meg kell védenie polgárait? Ilyesmit várt el? Ez ismét csak tűzoltás, vagy elkezdődött az érdemi problémakezelés?

– A tűz folyamatosan ég. Ezekkel az intézkedésekkel talán a tüzet próbálják lokalizálni. Azt kell látni, hogy nagyjából az utolsó egy évet leszámítva az embercsempészpiacot az afgánok uralták. Addig, ameddig egy hadúr tartja kezében az „üzletet”, nincsen konfliktus, mivel egymás között másként rendezik a nézeteltéréseket. Értesüléseim szerint körülbelül egy évvel ezelőtt egy másik érdekcsoport is megjelent a térségben. Most a két hadúr fegyveres összetűzések révén próbálja érvényre juttatni saját érdekét. A történtek ekképpen magyarázhatóak meg racionálisan. Ám mindannyiunk élete, a biztonságunk, a normalitás, továbbá az ország szuverenitásának vonatkozásában – abból a szempontból, hogy az ország uralja-e területének minden egyes négyzetcentiméterét – ez teljesen irreleváns. Arra kell rádöbbenni, hogy az állam nem uralja területének minden egyes négyzetcentiméterét. Ha uralná, akkor az elsősorban a tűzoltás céljával alkalmazott intézkedések oda vezetnének, hogy ezek az újra és újra megismétlődő konfliktusok megszűnnének. Azt kell látni, hogy az említett érdekcsoportok jelenleg erősebbek az államnál, az állami apparátusnál, amelyik a törvény teljes szigorával tud fellépni, ám minden arra utal, hogy ezt a szigort csak korlátozottan alkalmazza. Az említett bejegyzéssel kapcsolatban azt kell mondanom, hogy épeszű politikus nem ír ilyesmit, hiszen ezzel akkora támadási felületet ad, hogy védtelenné és védhetetlenné válik. Ugyanakkor ezt tudatosan, az őszinteség és az eligazodás szándékával tettem. A bejegyzés mintegy 1800 reakciót generált, ezek között voltak mosolygósak is, ám a reakciók zöme a morózus és vörös, dühös hangulatjel, azaz szmájli volt. Emellett érkezett nagyjából 310 kommentár, ezek a 2015 óta folyamatosan szilárd meggyőződésemet erősítették meg. Az emberek ugyanazt gondolják, mint amiről eddig is beszéltem. Az említett számok fontosak számomra, mert egyrészről kötelezettséget, felhatalmazást, valamint argumentációs többletet jelentenek, másrészről pedig megerősítést, kapaszkodót és bátorítást.

Bátorítást mihez?

– Ahhoz, ami előttünk és előttem áll. Idézte bejegyzésem egyik mondatát, miszerint elmúlt a beszélgetések ideje. Az utóbbi nyolc évben erről a témáról annyit beszéltem, mint kevés másikról. Minden alkalmat megragadtam, a sajtóban is, míg a VMSZ parlamenti képviselői a képviselőházban használták ki a felszólalási lehetőségeket, és számtalanszor beszéltek erről a témáról. Ez a VMSZ politikája a jelenség kezdete óta. Azt kell látni, hogy ebben a hozzáállásban és ügykezelési politikában olyan egyedül vagyunk, mint a kisujjam. Mindazonáltal az élet minket igazol, és azokat, akik velünk azonos álláspontot képviselnek, akik hozzánk hasonlóan élik meg a mindennapok furcsaságait. Amikor azt mondom, hogy lejárt a beszélgetés ideje, az nem azt jelenti, hogy többé nem kell beszélni. A kommunikáció elengedhetetlen, az is szükségszerű viszont, hogy a beszélgetéseknek konklúziói legyenek, ezeket pedig meg kell valósítani. A köztársasági elnökkel személyesen legutóbb valamivel több, mint egy hónappal ezelőtt folytattam eszmecserét erről a témáról. Azért vele, mert ő az ország szuverenitásának a megtestesítője, arról nem beszélve, hogy közhatalmi és emberi szempontból, valamint a tapasztalat vonatkozásában egyaránt ő a politikai színtér megkérdőjelezhetetlenül legmeghatározóbb szereplője. Vele kell intézni ezeket a dolgokat. Ő mondta azt, hogy gyökeresen meg kell változtatni Szerbia migrációs politikáját. Ez éppen az, amit kezdettől vallunk és követelünk. Az, amiről az előbb azt mondtam, hogy tűzoltás, az a szerbiai migrációs lánc végén való beavatkozási kísérlet, ám ez soha nem vezethet eredményre. Azt kellene meggátolni, hogy ez a lánc elkezdjen gördülni az ország területén, mert ha ez bekövetkezik, onnantól kezdve a jelenség, az azt mozgató érdekek következtében, erősebb nálunk, erősebb az államnál, beleértve a jogszabályi környezetet, a rendőrségi erőket, az ügyészség büntetőjogi politikáját. A becsületesség okán azt is szeretném kimondani, hogy értékelésem szerint ez a jelenség, illetve Szerbia migrációs politikája az EU által kizsarolt politika. Ebből kiindulva egészen biztosan akkor következne be gyökeres változás a migrációs politikában, ha az EU megváltoztatná sajátját. Ennek egyelőre a nullával egyenlő az esélye, ezért nem szabad erre várni. A Szerbiában jellemző helyzetet nem szabad kezeletlenül hagyni. Nem kizárólag a lövöldözésről van szó, az „csupán” a jéghegy csúcsa. A társadalom erózióját eredményező folyamatról van szó, amelyik a jogrendbe vetett hitnek a megrendülését jelenti, amelyik a közbiztonságnak olyan szintű megváltozását okozza, ami összeegyeztethetetlen eddigi életmódunkkal és a saját településeinkről, illetve országunkról való elképzeléseinkkel. Mi nem úgy nőttünk fel, hogy sötétedést követően nem merünk kimenni az utcára. Ezen a vidéken a hölgyek, az anyák akkor mentek végig az utcán, amikor csak akartak, a gyereket bárhová el merték engedni. Ez mára megváltozott. Nincs az a migrációs politika, amelyiknek ilyen változásokat lenne szabad okoznia életünkben, mert akkor az életünk csúszik ki a kezünkből. Azért hiszem, hogy a megoldás kulcsa a köztársasági elnök kezében van, mert egyrészt ő a fegyveres erők főparancsnoka, másrészről pedig az előbb részletezett okokból, illetve alkotmányjogi és közhatalmi felhatalmazásaiból kifolyólag. Értékelésem szerint nagyon összehangolt akcióra van szükség annak érdekében, hogy a szándék, miszerint az ország migrációs politikáját meg kell változtatni, valósággá váljon.

Mégis mekkora az esélye ennek, hiszen a köztársasági elnök az Önnel való találkozó óta egyszer sem nyilatkozott ebben a témában, még Szabadkán sem, noha a városnap alkalmából szervezett díszülésen a városi képviselő-testület elnöke feldobta neki a „migrációs labdát”, nem beszélve arról, hogy a migrációs politika érdemi megváltoztatásának a kezdeti intézkedései sem mutatkoznak meg egyelőre? Az embernek az a benyomása, hogy a koalíciós partner, a VMSZ kísérleteinek ellenére nem foglalkozik kellőképpen a témával, még csak nem is beszél róla.

– Az egy dolog, hogy miként kommunikálnak, illetve miként nem, a nyilvánosság előtt, az viszont egy másik dolog, hogy a háttérbeszélgetések alkalmával ugyanezek az emberek mit mondanak. Ugyanezek az emberek nagyjából ugyanazt mondják, mint mi, mint én, mindenki a saját szókészletére és gondolatkészletére támaszkodva. Az alapvető probléma az, hogy az országnak a migrációval kapcsolatban van egy közzé nem tett, ám a gyakorlat révén megerősített politikája. Ez a politika ellen rajunk kívül senki nem lép fel, senki nem mutat rá, hogy ez nem lesz így jó. Eljutottunk odáig, hogy a piroti polgármester azt kérte, hogy a migránsokat településéről szállítsák Szabadkára. Abba a helyzetbe kell kerülni, hogy saját országunkon belül tologassuk a kívülről érkező konfliktust? Hova vezet ez? Hogy mi az esélye annak, hogy ez bekövetkezzen? Pillanatnyilag az esélye ennek nem túl nagy, ám ettől függetlenül nincsen más lehetőség, mint ezt az utat járni és beszélni a problémáról. Nem azért, mert valakit bántani akarok, vagy tisztességtelen partner lennék, esetleg pártpolitikai előnyöket szeretnék ebből kovácsolni, hanem azért, mert mi egy másfajta ország építésében vagyunk szövetségesei egymásnak. Az igazság az, hogy hiába építjük meg a Szeged–Szabadka-vasútvonalat, hiába utazhatunk majd 65 perc alatt Szabadkáról Belgrádba, hiába nyílik meg itt egy teljesen másfajta perspektíva, ha a mindennapjainkat nem tudjuk normálisan élni. Akkor ez az egész, az összes fejlesztés értelmét veszíti. Nem beszélve arról, hogy előbb vagy utóbb ezt be kellene fejezni. Az, hogy mikor van az előbb, és mikor az utóbb, relatív kérdés, ám el kellene kezdeni kezelni a helyzetet. Ez a folyamat az átveréseknek, a visszaéléseknek, a hamisításoknak és a félreértelmezéseknek a sorozatán alapul. A meggyőződésen szerint Szerbiára is rákényszerített uniós migrációs politika ezeket az embereket háborús övezetből menekült személyekként kezeli, ezért Szerbiától az ezzel kapcsolatos nemzetközi jogi kötelezettségeinek a betartását követelik. Igen, a vállalásokat be kell tartani. Ugyanakkor a szóban forgó vállalt kötelezettségek szerint a háború veszélyeztette személyeket az első biztonságos országnak kell befogadnia. Akárhogy is nézem, ezek az emberek, mire Szerbiába érnek, több biztonságos országon áthaladnak, ezek némelyike még európai uniós tagállam is. Szerbiába érve ezek az emberek bediktálnak egy nevet, egy születési dátumot és származási országot, ám az adatok hitelességét lehetetlenség ellenőrizni. A szerbiai hatóságok kiállítják számukra a megfelelő dokumentumot, ennek értelmében meg kellene várniuk az eljárás befejezését, ám mivel ezrekről van szó naponta, elképzelhetetlen, hogy az eljárásokat bárki lebonyolítsa, nem beszélve arról, hogy ezek az emberek nem akarnak itt maradni. Mivel a befogadóközpontok nem zárt típusúak, feltöltik telefonjaikat, felveszik a kapcsolatot a szervezőkkel és ismét útnak indulnak. Ezzel kapcsolatban az egyik alapvető kérdés az, hogy vajon lehet-e rendszabályozni a taxisokat, hogy ezeknek az embereknek a szállításában ne vállaljanak szerepet. Az ezeknek a személyeknek szállást adókkal kapcsolatban ugyancsak számos kérdés felmerül, például az, hogy bejelentik-e őket. Rengeteg olyan személy van, aki kihasználva a helyzetet, pénzkereseti lehetőségként viszonyul a jelenséghez, és segíti ezeket az embereket. Az említettek az embercsempészet és az ehhez kapcsolódó összes bűncselekménynek a társelkövetői, segítők. Át kellene alakítani az erre vonatkozó jogszabályokat, meg kellene teremteni a gyorsított eljárás lehetőségét, ezeket az embereket le kellene kapcsolni, a taxikat elkobozni, az elkövetőket pedig drákói szigorral megbüntetni. Persze a legfontosabb továbbra is annak a lehetőségnek a megszüntetése, hogy ezek az emberek bejussanak Szerbia területére. Ha a mérleg egyik serpenyőjébe a probléma kezeléséhez szükséges ráfordításokat, míg a másikba a rá nem fordítás következményeit, illetve a kárt helyezzük, akkor előbbi biztosan könnyebb. Arról nem beszélve, hogy csakis az eddigi politika átalakítását követően tudnánk visszatérni egy normális világnak az építéséhez. Az, hogy államként ki tudunk-e bújni az EU által 2014–2015-ben ránk erőltetett szorításból, objektív kérdés, én ezt nem tudom megítélni. A helyzet komolysága miatt ezzel a dologgal nem elsősorban nekem kell foglalkoznom, ennek a kezelése nem az én dolgom. Nekünk mindannyiunknak az a feladatunk, hogy azt, amit választási programként megfogalmaztunk, amihez a felhatalmazást kértük, és amiben megállapodtunk, megpróbáljuk megvalósítani. A migrációval kapcsolatban a VMSZ-nek 2015-től napjainkig egyértelmű az álláspontja. Az összes, a Szerb Haladó Párttal eddig megkötött koalíciós megállapodásnak kitétele volt a migrációval kapcsolatos álláspontunk mint közös vállalás. Tudom, hogy a terep, amire akár ezzel a beszélgetéssel rálépek, életveszélyes, de ha az ember nem így jár el, akkor a mindennapjaink még durvábbá válnak. Nincsen sem magyarázkodnivalóm, sem vesztenivalóm, mert amit akarok, az a jó. Ez nem magyar ügy, ez Szerbia összes polgárát érinti, kit jobban, kit kevésbé. Én a továbbiakban is keresem majd a köztársasági elnököt. A korábbiakban kialakított viszonynak köszönhetően úgy tudunk ezekről a témákról beszélgetni, hogy nem szükséges bizonygatni annak a tényét, hogy az ember nem akar rosszat. Annak is tudatában vagyok, hogy az államelnök helyzete nem egyszerű, hiszen az országnak problémák garmadájával kell megküzdenie szuverenitása megőrzésének érdekében. Mindazonáltal eljött az ideje annak, hogy az uniós migrációs politikával való összehangolásra vonatkozó korábbi döntést – mert minden jel szerint ez a döntés megszületett – felülvizsgálja az állam. Ez Szerbia és összes polgárának az érdeke, még akkor is, ha emiatt konfliktust kell vállalni.

Eljöhet-e az a pillanat, amikor a migrációs politika át nem alakítása, vagy az ezzel kapcsolatos érdemi szándék fel nem ismerése miatt a VMSZ esetleg felülvizsgálja az SZHP-vel való koalíciós együttműködését?

– Ilyen messzire nem mennék. Nem a koalíciós megállapodás a mozgatórugóm, hanem a probléma megoldása iránti elkötelezettség. Azzal, hogy – hipotetikusan mondva – felülvizsgálnánk az együttműködésünket, a probléma nem oldódna meg. Ezt a problémát nem lehet ellenzékből vagy olyan negatív konfliktusból kezelni, amelyben a politikai színtér más-más oldalán állunk. Ez a dolog minden bizonnyal elpolitizálódik. Minél közelebb kerülnek a választások, annál inkább azok próbálnak majd politikai tőkét kovácsolni a válságból, akik eddig a szavukat sem hallatták, mert hát européernek gondolva magukat támogatták az uniós migrációs politikával kapcsolatos nézeteket. Persze akkor sem a problémát akarják majd megoldani, mivel képtelenek rá, hiszen ellenzékből ezt nem lehet megtenni, ám meglovagolják a témát és becsapják az embereket. Ezt a problémát csak többségi pozícióból lehet kezelni. A parlamenti többség a törvényhozás szempontjából lényeges, de a többség határozza meg a kormány és a minisztériumok munkáját is. A többségnek van meg az az erőszakszervezeti struktúrákat mozgató felhatalmazása, amelyik ezzel a helyzettel képes megküzdeni. Az összes többi csupán handabanda, aminek a hátterében nincsen realitás, ám amivel az emberek hülyítés eszközévé válnak.

De mégis mit mondana az átlagembernek, a kisembernek, aki fél, aki zaklatott, aki haragos és csalódott, aki nagyon sok hasonló mondatot hallott már, így elege van a szavakból és tettekre vár?

– Amit eddig elmondtam, azt nem a „nagy embereknek” mondtam, egyébként sem tudom, hogy ki a kicsi és ki a nagy. Én ezt mindannyiunknak mondtam, ennél többet nem tudok mondani, de ennél többet tenni sem tudok, legalábbis ebben a pillanatban nem. Látni fogjuk, hogy miként alakul ez a dolog. Ugyanakkor azt ismét szeretném nyomatékosítani, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy a jelenlegi helyzet megváltozzon. Pillanatnyilag a minden elsősorban az érvelést, a beszélgetést jelenti, valamint az összes olyan eszköznek a felhasználását, amit a politika lehetővé tesz. Szerintem nem erőszakból kell megoldani a problémát, hanem politikailag. Nekem az a meggyőződésem, hogy az, amit mi akarunk, az a jó. Elképzelhetetlennek tartom, hogy bárki, aki felelősséget érez országunk iránt, ne a jót akarja.