A 150. születésnap előtt
Gárdonyi Géza mellett Herczeg Ferenc születésének is 150. évfordulóját ünnepeljük 2013-ban, amit különös módon az irodalmi évfordulónaptárak többsége elfelejtett jelezni. Ennek ellenére a másfél-száz éves jubileum alkalom arra, hogy a Versecről indult, és a legcsodálatosabb irodalmi magaslatokat is megjárt író – 1925-ben az irodalmi Nobel-díj egyik várományosa volt – végre meglelje helyét a Parnasszuson. A kényszerű feledés sötét mélységeiből kell ma alakját megidézni, a kommunizmus ízlésterrorja a polgári világgal együtt őt is száműzte a számon tartott (nemzeti) értékeink sorából. Németh G. Béla irodalomtörténész tekintélye kellett ahhoz, hogy az 1990-es évek elején Herczeg Ferenc neve legalább a beavatottak szűk körében újra elhangozzék, s hogy emlékiratai harmadik kötetének, a kéziratban maradt Hűvösvölgynek 1993-ban történt kiadását követően írója legalább a száműzetésből visszatérhetett. Németh G. Béla a kötethez írt bevezető tanulmányában a szakma háza táján körültekintve kiemelte: „jónéhány tanárnemzedéknek kell felnőnie, hogy saját elmével, saját ízléssel, saját tapasztalattal tudjon és merjen gondolkodni, ítélni, befogadni vagy elutasítani”. Ám ítéljen bárhogy is a magasztos katedra, az írói életműnek akkor lesz reneszánsza, ha az utókor újraolvassa a műveit.
A délvidéki magyarság számára Herczeg Ferenc életműve elsőrendű jelentőséggel bír: legjobb könyvei – a Pogányok és a Hét sváb című regénye, A dolovai nábob leánya és a Bizánc című színműve, továbbá publicisztikája, és emlékiratainak három vaskos kötete – önismeretünk pazarló bőségben fölfakadó forrásai; a jubileumi esztendő valamennyi eseménye sem lenne elegendő, hogy a délvidéki kötődések szövedékét fölfejtsük. A verseci sváb gyógyszerész fia annak a kornak volt a gyermeke, amikor a Bácskában és a Bánságban legszebb teremtő korszakát élte a nemzeti géniusz. Amikor pedig hanyatlásnak indult, egyike volt az országvesztő politika legkönyörtelenebb bírálóinak. A Tisza István és az ifjabb Andrássy Gyula korának gyermeke volt ő, tanúja a magyar nemesi hagyományok haldoklásának: a polgári jogok és a nemzetiségi kérdés egymásnak feszülő, föloldhatatlan ellentmondásoktól terhes valóságának. Emlékiratai szerint Tisza István 1889-ben a nevezetes véderővitában mondta: „készülnünk kell arra a háborúra, amely igen könnyen fejlődhetik a magyar nemzet élethalál harcává”! A millenniumi örömünnep görögtüze talán azért volt oly vakító, hogy elfödje a sompolygó kísértetek árnyékát. Herczeg Ferenc szerint annak a régi nemzedéknek azt végképp nem lehet felróni, hogy belevitte volna a nemzetet ama végzetes háborúba, de azt igen, hogy nem készült föl eléggé az idejekorán fölismert veszélyre. Akkor is Tisza István miniszterelnöki irodájában ült, amikor 1914. június 25-én Zimonyból megérkezett a hír: Belgrád elrendelte a mozgósítást, és a monarchia nagykövete elhagyta a szerb fővárost. És mint egyike azon keveseknek, aki világosan látta, hogy a történtekből mi következik, följegyezte: „Magyarországon a nemzetiségi kérdés teljesen el volt rontva. A nemzetiségek már nem is akartak megegyezni a magyar állammal, tudták, hogy a főherceg-trónörökös, akihez bejáratosak voltak a vezéreik, teljesen az ő emberük, és gyűlöli a magyarokat. Ismerjük Ferenc Ferdinándnak egy idevágó mondatát: »Ha a nemzetiségek is átmennek a nagymagyar táborba, akkor minden elveszett!« A szent korona jövendő viselőjének az volt a rögeszméje, hogy a monarchia integritását a csehek és a románok fogják megvédeni a magyarok ellen.” A ferdinándi politikának ugyan maga Ferenc Ferdinánd lett az első áldozata, de magával vitte a sírba – a hagyományos Európa valamennyi érdemes értékével együtt – azt a birodalmat is, amely az akkori nagyhatalmi érdekek útjában volt. Herczeg Ferenc, aki az Al-Dunától az Északi-Kárpátokig, és onnan lefelé Fiuméig és az Adriáig otthon érezte magát a hazában, krónikása lett a történelmi Magyarország hosszú haldoklásának. A tékozló bűnök látványa rettenetesen bántotta őt, olykor a polgári derűje sem volt elegendő, hogy túltegye magát a drámai helyzeteken. Korrajza betakarja a hatalmas aréna körbezáruló falait: és a freskóról a nagy ellenfelek, Apponyi Albert, Justh Gyula, Kossuth Ferenc, Jászi Oszkár és Károlyi Mihály arcképe sem marad le.
