A Kárpát-medence legjobbjai

Brezovszki Eszter, a népdalkör művészeti vezetője tizennégy évvel ezelőtt költözött a családjával Palicsra. A feketicsi születésű néptánc- és népdaloktató a topolyai Kodály Zoltán Művelődési Egyesület néptánc és népdalszakosztályát vezette, Magyarországon végezte el az oktatói tanfolyamot. A hagyományápolásban szerzett elismeréseinek köszönhetően kérték fel a Szederinda népdalkör tagjai művészeti vezetőnek.

• Azelőtt többnyire gyermekekkel, fiatalokkal dolgozott. Most egy idősekből álló népdalkört vezet. Mennyiben más ez a feladat?

— A Szederinda népdalkör tagjainak átlag életkora 65 év. Ezek az emberek népdalokat kedvelő, énekelni szerető hagyományápolók, a lelkesedésük mindenkit magával ragad. A heti többszöri próbák sem viselik meg őket, mindig találnak időt arra, hogy eljárjanak a felkészülésekre. Nagyszerű érzés velük dolgozni, és még ha az elején volt is némi nehézség, együtt megoldottuk, sőt a fejlődésünk azóta is töretlen.

• Milyen nehézségekre gondol?

— Elsősorban arra, hogy a kórustagok többsége nem részesült énekképzésben, vagyis csupán szeretetből dalolgatott. Az én feladatom volt ezt a társaságot oly módon összekovácsolni, hogy az énektudásuk is magasabb szintre jusson.

• Hány tagot számlál az énekkar?

— Kezdetben 18 asszony volt a Szederinda tagja, azóta már 30-an vagyunk, méghozzá vegyesen, vagyis férfiak is csatlakoztak hozzánk. Ez külön öröm számomra, hiszen vegyes karral dolgozni talán még izgalmasabb, arról nem is beszélve, hogy a hangszínek kavalkádja ékesíti az előadott dalokat. Sajnos, többen az egykori tagok közül már nincsenek az élők sorában, egyre inkább fogyunk, de szívből remélem, hogy lesz utánpótlás.

• A Szederinda népdalkör tagjai túlnyomórészt nyugdíjasok, olyan idős emberek, akiknek jut idejük a szenvedélyükre, a népdaléneklésre. Talán éppen az időhiány lehet az egyik oka annak, hogy a fiatalok nem igazán jelentkeznek a népdalkörbe?

— Biztos vagyok benne, hogy igen. Sajnos egyre kevesebb idő jut a családra, önmagunkról nem is beszélve. A népdaléneklés azonban éppen az a fajta elfoglaltság, amit az ember saját maga örömére csinál. A fiatalabbak — ha szerencsések és van állásuk, azért, ha munkanélküliek, akkor meg az alkalmi munkák után való futkosás miatt nem tudnak időt szakítani. Pedig sokan vannak azok, akik kedvelik — és szívesen művelnék is — a népdaléneklést.

• Honnan jött az ötlet, hogy beneveznek az októberben meghirdetett vetélkedőre?

Mi már előzőleg is részt vettünk a Hontravel Kft. szervezésében megrendezett Népek tánca, népek zenéje elnevezésű vetélkedőn, ahol kiemelt aranyminősítésben részesültünk. Ezen a sikeren felbuzdulva neveztünk be az idén az idősek Ki mit tud?-jára.

• Ez egy Kárpát-medencei szintű megmérettetés volt. Milyen érzés volt megnyerni, ezzel a legjobb népdalcsoportnak járó elismerést kiérdemelni?

— Csodás érzés volt, ezt nem is lehet szavakba foglalni. Persze sok múlott azon, hogy milyen népdalokkal léptünk közönség elé. Egy olyan népdalcsokrot választottam, amit mindenki ismer: betyárdalokkal léptünk fel. Az izgalom akkor vett erőt rajtunk, amikor továbbjutottunk a szabadkai elődöntőből. Rajtunk kívül még a csókai Rákóczi Férfikórus jutott be a középdöntőbe, melyre Pécsett került sor.

• A Szederinda a középdöntőből is továbbjutott öt másik énekcsoporttal egyetemben. Álmodtak erről valaha is?

— Nem, mindannyiunkat nagyon meglepett a zsűri döntése, ugyanakkor iszonyatosan nagy erőt adott. Éreztük, itt már nincs megállás, nem hátrálhatunk meg, menni kell tovább, menetelni egészen a végső győzelemig. Persze akkor még nem is sejtettük, hogy mi nyerjük meg ezt az egész Kárpát-medencét átfogó vetélkedőt.

• Az egynapos döntőre a Budapesti Operettszínházban került sor. Milyen élményekkel tértek haza a népdalkör tagjai túl azon, hogy a magukénak mondhatják a legjobbaknak járó elismerést?

— Csodálatos volt látni a fővárost, az Budapesti Operettszínházat sokan most látták először. Ugyanakkor rettenetesen fárasztó volt végigizgulni az egész napot, hiszen az utolsók között léptünk színpadra. Amikor láttam, hogy szép lassan eluralkodik a csoport tagjain a fáradság és az izgalom, igyekeztem lelket önteni beléjük. Ez olyannyira sikerült, hogy az öt perces fellépésünk hibátlanra sikeredett.

• Népviseletben léptek a közönség és a zsűri elé. Ez követelmény volt a verseny szervezői részéről?

— Nem kifejezetten, de mi csakis népviseletben lépünk fel, bárhol járunk. Dél-alföldi népviseletünk már tízéves, magam varrtam őket. Most már végső ideje lenne újakat készíttetni, ám az anyagi helyzetünk sajnos ezt nem teszi lehetővé.

• Ki támogatta anyagilag a Szederinda népdalkör vetélkedőn való részvételét?

— A Vajdasági Magyar Szövetség biztosított egy autóbuszt a részünkre, minden egyéb kiadást a szervezők álltak. Számunkra a VMSZ által nyújtott támogatás óriási segítség volt, hiszen az útiköltséget saját magunknak kellett volna fedeznünk, amit sokan nem engedhettek meg maguknak. Ezúton is szívből köszönjük a támogatást!