Pásztor István beszéde a Magyar Szó 75. évfordulója alkalmából
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, ünneplő Közösség!
A Magyar Szó napilap hetvenötödik születésnapját ünnepelve az első gondolat, ami megfogalmazódik bennünk, az induláshoz kötődik, ahhoz a hetvenöt évvel ezelőtti pillanathoz, amelyhez mai együttlétünk közvetlenül kapcsolódik. Tisztelettel és főhajtással gondolunk a napilap elindítását nevével fémjelző főszerkesztőre, Kek Zsigmondra, aki mellett a közmegegyezés alapítónak tekinti Gál Lászlót, Lévay Endrét és Majtényi Mihályt.
A hetvenöt éves Magyar Szót ünnepeljük, a vajdasági magyarság leghosszabb ideje megjelenő napilapját. Hajlamosak vagyunk arra, hogy ezt úgy éljük meg, mintha napilapunk a vidék egyetlen napilapja lett volna, holott igen gazdag múltra tekint vissza ennek a vidéknek a magyar sajtótörténete, ahogyan azt többen alapos kutatásokkal alátámasztva megírták. Az 1944-ben létrejövő új politikai berendezkedés tiltó szóval elérte, hogy az általa életre hívott napilapnak nem volt riválisa a piacon, így ez lett mindannyiunk napilapja, immár hetvenöt éve a nagybetűs Újság.
Amikor egy politikus beszél, akkor a kritikusok száma hatványozott számban megemelkedik. A politikus mondataival vagy egy adott ügy érdekében tett erőfeszítéseivel, teljesítményével nem, csak vélt, illetve valós hiányosságaival, mulasztásaival foglalkoznak. Ez fontos és jó hagyomány, kondícióban tartja úgy a politikust, mint a kritikusokat, azzal a különbséggel, hogy utóbbiakat nem nyomja teljesítési kényszer, ha teszem azt, nincs papír az újság kinyomtatásához, ha fel kell újítani az épületet vagy modernizálni kell a munkafeltételeket.
Ezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert igaz ugyan, hogy a sajtószabadság megsértésének ingét bármikor rám adhatják azok, akik erre önnön magukat hivatottnak érzik, mert értenek ehhez, ehhez is, én mégis, mivel a Magyar Szó napilapunk hetvenötödik évfordulóját ünnepeljük, arról fogok beszélni, ami az ünnep tárgya, ha tetszik, maga az ünnepelt: az újságról. Nem a szerkesztéspolitikáról, hanem arról az útról, amit a napilap hetvenöt év társadalmi-politikai körülményei között megtett.
A Szabad Vajdaság A Vajdasági Egységes Népfelszabadító Front napilapjaként Noviszádon jelent meg. 1945 januárjában 25 fillérért lehetett megvenni, februárban tíz dinárért. Mint láthatjuk, a történelmi és országhatár változásokat pénznemben is nyomon követhetjük. 1945. szeptember 27-én azt olvashatjuk a Magyar Szó című vezércikkben, hogy ,,Lapunk mától kezdve nagyobb alakban, új technikai kivitelben és új cimmel jelenik meg: Szabad Vajdaság helyett ezentúl Magyar Szót vesz naponta kézbe az olvasó. Nem tartalmi változást, hanem lapfejlődést jelent ez: lapunk új alakja és címe is azt igazolja, hogy a magyar sajtó, a magyar népjogok szabadon fejlődnek a demokratikus Jugoszláviában.” Ha átlapozzuk az újságot, láthatjuk, hogy választási kampány volt, az idő rövidségére tekintettel ezekből a hirdetésekből és cikkekből nem idézek. A következtetést azonban, amit az akkori hatalom pontosan tudott, hogy a vajdasági magyarok elsősorban magyarok, levonhatjuk: a névváltoztatás nyilvánvalóan a magyarokat megnyerni kívánó politikai üzenet volt.
A Vajdasági Népfront Napilapjának, vagyis a Magyar Szónak a neve felett még több, mint húsz évig, egész pontosan 1967. április 21-ig ott áll a mondat: Halál a fasizmusra – Szabadság a népnek! A II. világháború után több, mint két évtizedig a napilap címlapján álló szlogen egyszerre volt felszólító mondat és állítás, állásfoglalás és ha tetszik, burkolt fenyegetés. Oka volt a szlogen jelenlétének, mint ahogyan más idők eljövetelét jelezte eltűnése is.
Mint mondtam, a lappal és mellékeleteivel, gazdag tartalmával, izgalmas és tartalmas, számos információt tartalmazó cikkeivel a sajtótörténészek foglalkoznak, én politikusként az újság helyzetét szeretném érinteni, azzal a céllal, hogy a közelmúltig és a jelenig jussak el, tiszteletem kifejezve a mindenkori igazgatóknak, főszerkesztőknek, szerkesztőknek és újságíróknak, ahogyan a mindenkori és egykori gépírók, lektorok, korrektorok, szedők, tördelők, nyomdai dolgozók munkáját is szeretném köszönettel kiemelni.
Anélkül, hogy teljes alapossággal végigmennénk a Magyar Szó alakulás- és fejlődéstörténetén, kicsit előreszaladva az időben, kimondhatjuk, napilapunk esetében a gépezetben akkor keletkezett a legkomolyabb zavar, amikor baloldali ideológusok és a köreikhez tartozó újságírók észlelték az újabb változások szelét. Nem kívántak ehhez csatlakozni, mert a napilap történetében először ez a változás nem nekik kedvezett, hanem azt a célt tűzte ki, hogy a Magyar Szó napilap valósítsa meg önmagát, váljon nagykorúvá és tegye a dolgát: legyen a közösség napilapja. Úgy vélem, ez akkor, 2008-ban nem szerkesztéspolitikai, hanem elvi kérdés volt.
Ezen kitérő után ott folytatnám, hogy az általam felsorolt változtatások, amik akár a névváltoztatásban, akár abban, hogy huszonhárom év után végre levették a Halál a fasizmusra szlogent, akár a népfront kifejezés eltüntetésében tetten érhetők, azt jelezték, hogy a döntéshozók alakultak a társadalomban bekövetkező elvárásokhoz, lazítva a gyeplőn, de kézben tartva az Újságot.
Az ország szétesését eredményező rettenetes háborút, miloševići diktatúrát közösen, egymásra találva élte túl a vajdasági magyar közösség és az Újság. Ekkor történt, hogy az 1990. július 3- i, keddi számában még az állt, hogy a Magyar Szó Vajdaság Dolgozó Népe Szocialista Szövetségének napilapja, de a másnapi, július 4-ei számban az Alapító címet viselő vezércikk felett üres maradt a fejléc. Ez a vezércikk első mondatában kimondásra is kerül. Nevezhetjük történelmi pillanatnak. A folyamatismertetéshez annyi tartozik, hogy 1990. július 8-án, vasárnap pedig úgy vette az Olvasó a kezébe a lapot, hogy A demokratikus közvélemény napilapja. Akkor az Újság a vajdasági magyar közösség részéről is támogatott általános társadalmi elvárást fogalmazta meg ebben.
A várva várt demokratikus fordulatot követő években a társadalmi változás azzal járt, hogy a vajdasági magyar közösség azt kívánta, az Újság legyen a sajátja, a vajdasági magyar közösség napilapja. Ezt azonban már nem olyan nagy hévvel teljesítették, hiszen a 2002. december 24., 25-i Magyar Szó alatt annyi volt olvasható, hogy közéleti napilap. A társadalmi elvárásokat is figyelembe vették, de az identitásbeli meghatározástól távol tartották magukat. Ez alapozta meg az Újság történetében bekövetkezett zajos szembekerülést, aminek eredményeképpen, a társadalmi alakulásokat figyelembe véve a közösség napilapjává tettük a Magyar Szót, mégha a fejléc alatt ez nem is olvasható. Tulajdonképpen azok kezéből került ki a napilap, akik baloldali, majd újbaloldali és neoliberális ideológiai alapvetés szerint közel hetven évig uralták. Ezt én politikai sikerként könyvelem el. Olyan politikai sikerként, ami a vajdasági magyar közösséget szolgálja. A szerkesztéspolitika nem érdekel, ahogyan azzal sem szeretnék foglalkozni, kielégítő-e a Magyar Szó színvonala. Mert erről, ahogyan az életben mindenről, megoszlanak a vélemények. És egyébként is: az, hogy ma a 75 éves napilapot ünnepeljük, azt jelenti, hogy a huszadik századből átértünk a huszonegyedik századba, a nyomtatott és online sajtóorgánumok, a blogok, vlogok, tweetek és élőzések korába. Mindenki azt olvassa és azt követi, ami az ízlésének, értékrendjének, elképzeléseinek megfelel – ez utóbbiról a nagy közösségi hálók gondoskodnak is, hiszen csak azt jelenítik meg a felhasználónak, amit egyébként nézni, olvasni szokott.
Az átalakuló társadalmi elvárásoknak való megfelelés jelentette átalakulás kérdése napilapunk vonatkozásában direkt módon nyolc évvel ezelőtt került napirendre, és lássuk be, akkor nem is volt egyszerűen érthető. Ma már a szerbiai, magyarországi, vajdasági magyar, de európai közbeszédben is kvázi alapvetés, hogy az a demokratikus sajtóorgánum, ami baloldali és liberális. Azoknak, akik ellene voltak annak, hogy a Magyar Szó szellemiségében a közösség napilapja legyen, részben sikerült a figyelmet átterelni személyi kérdésekre, holott nem erről volt szó. Ennek bizonyítéka a 2011. június 24-i újságcikk, aminek újbóli elolvasása úgy a felszólalók nevének felidézésében mint az általuk elmondottak viszonylatában fontos és tanulságos, mert az időtávlat megmutatta, hogy a legkevésbé sem személyi kérdésekről volt akkor szó, hanem arról, hogy kié a Magyar Szó: ,,A szerbiai demokratikus liberális közvélemény magyar napilapja, vagy a magyar közösség napilapja”. Kenyértörésre került sor ebben a kérdésben, nyílt és egyértelmű módon szembekerült a közösségi elvárást teljesíteni kívánó szemlélettel a balliberális elit. Létezett, kitapintható volt a társadalmi elvárás, hogy a vajdasági magyar közösséget ne ideológiai alapon, hanem a közösség igényei és érdeke alapján tájékoztassák. Ez a látszólag egyszerű kijelentés sok rétegből tevődik össze, hogy csak néhányat emeljek ki: a nem ideológiai alapú, hanem a közösség érdekét figyelembe vevő tájékoztatás nem teszi lehetővé az újságíró számára, hogy akkor is megmondóember legyen, amikor tudósít, nem teszi lehetővé, hogy újságíróként a társadalmi-politikai élet kizárólagos bírájává lépjen elő, mégpedig saját értékrendje alapján, ahogyan azt sem teszi lehetővé, hogy mindazokat pellengérre állítsa, akik nem úgy gondolkodnak, ahogyan ő, ezzel párhuzamosan pedig azonnal igazságtalanságot kiáltson, ha erre felhívják a figyelmét.
A magyar közösség napilapjának, reményeim szerint soha többet nem kell ideológia, pártállami direktíva mentén működnie, de mindenkor fel kell nőnie az Olvasójához. Ha van tanulsága a Magyar Szó kezdeti időszakában megjelent lapszámok tanulmányozásának, az mindenképpen tanulság, hogy azok, akik akkor megszabták az irányt, nem nézték le az olvasót. Ahogyan a 2011-es történéseknek, sok egyéb mellett az mindenképpen fontos tanulsága, hogy – amellett, hogy érezték a társadalmi változások kényszerét és ellene akartak állni – elkezdték lenézni, kioktatni az olvasót.
Nagyon bízom abban, hogy a ma ünnepelt hetvenöt éves Magyar Szó, annak minden munkatársa a magáénak érzi a lapot és egyetlen dolgot tart szem előtt: a közösség szolgálatát a tájékoztatás területén. Én amellett álltam ki az elmúlt évtizedekben, hogy a napilap ne megmondólap legyen, hanem tájékoztassa a közösséget. Mielőtt ezen élcelődni kezdene bárki, szeretném jelezni, hogy egy politikus, hacsak nem önmaga ellensége, nem kíván folyamatosan a napilapban szerepelni, nem kíván annak címlapján díszelegni, mert józan ésszel tudja, hogy ez nem tetszene a saját apjának és öregapjának sem. Egy épeszű ember, még ha politikus is, nem reménykedhet másban, mint abban, hogy a nagybetűs Újság, a napilapunk soha többet nem válik pártközlönnyé, ideológiai szócsővé, hanem olvasmányos napilapként magas színvonalon, kellőképpen felkészült, művelt és a szakma szabályait jól ismerő munkatársak által tájékoztat – megfelelni pedig nem akar senki másnak, csak annak, aki naponta vagy hetente megvásárolja. Tudom, hogy ez akár fellengzős kijelentésként is érthető. De szeretném megjegyezni, hogy mindazok, akik a kommunizmus ideje alatt írták a napilapot, meg voltak győződve arról, hogy azáltal, hogy a fejlécről lekerül a Dolgozó Nép Szocialista Szövetsége napilapja, ők, az újságot írók is levetik ezt, mint egy régi ruhát. Lehet ezen mosolyogni. De ne feledjük el, az ilyen hit tartott meg bennünket magyarként az elmúlt száz évben, és nem csak magyarként, hanem közösségként is.
Újságunk alakulástörténete folytatódik, a változás, a fejlődés, a színvonal erősítése mindig kihívás, feladat, a szerkesztőség belső ügye. Ami mindannyiunk ügye, az nem más, mint az, hogy akik Újságunkat írják, a vajdasági magyar közösség érdekét szem előtt tartó elvek mentén és ne egyéb ideológiai irányok alapján végezzék munkájukat. Az elkövetkező időkben is maradjon a Magyar Szó a magyar közösség napilapja. Ehhez kívánok a Magyar Szó minden dolgozójának, munkatársának erőt, egészséget és szakmai sikereket.
