VAJDASÁGI MAGYAR IDENTITÁS – ÉRTELMISÉGI UTÁNPÓTLÁS – EURÓPA KOLLÉGIUM

Erdély Lenke, a Vajdasági Pedagógiai Intézet igazgatója megosztotta velünk egyetemista élményeit

A közelmúltban az egyik vajdasági gimnázium tanára azzal büszkélkedett, hogy a náluk érettségizett magyar diákok közül hányan nyertek felvételt igen magas pontszámokkal az Újvidéki Egyetem különböző karain.

Ezek a fiatalok és a többiek is, hisszük azt, egyetemi tanulmányaik során is ragyogóan megállják a helyüket. Idén ősztől lakói lehetnek majd a korszerű, kiváló feltételeket kínáló Európa Kollégiumnak, amely sokkal több lesz mint egy egyszerű diákszálló. Sorozatunkban kiemelkedő vajdasági magyar értelmiségiek idézik fel, hogyan is volt az, amikor ők voltak egyetemisták, mennyire meghatározóak a későbbi életút tekintetében az egyetemi évek, az akaraterő, a szellemi nyitottság, a sokoldalú érdeklődés.

 Hol végezte az egyetemet?

– Egyetemi tanulmányaimat Szabadkán és Budapesten végeztem. A Szabadkai Tanítóképző utolsó generációjának voltam a diákja, és az ötödik osztály befejezése után elvégeztem a Pedagógiai Akadémiát, majd a Horvátországi Magyarok Szövetségének ösztöndíjasaként Budapestre kerültem. 1979-ben, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karán, a programozó matematikus szakon szereztem oklevelet.

Hogyan zajlottak az egyetemista évek?

– Szép, gondtalan, vidám évek voltak. Budapesten kollégiumban éltem. Először a Rákóczi úton, ahol az első és a másodévesek 6–8 ágyas, helyesebben emeletes vaságyas szobákban laktunk.

A zuhanyozó közös volt, a menza, ahol ebédeltünk, az egyetemhez volt közel, a vacsorát pedig a kollégium melletti étkezőben fogyasztottuk el. Tanulószobák voltak, mert a szobákban nem nagyon lehetett tanulni, hiszen ott intenzív közösségi élet folyt. Beszélgetések, vidám történetek, viták, jókedv, derű és sok-sok nevetés jellemezte a mi szobánk hangulatát.

Valahogy mindenki nálunk érezte jól magát. A kimenő 22 óráig tartott, de Feri portás bácsi 10 forintért szívesen beengedte a később jövőket. Telefonálni csak a portáról lehetett, és csak akkor, ha bennünket hívtak.

A harmadik évfolyamtól kezdve a Budaörsi Kollégiumban laktunk, civilizáltabb körülmények között, háromágyas szobákban. Itt már minden szobának külön zuhanyzófülkéje volt.

A szobánkban tanultunk, és vártuk a pénteket, mert akkor a szomszédos kollégiumban DJ Zoli diszkójában jókat buliztunk. Az igazság az, hogy a városból nem sokat láttam, rengeteget tanultam, mert a matematikai tudásom hiányos volt. A szak, amelyre iratkoztam, nem volt könnyű, és sok mindent be kellett pótolnom. Ebben a csoporttársaim sokat segítettek a gyakorlatok és a vizsgák előtt is.

Úgy éreztem, hogy befogadtak, de visszahallottam, hogy azok, akik nem ismertek jugó csajnak hívtak. Most már nem veszem ezt komolyan, de akkor nem esett jól. Annak ellenére, hogy a pesti tanulmányaim befejezése után a munkalehetőségek adottak voltak, mégis úgy éreztem, hogy haza kell jönnöm.

 Abban az időben milyen kulturális lehetőségek ajánlkoztak az egyetemistáknak?

– Barátnőmmel színházba ritkán mentünk, de a Zeneakadémia koncertjein többször jelen voltunk. Persze ott voltam az LGT-, az Omega- és a Fonográf-koncerteken is. Az LGT-koncerten még Laux József dobolt, a dobokon, a mikrofonállványon, a padlón. Felejthetetlen élmény volt számomra.

Milyen érzés töltötte el, amikor először megérkezett Újvidékre, könnyen megbarátkozott vele?

– Miután Eszéken mint programozó matematikus nem kaptam munkát (azért, mert nő vagyok, és majd egyszer családom lesz, a férjem nem fog elengedni otthonról, ha leáll a program, és egyéb kreált kifogások, mint a Kisködmön című magyar népmesében az együgyű lány).

Egy-két hét múlva a vasárnapi Magyar Szóban egy pályázati felhívást olvastam, hogy az újvidéki Jovan Popović Általános Iskolába tanítót vesznek fel, meghatározatlan időre. Gondoltam, megpróbálom, és szerencsém volt.

Magyar tannyelven tanítottam a nyolc diákból álló második osztályt. A város nem volt ismeretlen a számomra, és Budapest után éppen akkora volt, mint amilyen nekem megfelelt. A széles sugárutak teret adtak, nem volt zsúfoltság, a kirakatok tele voltak.

Az unokatestvéreim szívélyesen befogadtak, az emberek kedvesek és vidámak voltak, a kollégák segítőkészek. A diákjaim szerettek, mintha csak arra vártak volna, hogy én tanítsam őket. Úgy éreztem, mintha egy hosszabb szünet után hazatértem volna. Bár nem itt születtem, úgy érzem, hogy ez a város az én városom.

A mostani gólyáknak milyen tanácsokat adna?

– Nehéz tanácsot adni, meg a fiatalok ezt nem is szeretik. Más időket éltünk akkor, amikor az én generációm tagjai voltak húszévesek, más az élet most. Röviden: tanuljanak is, és szórakozzanak is, mert mindkettőnek most van itt az ideje.

A legtöbb vajdasági magyar, aki Újvidéken jár egyetemre, albérletben él, ősztől viszont az Európa Kollégiumban lakhatnak. Mi a véleménye erről?

– Örülök, hogy ez az álom megvalósult, és hogy én is a kezdeményezők között lehettem. Remélem, hogy az itt élő egyetemisták közösségi életüket a kollégiumban fogják élni, igaz és örök barátságok fognak itt szövődni, és szerdán este nem csomagolják be az utazótáskát, hogy a csütörtöki előadások után rohanjanak haza.