„Sehová sem mozdultunk, mégis másik országban ébredtünk”

Bácska, Bánát és Baranya Szerb Királysághoz történő csatlakozásának 94. évfordulója alkalmából tartottak díszülést szombaton a Tartományi Képviselőházban

A tartományban ellenzékinek számító pártok kezdeményezésére összehívott ülésen Tomislav Nikolić államfő, Pásztor István házelnök és dr. Bojan Pajtić tartományi kormányfő is részt vett. A himnuszt követően elsőként Pásztor István szólt az egybegyűltekhez.

– Ma a nagy népgyűlés 94. évfordulójára emlékezünk, melyen 1918. november 25-én elfogadták azt a rezolúciót, mely szerint Bánát, Bácska és Baranya a Szerb Királysághoz csatlakozott. Ez volt az első olyan lépés, mely a délszláv népek új államának megalakulásához vezetett, a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz. Igen, azt mondtam, hogy emlékezünk.

Vannak, akik azt mondják, nem, nem emlékezünk, hanem ünnepelünk. Biztosan akadnak olyanok is, akik ünnepelnek. Én személyesen, nemzeti közösségem tagjai, esetleg még más polgártársaim, akiknek nemzete az I. világháború végén a vesztes oldalon állt, mi csak emlékezünk. Nem csak azért, mert a vajdasági lakosságnak több mint a felét – magyarokat, németeket – kizárták a döntéshozatalból, hanem azért is, mert ez az esemény annak a folyamatnak a kezdete, mely a trianoni békeszerződéssel, egészen pontosan békediktátummal fejeződött be, sokunk számára gyászos napként – hangsúlyozta Pásztor.

Erről az időszakról tanulságos periódusként, az Osztrák–Magyar Monarchia sorozatos és végzetes döntéseinek következményeként szólt, melyről, mint mondta, sokáig úgy hitték, hogy nem lehet majd soha elfogadni, elismerni. Ma azonban már életünk realitásának részeként fogadjuk el azt, hogy miközben sehová sem mozdultunk, mégis másik országban ébredtünk fel – tette hozzá.

– Fontos megőrizni az emlékezetet. Fontos, mert többek között az, ami a jelenben meghatározza a modern államokat, nem más, mint hivatalos politikájuk viszonya a történelmi események és tények emlékezetéhez. Úgy tartják, hogy a boldog emberek memóriája gyönge, emlékezete gazdag. Vajdaság gazdag emlékeket hord: a közös élet évszázadnyi tapasztalatának egységét, valamint minden Vajdaságban élő nemzeti közösség tagjainak közös sorstudatát.

A parlament elnöke azt mondta, hogy a térségünkben élő különböző közösségek politikai, gazdasági, kulturális és más viszonyának történelme magában foglalja az évszázados együttműködést, de a történelmi ellentmondásokat, a történelmi konstellációk más-más értelmezését is.

– A multikulturalizmus mint már annyiszor hangoztatott érték nem csak eltérő nyelveket, népi hagyományokat, másfajta szokásokat és különböző vallásokat magában foglaló különbség. A multikulturalizmus az öröm és a bánat különbözősége is, a történelem másképpen való megélése, az események okainak, magának az eseménynek és következményeinek az eltérő megélése. Az együttélés, az agyonhangoztatott, elkoptatott szó: a tolerancia pedig mérce, annak mércéje, hajlandók vagyunk-e ezt elfogadni, és milyen mértékben. Ugyanazon eseményt lehet ünnepelni és megemlékezni róla, és ez ne válasszon szét, ne törjön meg, hanem fonjon össze bennünket! Annak bizonyítéka, elismerése, hogy ez lehetséges, maga a vajdasági közös élet története, amikor kevés szóból is ért az ember.

„NINCS IDŐ PARLAGON HAGYVA PIHENNI”

Pásztor ezt követően az SZHSZ Királyság Vajdasághoz való viszonyulására tért ki.

– Az SZHSZ kormánya formai-jogi szempontból soha nem ismerte el a vajdasági hatalmi szerveket, Pribićević belügyminiszter pedig a központi hatalmi szervek megalakulása után azonnal, 1918 decemberének közepén mindössze egy táviratban közölte a vajdasági hatalmi szervek megszüntetését. A gyors kijózanodás és csalódás a radikális politikus, dr. Jovan Lalošević mondatában égett, aki azt mondta: ,,Az a mód, ahogy Vajdasággal bántak, ahogyan irányították, és ahogyan ott gazdálkodtak, olyan szörnyű, hogy általános, keserű és mély csalódást kellett kiváltania...” A Szerbiával való egyesülés után tíz évvel Isidora Sekulić ezt kérdezte: ,,Vajdaságnak eszébe juthat-e még önmaga, életben tartja-e még magát, felfrissíti-e régi erényét, hogy éppen a legnehezebb időkben emelje a legtöbb kulturális intézményt, mert a nehéz idők elmúlnak, és a nehéz idők után a rontott ember marad meg... vagy pedig szántóföld vagyunk, melyet újra kell szántani és parlagon hagyva pihenni?”

Hangsúlyozta, hogy a történelem sodrásában fontos meglátni a személyek és a családok történetét is, mert a nagy történetírás ritkán ad választ arra: mi történik a kisemberekkel?

– Az elmúlt 94 évben a vajdasági térségben két társadalmi-gazdasági viszonytípus létezett, és hat állami-területi berendezés. Állandó tényező azonban, hogy Szerbia saját államiságát ápolja, Vajdaság pedig autonómiáját. Az a Vajdaság, melyben Vasa Stajić a „keleti Svájcot” látta. Vajdaság autonómiájának koncepciója változott a különböző történelmi, politikai, gazdasági körülmények között. Vajdaság autonómiája olyan téma, mely régen is gyanakvást váltott ki, és ma is gyanakvást vált ki, mint ahogy egyes kutatók mondják. A különféle történelmi körülmények közepette Vajdaság autonómiájának koncepcióját bizonyos és egymástól is különböző politikai struktúrák úgy mutatták be, mint olyan koncepciót, mely kiváláshoz és a szélesebb politikai közösség széteséséhez vezet. A különféle történelmi körülmények között a Vajdaság autonómiája iránti ellenállás a félelem gerjesztője: a szabadságtól való félelemé, a modernizációtól való félelemé. És ami talán még fontosabb: ilyen ellenállások jelentették és jelentik a félelmet az autonóm, szabad polgártól és közösségétől. A polgári, európai Vajdaság tervének letéteményese csak az autonóm polgár lehet. Vajdaság kérdése nem az alapvető nemzeti jogok kérdése, hanem a regionális alapvető jogoké. Vajdaság kérdése az elit készségének kérdése a modernizáció felé, az EU-záció és európaizáció, a demokrácia felé. Ezért Vajdaság kérdése alkotmányos kérdés, mert amíg a decentralizáció és regionalizáció kérdéseit az alkotmánnyal pontosan nem határozzuk meg, Szerbia nem tud stabil és modern európai államként konszolidálódni. Az európai Szerbia és benne az autonóm Vajdaság megérdemli, hogy kiépíthesse és megerősíthesse a modern európai állam intézményeit. Sem Szerbiának, sem Vajdaságnak nincs ideje parlagon hagyva pihenni – szögezte le Pásztor.

A képviselőház elnökének beszédét hosszú taps követte a díszülésen.

MENNYI A HÉT, MENNYI A SZÁZ?

Bojan Pajtić arra helyezte a hangsúlyt, hogy Vajdaság Szerbiához való viszonyának eszméje sohasem az „állam az államban” eszmén alapult. Mint mondta, Szerbia Vajdasághoz való viszonyulása voltaképpen az önmagához való viszonyulását jelenti, az együttélést, a megértést, a toleranciát és a jobb élet kialakításának vágyát. Hozzátette: Vajdaság autonómiája ma nem az 1918-as népgyűlés döntésén, hanem a szebb jövőn alapszik.

– Vajdaság autonómiájának az elképzelése a Szerbiával való közös sors elképzelésének számít. Nem a múltbeli, hanem a jövőbeli jobb Vajdaság, nem a gyenge, hanem az erősebb, modernebb, funkcionálisabb és boldogabb Szerbiának az elképzelése. Ez az a Szerbia, amelyben pontosan tudni lehet, mennyit jelent hét a százból, s melyben senki sem vitatja, mennyi is pontosan a száz – utalt a kormányfő a tartomány finanszírozásában beállt problémákra.

Kiemelte, hogy önbecsülésre, bölcsességre és energiára ma nagyobb szükségünk van, mint valaha, annak érdekében, hogy valóra váltsuk álmainkat: államunk integritását, továbbá azt, hogy kilépjünk a bennünket körülvevő nagyvilágba, a határokat nem ismerő Európába.

„A LEGFEJLETTEBB RÉGIÓNAK KELL LENNIE”

„Nincsenek határok Vajdaság és Szerbia más részei között” – jelentette ki Tomislav Nikolić államfő. Azt mondta, veszítsék el tollukat mindazok, akik ezeket a határvonalakat rajzolják, mert ahogyan senki sem vonhatja kétségbe Vajdaság autonómiáját, ugyanúgy senki sem sértheti meg Szerbia alkotmányát sem, mely elnyerte a polgárok bizalmát. Senkinek sem szabad belegázolnia Szerbia alaptörvényébe azzal a kifogással, hogy az autonómia érdekeit kívánja megvalósítani – fogalmazott az államelnök.

– Nem tudok hinni azoknak a jóindulatában, akik viszályok szításán dolgoznak itt, Vajdaságban, mert ők valójában azon ügyködnek, hogy a konfliktusok előtti időszakba húzzanak vissza bennünket. Azok, akiket ma zavar az 1918-ban meghozott döntés, mellyel Vajdaság Szerbia részévé vált, valószínűleg zavarja a Szerbia és a baráti Magyarország közötti megállapodás is, mely a csatabárd elásásáról, a II. világháború hetven évvel későbbi végleges lezárásáról szól. Magam pedig büszke vagyok erre a megállapodásra.

Nikolić úgy fogalmazott, hogy Vajdaságnak Szerbia legfejlettebb, leginkább előrehaladott régiójává kell válnia, mert „az Isten nem takarékoskodott, amikor Vajdaságnak a szépséget és a természeti kincseket osztotta”. Vajdaságnak fejlődnie kell, s magával kell vonnia Szerbiát is – tette hozzá Nikolić.