„A célok éltetnek”

Boros György szabadkai grafikus, rajztanár a napokban ünnepelte nyolcvanadik születésnapját

Boros György nyolcvanadik életévét töltötte be a héten, de korát meghazudtoló módon szedi a szabadkai Népkör MMK csigalépcsőfokait. Ott található ugyanis a műterme, ahol tanítványaival is foglalkozik. Amikor lihegve szóvá teszem jó formáját, azt mondja, több betegséggel és a korral küzdve sem hagyja magát. Nem enged teret a letargiának. Fiatal korában sportos életet élt, úszott, vízilabdázott és kerülte a káros szenvedélyeket. A sport pedig arra is megtanította, hogy méltósággal viselje a kudarcokat, és képes legyen megküzdeni a legyőzhetetlennek tűnő akadályokkal is. Boros Györgyöt azonban elsősorban többszörösen díjazott grafikusként és tanárként ismerjük. Beszélgetésünk kezdetén ezért azt tudakoltam, hogy gyerekkorában szeretett-e festeni, és milyenek voltak az első „művészi” megnyilvánulásai.

– Nagyapám szobafestő volt. A kimaradt festékeket kis edényekben tárolta, az udvaron vagy a kamrában. Ikeröcsémmel persze megpróbáltuk kibontakoztatni a tehetségünket. A szomszéd falát vettük célba, de jutott festék a kerítésekre is. Talán mondanom sem kell, hogy a „művünkkel” nem arattunk túl nagy sikert. Azokban az időkben viszont nem volt túl sok szórakozás, a kikapcsolódás főleg a fociban és a sportolásban merült ki. A fal kifestése gyerekcsíny volt, de már úgy tízévesen is a nagyapámtól kérdeztem, hogy mit rajzoljak, mit fessek. Komolyabban a gimnáziumi években kezdtem képzőművészettel foglalkozni, amikor bekapcsolódtam a rajzcsoportba. A rajztanárom, Ivanyos Sándor ösztökélt erre. Akkor készítettem el az első grafikámat is. Az ötvenes évek elején ugyanis az iskola, a növendékei számára, minden évben kiírt egy rajzpályázatot. Ezeken grafikával, rajzzal vagy festménnyel szerepeltem. Az első díjakat is itt kaptam, így egyértelművé vált, hogy ezt a szakmát választom.

 Hol tanult tovább és mivel találkozott, amikor az érvényesülés útjára lépett?

– Belgrádban fejeztem be a főiskolát, és azt képzeltem, művész leszek. Ekkor szembesültem azzal, hogy valamiből meg kell élni, én pedig valójában rajztanári képzettséget kaptam. Az is világossá vált, hogy kevés módszertani tudással ruháztak fel. Újvidékkel ellentétben, Belgrádban főleg a képzőművészetre helyezték a hangsúlyt. Ez a hiány pótlásra szorult, ezért neki fogtam kutatni a rajztanítás módszertanát. Ekkortájt más koncepció szerint kezdték tanítani a rajzot. Addig általában kimerült a másolásban és modellkészítésben, nem vették figyelembe a tanulók pszichikai és fizikai fejlettségi fokát. A rajzóra némileg olyan volt, mint a matekóra: ábrázolómértannal foglalkoztak, és nem igazán használták ki a gyerekek kreativitását. Az új program beindulásakor átképzésekre és szemináriumokra jártam. Akkor láttam, hogy úgymond még az ábécénél tartok és nem a regényírásnál. Tíz év után éreztem csak, hogy elsajátítottam a módszertant.

 Milyenek voltak az iskolai körülmények, ami a rajzórákat illeti?

– A szabadkai Jovan Mikić Általános Iskolában tanítottam. Új iskolának számított, ezért az észak-bácskai körzet pedagógiai intézete ott alapította meg a körzet képzőművészeti központját. Ez persze csak a termet jelentette, a körülmények silányul indultak. Asztalokért, székekért, szekrényekért a kollégákhoz jártam kuncsorogni. Azután minden beindult, a gyerekekkel is megszeretettem a grafikát, sok versenyen vettünk részt, sok díjat nyertünk, ez pedig ösztönzött engem és az iskolát is.

 Mindeközben az alkotói munkát sem hanyagolta el. Mi mindennel foglalkozott?

– Grafikákkal, festészettel, sőt a szitanyomás elterjedésével a szabadkai Gyermekszínház előadásaihoz is készítettem plakátokat. Kedveltem továbbá az ex-librisek készítését, amelybe a tanulókat is bevonhattam. A nyugdíjaztatásomig fele-fele arányban osztódott el a gyerekekkel való munka és a művészet, a kreativitásra pedig mindkét esetben nagy hangsúlyt fektettem. Közben Szabadkán is megalapítottuk az iparművészek és formatervezők egyesületét, praktikusabbnak tűnt különválni Újvidéktől. Két nagyobb projektumunk van, páros években a kis képek nemzetközi kiállítása, páratlanokban pedig a vajdasági magyar iparművészek tárlata.

A nyugdíjaztatás után továbbra is tanít, most kik a tanítványai?

– A Népkör MMK felkért arra, hogy foglalkozzak gyerekekkel. Megörültem, mert így nem szakadt meg a folytonosság az életemben. Felnőtt csoport is lett azóta, 2002-től átvettem az ún. hobbiklubbot. Úgy gondoltam viszont, hogy ne csak lazsáljunk, hanem dolgozzunk is, álljunk hozzá profik módjára. Nevet is választottunk, mi lettünk a Népkör MMK Oláh Sándor Képzőművészeti Szakcsoportja.

 Eszerint születésnap ide vagy oda, nincs megállás?

– A bajok akkor keletkeznek, amikor az embernek nincsenek tervei és nem tud magával mit kezdeni. Minden reggel azzal indítom a napomat, hogy átgondolom, mit kell elintéznem. Ha nincs mit tenni, akkor is kitalálok valamit. Céljaim vannak, az unokák is kitöltik az életemet, de nem tervezek ellanyhulni és a semmittevéstől búskomorrá válni. Semmi sem véges, az is valami, hogy hetven évesen elkezdtem számítógépzeni. A célok nagyon fontosak. A célok éltetnek.