You are here

Pásztor István beszéde a 60 éves Magyar Tanszék napján

Grendel Lajos írta 2010 környékén: ,,A legutóbbi bő negyedszázad irodalmunknak egy olyan korszaka, amelyben teória és írói praxis eleddig soha nem tapasztalt szimbiózisban él együtt. Sokszor nehéz kideríteni, mikor és milyen arányban inspirálta a teória a praxist, és megfordítva. Ezt az állapotot igen erős kritikai hátszél is erősítette. Írókollégáim közül néhányan úgy gondolják, hogy ebben a negyedszázadban kritikusok egy csoportja (klikkje?) kisajátította és manipulálja a magyar irodalmat. (...) Én ezt, úgy is, mint ’aktív’ író, másképpen látom.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, ünneplő Közösség, Tisztelt Tanár Urak és Hölgyek, a Magyar Tanszék Barátai!

Azért választottam ezt az idézetet, mert ezzel talán sikerül érzékeltetni, hogy a többes szerep, ami jelen van az irodalomban, az élet más területeitől sem idegen. A Modern magyar irodalom története című könyvének bevezetőjéből vett idézetében az író maga is utal erre a kettős szerepre, hiszen irodalomtörténészként, egyetemi oktatóként jegyzi a könyvet és teszi megállapításait, ugyanakkor azt is jelzi, hogy aktív író. Megjegyzem, engem nem az irodalomtörténet iránti érdeklődésem vezetett oda, hogy átolvassam ezt a kötetet, hanem Grendel szépirodalmi munkássága. Visszatérve az idézetre: nem azzal a szándékkal kezdtem ezzel ünnepi beszédem, mert állást kívánnék foglalni abban a kérdésben, hogy a kritika és az irodalomtudósok felülkerekedtek-e az írókon, átvették-e elméleteikkel azt a helyet, ami egyébként az írói tehetséget illeti meg. Bár ez sem volna ördögtől való, hiszen nem esztétikai minőségről, hanem legtöbbször pozícionáltságról, erőről, hatalomról, erőfölényről, van inkább szó. Azonban mégsem szeretnék azzal foglalkozni, hogy ez miként van. Ugyanakkor szeretném megragadni ezt az idézetet, hogy legitimáljam saját beszélői pozíciómat, ami minimum kettős, egymástól elkülönülő. Úgy vélem, ha erre lehetőség van az irodalomban, ha ez megengedtetik az irodalomban, márpedig nem csak Grendel Lajos erre a példa – és akkor nem léptem ki az irodalom mezejéről, nem mentem odáig, hogy az irodalmárok közéleti szerepvállalását is idevegyem, ami, ugye, egy harmadik helyzet volna –, úgy vélem tehát, hogy ha ez legitim az irodalomban, akkor legitim az én helyzetemben is, elkülönülő és elkülöníthető, elvárható, hogy a kettőt ne mossák össze, hanem nyitottan fogadják.

Először is a Tartományi Képviselőház elnökeként kívánom köszönteni a 60 éves Magyar Tanszéket – kérem, nézzék el nekem, hogy nem ragaszkodom a teljes megnevezéshez, hanem ahogyan mindannyian az elmúlt évtizedekben, magam is ebben a formában nevezzem meg, vagy még rövidebben, egyszerűen csak Tanszékként. Ez utóbbi bensőséges elnevezés, a tanszékesek nem is szoktak örülni, ha más használja, ez az ő szavuk, közös világuk, az ő grundjuk, hogy egy másik irodalmi kifejezéssel éljek.

Az Újvidéki Egyetem alapítói jogait gyakorló testületnek, a Vajdasági Képviselőháznak elnökeként mély tisztelettel köszöntöm a Magyar Tanszék tanszékvezetőjét, dr. Toldi Éva asszonyt, minden oktatóját, hallgatóját, a Tanszék barátait, meghívottait. Ugyanakkor szeretnék hangot adni múlhatatlan és mély tiszteletemnek, amit az egykori tanszékvezetők és oktatók iránt érzek, akik naggyá tették a Magyar Tanszéket. Sokukat személyesen ismerhettem, másoknak könyveit olvasva lettem gazdagabb. Túlzás nélkül elmondhatom, hogy az általuk megteremtett légkör, irodalmi, irodalomtudományi- és elméleti iskola, viszonyulás az egyetemes magyar irodalomhoz meghatározó erejű és jellegű. A Tanszék alapítását követően tizenhét évvel később életre hívott intézet, a Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, amelynek speciális kutatási területe a magyar–délszláv szellemi kapcsolatok vizsgálata volt, hiánypótló, ugyanakkor előremutató tevékenységet végzett. Visszapillantva érthetjük meg a kulturális együttélésből fakadó kölcsönhatások kutatásának jelentőségét, ami már akkor is kiemelte az esetleges ideológiai elvárás kényszerhelyzetéből. Elmondhatjuk, hogy a gyakran és büszkén emlegetett vajdasági, nyitott, befogadó gondolkodás alakításában ennek az intézetnek is jelentős szerepe volt.

A Magyar Tanszéket 1959-ban alapították. A Bölcsésztudományi-, a Mezőgazdasági Kart 1954-ben, a Jogi Kart 1955-ben, a Műszaki Tudományok- és az Orvostudományi Kart 1960-ban, a Művészeti Akadémiát 1974-ben. Az Újvidéki Egyetemet 1960-ban hozták létre, a meglévő karok természetes szükséglete volt ez, mondhatnánk, hogy a tartomány igénye és törekvése, de az alapítói jogokat később ruházta át a törvény a tartományra. A hőskorra, a karok alapítására, a tartomány területén élő fiatalok egyetemi szintű képzésben részesítésére való törekvés az akkori világ egyik legpozitívabban értékelhető, bátran mondhatjuk, előremutató vállalkozása volt. Meggyőződésem, hogy a tartományi képviselőház gondos, odafigyelő alapítója az egyetemnek és azon belül a Magyar Tanszéknek is. A kutatási projektek támogatása, az oktatói színvonal nemzetközi együttműködési keretekben történő fejlesztése, az egyetemista élet megkönnyítése szerves része gondolkodásunknak.

Ugyanakkor tagadhatatlan tény, hogy a Magyar Tanszék évtizedeken keresztüli felfelé ívelő szakasza egy ponton megtorpant, talán meg is roppant. Ez természetes velejárója az intézményi fejlődésnek, alakulásnak. De az is tagadhatatlan tény, hogy amikor a Tanszék mélyponton volt, akár a beiratkozók számát tekintve, akár a nagy sajtóvisszhangot kapó kádermegoldások okán, a vezetőség szakított a korábbi hagyománnyal, nem kereste a párbeszéd, a közös gondolkodás lehetőségét. Akkor is tartományi képviselőházi elnök voltam, tehát személyes tapasztalatról beszélek. Örülök annak, hogy ezen a belső konfliktusoktól sem mentes időszakból a Magyar Tanszék elkezdett kilábalni. Sokat és sokszor beszélgettem a korábbi idők meghatározó tanáraival, voltak köztük egykori tanszékvezetők is, nem titkoltan a tanácsukat kértem. Arra kértem őket, hogy segítsenek engem abban, hogy az akadémiai függetlenség megsértése nélkül, de segíthessem a vajdasági magyar értelmiségképzés egyik bástyájának tekinthető Magyar Tanszéket. Kölcsönös tanácstalanságunk nem esett jól, a tény, hogy az együttgondolkodás lehetőségének helyébe a merevség, az elzárkózás, a tüskés nyilatkozatok sora került, miközben egyre kevesebb hallgató jelentkezett az intézménybe, sokat rontott a Tanszék megítélésén, ami rossz szájízt jelentett azokon a baráti beszélgetéseken. Számomra mégis tanulságosak voltak, mert az egykori tanárokat hallgatva értettem meg a némiképpen új időknek új dalaival érkezők érzékenységét, akiknek természetes igényük volt arra, hogy mást és másként tegyenek. Nem állíthatom, hogy nem érintett fájdalmasan, amikor korábbi tanárokat, tanszékvezetőket nem találtak arra méltónak, hogy meghívják őket a tanszékes rendezvényekre, de megértettem, hogy a változásnak és fejlődésnek ez is egy szakasza, amit túl kell élni. És bármennyire is úgy gondolhatták, nem közösen kell túlélni, én meg voltam győződve, hogy igen. Közösen kell túlélnünk, mert a Magyar Tanszék a vajdasági magyar közösség szempontjából közös érték. Olyan közös érték, amelynek sikerességét, előrehaladását, nemzetközi kapcsolatépítésének segítését, nem választhatjuk le az alapítóról.

Mindezek után különösen nagy öröm számomra, hogy a Magyar Tanszék építkezésbe fogott, a párbeszéd híve, a kölcsönös tisztelet elve alapján viszonyul az alapítójához, aminek egyik világos jele az én mostani jelenlétem, az a tény, hogy szólhatok Önökhöz.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, ünneplő Közösség, Tisztelt Tanár Urak és Hölgyek, a Magyar Tanszék Barátai!

A Grendel-idézettel azt érzékeltettem, hogy beszélőpozícióm minimum kettős, egymástól elkülönülő. Engedjék meg, hogy néhány mondat erejéig most a Vajdasági Magyar Szövetség elnökeként köszöntsem a fennállásának 60. évfordulóját ünneplő Magyar Tanszéket. A tisztelet és öröm mondatait nem ismétlem. Ugyanakkor szeretnék kitérni néhány olyan momentumra, ami az alapítót nem érinti, de a közösségi vezetőt igen. Azt mondtam, hogy meggyőződésem volt azokban a nehéz időkben is, amikor kétségtelenül mélyrepülésben volt a Tanszék, a lehetséges megoldások közös keresésétől pedig mereven elzárkózott, hogy közösen kell túlélnünk azt is, mert valóban úgy hiszem és gondolom, hogy a vajdasági magyar értelmiségképzés egyik bástyája a Magyar Tanszék, márpedig minden közösségnek szüksége van értelmiségre – a kisszámúaknak talán méginkább, az önbizalomtól nem túltengő közösségeknek, mint amilyenek mi is voltunk, remélem, hogy ez egyre inkább múlt időben mondható el, különösen nagy szüksége van. Szerettem volna számokkal és nevekkel érzékeltetni annak a hatvan évnek az emberi erőforrásban elért eredményét, de falba ütköztem. Nem mondhatom, hogy a tartományi képviselőház szakszolgálata nem szolgálhatott volna nekem konkrét számmal arról, hányan diplomáztak a Tanszéken az elmúlt hatvan év alatt, de úgy gondoltam, ennek a büszkeségre okot adó számnak ott kell szerepelnie az intézmény honlapján. A következő adatot találtam: ,,ötvenöt év alatt mintegy 800 magyartanári oklevelet bocsátott ki.” Ha nem is azsúr a szám, mindenképpen tiszteletet parancsoló. Legyünk rájuk büszkék, köszönjük meg nekik, hogy az élet megannyi területén megállták a helyüket, magyartanárként, újságíróként, kultúraszervezőként, szerkesztőként. Legyünk büszkék arra, hogy irodalomtörténészek, folkloristák, írók, költők, fordítók vannak köztük, hogy levéltárosok, kisközösségi mindenesek, szakosztályvezetők, anyanyelvápolást tanítók, a magyar nyelv és irodalom talpasai Vajdaságban. Köszönjük meg kitartásukat, elkötelezettségüket, de méltányoljuk fiatalkori kitartásukat is, hogy nem elégedtek meg azzal, hogy hallgatók voltak, hanem megszerezték az egyetemi diplomát. Őszintén sajnálom, hogy az intézmény honlapján az egykori hallgatóink címszó alatt senki nem szerepel. Úgy hiszem, a közösség, a családok, az itt végzettek, a tanszékesek büszkesége volna, ha mindazok fényképe, életútja, életrajza, akik az elmúlt hatvan évben itt diplomát szereztek, szerepelne a honlapon. Kivétel nélkül mindenkié, aki itt diplomát szerzett. Mert hiszen ők azok, akik az intézmény értelmét adják, létjogosultságát biztosítják, akik az ünnepeltek közé tartoznak.

A VMSZ elnökeként szeretném megköszönni a hatvan év alatt itt diplomát szerzett közel ezer magyartanárnak az elvégzett munkát, a mostanában diplomázottaknak a lendületet, amivel belevetik magukat a kulturális élet alakításába. Legyenek bátrak, írjanak és szervezzenek, tanítsanak és karolják fel a fiatalokat, vitatkozzanak és formálják a gyerekeinket, hogy szeressék a magyar irodalmat, ismerjék jól anyanyelvüket.

A Tanszék jelenlegi és egykor tanárainak szeretném megköszönni a munkát és azt az önbizalmat, amivel ellátták a tanszékeseket. Szükség van erre is, komoly szükség. Ugyanakkor, anélkül, hogy politikusként belekontárkodnék a magyar nyelv és irodalom oktatásának rejtelmeibe, érinteném az irodalomtudományt, az irodalmi iskolákat, egyetlen dolgot szeretnék hangsúlyozni: az újvidéki Magyar Tanszék, mint egy kisebbségben élő közösség csúcsintézménye abban a helyzetben van, hogy nem mulaszthatja el, nem tekintheti elhanyagolhatónak azt, hogy a magyar irodalom és kultúra, a magyar nyelv szeretetét ne tanítsa meg az ideérkező hallgatóknak, hiszen a magyar kultúra továbbéltetésében az itt végzetteknek jut a legnagyobb feladat. Talán egyszerűbb, ha ismét Grendelt idézem: ,,A 20. századi magyar irodalom beszédmódjának karakterét a század elejétől napjainkig három paradigma egyidejű jelenléte formálta, a nyugatosoké, az avantgárdé és a harmincas évektől a népi íróké. Hatásuk a magyar irodalom alakulástörténetére nem mindig volt egyformán intenzív és szignifikáns, de a jelenkor irodalma felől nézve, nagyon kevés kivételtől eltekintve, többé-kevésbé e három paradigma valamelyikére a legtöbb kortárs mű beszédmódja visszavezethető.” Ebből a perspektívából szemlélve azt is látnunk kell, hogy a Magyar Tanszéknek különös és meghatározó szerepe van. Mégpedig abban, hogy folytassa azt a munkát, amit részben a Tanszék korábbi meghatározó generációjával szemben megkezdtek, beemelve a recepcióba a korábban ideológiai, értékrendbeli ,,elhajlásuk” miatt kirekesztett irodalomtörténészeket, írókat. Ezt a munkát azonban lehetetlen úgy folytatni, hogy annak ne legyen hatása a közgondolkodásra, az irodalmi terekben meglévő különbségek létjogosultságának elfogadására. Mindez olyan sok kérdést felvet, ami nem csak egy ünnepi beszéd, de egy konferencia keretét is szétfeszítené, így csak annyit szeretnék hangsúlyozni, hogy a Magyar Tanszéknek központi szerepe van abban, hogy ne követődjönek el azok a tévedések és hibák, amelyek akár ideológiai, akár értékrendbeli elkülönböződések miatt jelen voltak – és ha mély hálával kell gondolnunk az elmúlt hatvan évben a Tanszéket építő oktatói, vezetői karra, akkor kétségkívül meg kell követnünk azokat, akiket nemzeti meggyőződésük és szemléletük miatt kirekesztettek a szocializmus időszakában, vagy akiket éppen manapság roncsolnak esztétikai megfontolások mögé rejtőzve, azonban ideológiai okokból, közéleti szempontok alapján, felszínesen és akár méltatlanul. Meggyőződésem, hogy a Magyar Tanszék mostani középgenerációja felnőtt ahhoz a bonyolult és összetett feladathoz, amit más elképzelések és más meggyőződések mentén alakítottak elődeik. Ugyanakkor az is meggyőződésem, hogy nem csak az oktatóknak adatott meg az a szabadság, hogy különválasszák irodalomtörténeti, szépírói, kritikusi, újságírói, közéleti énjüket, megkövetelve a nekik kijáró tiszteletet, hanem ez a szabadság és tisztelet az ő részükről is megillet minden egyetemi polgárt, minden hallgatójukat és minden alkotót, vagy többféle szerepben tevékenykedő értelmiségit, de erre már utaltam a bevezető gondolatokban, mégpedig a vélt tudományos erőfölény és pozícionáltság kapcsán.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, ünneplő Közösség, Tisztelt Tanár Urak és Hölgyek, a Magyar Tanszék Barátai!

Végezetül engedjék meg, hogy felidézve azt az időszakot, amikor én az újvidéki Jogi Kar hallgatója voltam, elmondjam, miként éltük meg mi, jogászok a tanszékeseket. Őszintén: magunkat okosabbnak gondoltuk, az egyetemet, amit végzünk sokkalta nehezebbnek, öntudatunk az egeket verte, de amikor a tanszékesekkel találkoztunk, mindig hátra kellett hőkölnünk. A tanszékesek külön kasztot képviseltek, bejártak a Forumba, saját nyelvezetük volt, újságot írtak már hallgató korukban, ha nem ismertünk valami harmadrangú és jelentéktelen írót vagy összekevertük a jambust a daktilussal, megvetően mértek végig. Nem irigykedtünk rájuk, inkább nem értettük ennek az okát, végül is ők sem ismerték a római jog alapjait. Biztos vagyok abban, hogy ez ma sincs másként. De abban is biztos vagyok, hogy a Magyar Tanszékre jelentős feladatok hárulnak, amit meggyőződésem szerint a számos területen kiváló teljesítménnyel működő tanszékvezető asszonnyal az élen az elkövetkező években kiválóan megoldanak majd. Olyan feladatok ezek, amelyekhez minden jogász és minden politikus egyszerre sok és egyszerre kevés. A vajdasági magyar kultúra vonatkozásában kialakítandó konszenzushoz szükség van a Tanszék mértéktartó és nyitott hozzáállására, teljesítményére. És ha a mondaton csak annyit változtatok, hogy azt mondom: a délvidéki magyar kultúra vonatkozásában, akkor máris megfogalmaztam egy olyan kérdést, amire a választ egyetlen paragrafus sem tudja megadni, de a nemzeti identitáshoz, annak rétegeihez ezer szállal kötődő, a magyar irodalommal és nyelvvel foglalkozó tanszékesek – hangsúlyoznám, hogy egymás kollégái, az írástudók, erre válaszokat tudnak majd megfogalmazni. Nem kizárásos alapon, hanem kollegiális nyitottsággal, egymás tevékenységének elismerésével is.

Mindehhez kívánok erőt, egészséget, kitartást, szakmai sikereket és elégedett, felvértezett, a magyar kultúra több területén is jártas hallgatókat.