You are here

Tisztelt Hölgyeim és Uram, ünneplő Közösség! 

Engedjék meg, hogy egy idézettel kezdjem: ,,A cella három oldalán folyosó futott, nehogy szomszédom legyen, kivel morzézni tudok. A negyedik oldalon a felvonó aknája, illetve gépháza és kötélzete. Sétálni kezdtem a csúszós cementpadlón. Arcomba muslincák repültek, de nem lehettem biztos, hogy valóban apró legyek élnek itt, vagy csak bőröm képzeli őket. A tükörsima, újonnan meszelt falon nagy betűs írás: ISTEN IRGALMAZZ NÉKEM, és alatta egy közismerten ateista szociáldemokrata képviselő neve, aki egy éve, mint a Rajk-per egyik vádlottja került ide. Mikor az ávós bereteszelte mögöttem az ajtót, elhatároztam: régi emlékeket idézek magam elé: Amár kasbáját, Bermuda, Tahiti látképét, a Telegraph Hillt San Franciscóban, de semmiképpen nem vizsgálom meg elmeállapotomat, nehogy ettől bolonduljak meg.”

Úgy is tűnhet, az idézet az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő időkben született, a félelem, a terror, a kegyetlenség, a megtorlás, a szabadság fogalmának csizmával, tankkal és a szellemre irányított ágyúkkal történő leverésének időszakában. 

A figyelmes hallgató persze abból, hogy az idézetben szerepel a Rajk per, azonnal tudhatta, hogy a szöveg korábban íródott. Valóban, Faludy György Pokolbéli víg napjaim című könyvéből való az idézet. 

Miért éppen ezzel az idézettel indítottam ünnepi beszédem? Természetesen azért, mert Faludy írhatta volna 1956 novembere után is ezt – ha nem emigrál újra, ha bebörtönzik, de történetesen életben hagyják. Irhatta volna. Azonban korábban írta. Azért idéztem mégis, mert – az Andrássy út 60. jelképiségével felvillant valamit abból a korszakból, ami nem az 1945-ös szovjet bevonulással kezdődött és nem 1956-ban csúcsosodott ki. Felvillant valamit abból a korszakból, ami a huszadik század poklának és mocskának minden rétegéből tartalmaz valamit: ordítást, állatiságot és cinizmust. 

Jól megfért egymással a Hűség Háza és az ÁVH, azért adhatták egymásnak a kilincset, mert egyazon rugóra működtek. 

1956 után az épületet átalakították, cégek kaptak ott helyet, a pincében, amiről Faludy is írt, KISZ Klubot rendeztek be – így vált az ordítás és állatiság védelmezőjévé, puha takarójává a cinizmus. 

Amikor 1956. október 23-át ünnepeljük, akkor meg kell értenünk a bátorságot. Fel kell fognunk az emberi lelkierőt. Bele kell gondolnunk a szabadság sodró lendületébe. El kell tudnunk hinni, hogy mérlegelés nélkül is lehet létezni. Hogy vannak pillanatok, napok, hetek, amikor csakis mérlegelés nélkül lehet létezni. 

Így lehet csak méltósággal és tisztelettel adózva ünnepelni 1956 hőseit, így lehet párhuzamot vonni, tanulságot levonva újraértelemzni a történelmi pillanatokat a jelen aktuális helyzeteivel. Megérteni, hogy a reménytelenséget és az önfeladást 1956 októberében kisöpörte az őszi szél Magyarországról. 

Tisztelt Hölgyeim és Uram, ünneplő Közösség! 

Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy az 1956 októberétől nem egészen két héten át fújó szél alapos munkát végzett, mindörökre kisöpörte a reménytelenséget és az önfeladást Magyarországról. Soha többet nem tudta a nemzetet legyőzni a diktatúra. És ezt szó szerint lehet és kell is érteni. A diktatúra, legyen az a náciké vagy a kommunistáké, 1956 után eltakarodott. Nincs mit szégyellnie a magyar nemzetnek, sőt a legbüszkébbek között tudhatja magát, hiszen áldozatokkal, vérrel szerezte vissza becsületét, amit két egymást követő diktatúra rabolt el tőle. Elrabolta, mert megtehette. 

Megkerülhetetlen kérdés, hogy miért tehette meg? Erre azonban a magyar nemzet tagjainak nem kell önmagukat vádló módon keresniük a választ, ráhagyhatják ezt a feladatot és véget nem érő kutatómunkát a történészekre. Ráhagyhatják azokra, akik szerint 1956 forradalom volt és azokra is, akik szerint ellenforradalom volt – nem szeretnék ünneprontó lenni, de ezt 2016-ban is hallhattuk, sőt erre erősít rá a kapitány is tegnapi megnyilatkozásban. 

Mondhatjuk némi éllel, ez is bizonyítja, hogy teljes szabadság van Magyarországon, hatvan évvel a nemzet szabadságát a diktatúráktól visszaszerző forradalom után és majdnem három évtizeddel a rendszerváltást követően vannak olyan közszereplők, akik ellenforradalomnak tartják 1956-ot. Igaz, a jelen Magyarországát meg diktatúraként élik meg. A huszonegyedik század ilyen, a szavak szabadsága és terrorja uralja. 

Ha nem így volna, akkor az 1956-os menekülőket nem hasonlítanák az Európát elárasztó migránsokhoz. Ha nem a szavak szabadsága és terrorja uralná jelenünket, akkor a dolgokat a nevükön neveznék, a fogalmakat pedig nem mosnák össze. 

1956. október 23-án a magyar nemzet úgy döntött, hogy nagykorú. Önálló döntései meghozásáért hatalmas árat fizetett, kétszáz ezer magyar hagyta el a hazáját és 2500-nál többen estek áldozatul a harcokban. A kivégzettek magas számánál tragikusabb és szomorúbb nincs, hacsak az nem, hogy a ,,vérügyészek“ közül sokan kiemelt nyugdíjból élnek, hiszen nem történt meg az elszámoltatás. 

Tisztelt Hölgyeim és Uram, ünneplő Közösség! 

A huszonegyedik századi Európa már nem is akarja érteni azt, hogy a II. világháború után – szintén Európában, csak nem a nyugati felén – valóság volt az, hogy elvették a megtermelt javakat. Állati sorban tartottak kitelepített embereket. Politikai nézeteik miatt bebörtönöztek embereket, a szellem embereit, költőket is. 

A huszonegyedik századi Európa nem kívánja tudomásul venni a magyar ’56 okait, tanulságát és következtetéseit. Inkább választja a rossz beidegződéseket, régi szavakhoz ragaszt saját maga által kreált fogalmakat – így lehet valakiből diktátor –, új fogalmakat kreál kiüresedett tartalmakhoz – így beszélhet demokrácia deficitről és a szolidaritás hiányáról – aztán, ha ez sem elég, akkor parancsot ad, elvár és fenyeget, majd felhívja a figyelmet a párbeszéd fontosságára – párbeszéd alatt feladat teljesítést értve. Az ukáz azonban már nem működik, ahogyan a kiskorúsítás és kioktatás sem. 

1956. október 23-a éppen ezért egy különleges pillanata a magyar történelemnek: a remény szabadságát és a szabadság reményét adta a magyaroknak. Nem a baloldaliaknak és nem a jobb oldaliaknak. Nem a kommunistáknak, nem a szocdemeknek, nem az újraalakult kisgazdáknak, nem a demokratanéppártiaknak és kereszténydemokratáknak, hanem az embereknek. Akik között lehettek és voltak is ellentétes ideológiai meggyőződésű emberek. Ami számított, az nem volt egyéb 1956. október 23-án, mint az, hogy Magyarország a magyar nemzeté.

,,A zsibongás, a tömeg óriási és egyre nő. Jelszavak röpködnek, énekek hangzanak. Felváltva énekeljük a Himnuszt, Szózatot, a Kossuth-nótát. Hol itt kezdik, hol ott. (...)És most pár szót erről a tömegről. Túlnyomó részük egyetemista, de képviselve van itt minden réteg és minden kor. … egy kicsit mégiscsak forradalom ez. Az emberek olyan bátrak, hogy minden eddigi képzeletet felülmúl. … Valahogyan érződik az embereken, hogy jelentősnek tartják az eseményeket. … A kommunistáknak sikerült megcsinálni a nemzeti egységet." 

A bezdáni születésű Zimándi Pius 1956-os visszaemlékezéséből való az idézet, ami plasztikusan érzékelteti mindazt, ami végig kísérte az ’56-os forradalom napjait, a vérrel visszaszerzett nemzeti méltóságot, önállóságot, szabadságot, ami soha többé nem veszett el. 

Mondhatják, túlzó ez a megfogalmazás. Talán valóban az. De ha nem is túlzó, akkor is ünnepi, emelkedett. Nem az igazság, hanem a lélek vágya, ami ilyenfajta igazságot akar tudni a magáénak a nemzeti ünnepen. Én mégis azt mondom, nincs ebben sem túlzás, sem felülfogalmazás. Azt mondom, voltak ’56 után nehéz évtizedek, amikor sunyultak, akiket tűrtek, elismerésre vágytak, akiket tiltottak és felejtettek azok közül sokan, akiket támogattak. A három T politikájának megvolt a maga következménye, ahol a kultúrára rontanak rá, ahol pártközpontokban írják az iskolai történelemkönyveket, ott sérül a nemzeti méltóság, önállóság és szabadság. Különösen pedig elfárad a lélek, nem kívánja már Petőfit, sokkal inkább a kiskertet és a jólétet. 

De ha így van, akkor mégis miért állíthatjuk, hogy ’56-ban visszaszerezte a magyar a nemzet a szabadságát, függetlenségét és méltóságát? A válasz másokéi mellett Zimándi Pius mondataiban rejlik: megfértek egymás mellett a munkások, értelmiségiek, kommunisták és azok, akik mélyen megvetették a kommunistákat. 1956. október 23-án és az azt követő másfél hétben magyarok voltak a hazájukban. Nem volt ennél előrébb való dolog. Ezért állhattak a csapataik harcban. 

,,Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.“ Nagy Imre november 4-i rádiónyilatkozatának elemi erejét nem csak a hősiesség, a hősök nagysága és az összefogás, nemzeti összetartozás halált megvető bátorsága adja, hanem a nemzetáruló is. 

1956 forradalma megmutatta, ember képében, konkrét cselekedet szintjén, a lehető legdirektebb módon a nemzetárulót. A szónak jelentése lett és a jelentésnek neve lett. Az áruló került szembe a nemzettel. Kétszázezer ember elmenekült, két és fél ezernél többen elestek az utcai harcokban, százakat megkínoztak, kivégeztek, ezrek maradtak egzisztencia nélkül. 

Látszatra a nemzet kapitulált. A nemzetnél erősebb volt a nyakukra ülő áruló. Ha hosszú távú, a fizikai létezés ellen irányuló, koncepciós perekbe ágyazott gyilkosságokon túl is volt veszélye annak, hogy nemzetáruló lett az ország vezetője, az éppen a lélek elvesztésésének lehetősége volt. Nem a szabad léleké, az mélyen kuksolt november 4-e után, mintha eltűnt volna, ahogyan a falakra mázolt MUK is eltűnt. Nem is a magyar lélek elvesztésének veszélyéről beszélek, az is mélyen kuksolt, meghozta a maga áldozatát, eltűrte, hogy a gulyás és a kommunizmus legyen a magyar lelki identitás megfelelője. Eltűnt a mélyben, de 1956 után soha többet nem veszett el a szabad és magyar lélek. 

Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő Közösség! 

Úgy érthetjük meg egyre jobban ’56-ot is, ha megértjük azt, hogy értékrendbeli, ideológiai meggyőződésünktől függetlenül vannak kérdések, amelyekben csakis egymásra számíthatunk. Ezen kérdések közé tartozik feltétlenül a szélsőséges politikai nézeteket képviselő politikusokkal és pártokkal szembeni ellentartás vagy a nemzeti önrendelkezés, identitás, szuverenitás. 

Azt kell látnunk, hogy a huszonegyedik század Európájának kihívásaira, válsághelyzetére a magyar nemzet által adott válaszok józan, egyszerű, a dolgokat a nevükön nevező és a fogalmakat a jelentésük szerint értelmező válaszok. Az ’56-ban megszerzett szabadság válaszai. 

És azt is látnunk kell, hogy a nemzeti válaszokat sehol nem lehet letörni, figyelmen kívül hagyni, a nemzeteket nem lehet átnevelni – ezt mutatják a németországi, ausztriai és cseh választások, amik egyébként igenis gyökereznek a jelenlegi magyar politika kitartásában, ha tetszik, széllel szembeni fütyülésében. Mára egyre többen fütyülik ugyanazt a nótát, ugyanazt az európai nótát. Vagyis, ha megfigyeljük a közelmúlt választási eredményeit, akkor azt kell látnunk, hogy a nemzetek diktálják a dallamot és a politikai vezetőknek kell igazodniuk az ütemhez, nem pedig fordítva. És abban, hogy ez kiderülhetett, hogy a jólét és önvád társadalmai felébredhettek, része van a magyar politikum kitartásának, valamint annak, hogy a magyarok elsöprő többsége nem kíván szélsőséges politikai válaszokról hallani.

És ebben a magyar kitartásban és elsöprő többségben igenis benne van ’56 szellemi öröksége, az egymásra talált magyar emberek sokasága. A nemzet. Az ’56-ban megszerzett szabadság tapasztalata az, hogy a nemzet mindenek fölött – a nemzet pedig minden ember, tekintet nélkül ideológiai, vallási és értékrendbeli meggyőződésére, aki a magyar nemzethez tartozónak vallja magát. 

Így van-e ez?

Tegyük fel magunknak a kérdést 1956. oktbóer 23-át ünnepelve, annak a magyar forradalomnak és szabadságharcnak az emlékét idézve, ami a szülőföldünk határain túl történt, a hazában, ahová mi már harminchét éve nem tartoztunk, Magyarországon, ahová akkoriban nem is utazhattunk, ahonnan azonban menekülőket fogadtunk, magyarokat, akik elhagyták a hazájukat, mert a nemzet árulója kerekedett felül. 

A vajdasági magyar közösség válasza erre a kérdésre nem változott az elmúlt lassan száz évben: a magyar nemzethez tartozik az, aki magát oda tartozónak tartja. Bennünket, vajdasági magyarokat ez tartott meg a legnehezebb időkben is, akkor is, amikor az ’56-os hazaáruló ideológiai követői a nemzetrészeket kívánták egymás ellen fordítani 2004-ben, és most is, amikor annyival előrébb valónak tekintik az afrikai migránsok befogadását, hogy politikai témájukká teszik – mondván probléma – a határon túli magyarok szavazati jogát. 

Nekünk, vajdasági magyaroknak is meg kellett adnunk a magunk válaszait, mert bizonyos magyarországi pártok és ideológiák importálták hozzánk nemzetmegosztó politikájukat: választ kellett adnunk arra, hogy szélsőséges nézeteket valló pártokkal párbeszédnek helye nincs – a Jobbiknak egyébként a magyar remény után nem maradt más reménye, mint a Magyar Mozgalom, ami viszont egyszerre tudott kapcsolatot építeni a szélsőséggel és a nemzeti erővel szembeni politikai opcióval. 

A huszonegyedik századi európai, globális politika beférkőzött a vajdasági magyar közösségbe is, feladatot teljesítve. Ez a feladat pedig nem volt más, mint a Vajdasági Magyar Szövetség bomlasztása, megosztása, a vajdasági magyar közösségnek a nemzeti összetartozásba vetett hitének és erejének megtörése. 

Arra, hogy nem sikerült, és miért kellett volna sikerülnie, a 2016-os kvótareferendumban rejlik a válasz – akkor még nem volt ennyire látható, mint most, a közelmúltban lezajlott különböző nemzeti parlamentek választásait követően, de a kvótareferendum egyszerre volt nemzeti kérdés és a huszonegyedik századi Európa jövőjére adott állásfoglalás is. 

A vajdasági magyarok egyértelműen foglaltak állást. A nemzet egysége és saját jövőjének, ha tetszik szuverenitásának megtartása mellett foglaltak állást. Mert vannak kérdések, amelyekről vélekedhetünk másként, azonban az, hogy a magyar egy független nemzet, amelyre külső erők nem erőltethetik rá döntéseiket, nem kérdés, hanem alapállás. 1956. október 23-án született alapállás. 

Ma, hatvanegy évvel a nemzet szabadságáért folytatott harc és függetlenségéért kitört forradalom ünnepén, a különböző nézőpontok tiszteletben tartása, a demokrácia megkövetelte politikai és ideológiai nézetek tiszteletben tartása mellett, a huszonegyedik századnak a saját nemzeteitől elidegenült politikát erőltető Európában azzal tisztelgünk ’56 hőseinek és mártírjainak emléke előtt, hogy felidézzük a reformkori magyar politikai élet egyik kimagasló egyéniségének, a közéletből kényszerűen kiszorított, de sem politikai meggyőződését, sem elveit fel nem adó költőnek a szavait, akinek a haladás, a nemzet, a magyar nyelv mindennél, még barátságainál és érvényesülésénél is fontosabb volt. Kölcsey Ferenc száznyolcvan évnél is régebben leírt, ám örökérvényű szavait: „Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak / Hagyd örökűl ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.” 

Isten éltesse a nemzetet, Isten éltesse a vajdasági magyar közösséget!