In memoriam
Kaszás Károly Nagybecskereken született 1929-ben. Gimnáziumba szülővárosában és Újvidéken járt, a Tanárképző Főiskolát Újvidéken végezte el. Tanár volt, újságíró és szerkesztő. Létrehozta az Erdőtelepítők Egyesületét, a Vajdasági Magyar Nyelvművelő Egyesületet, éveken át volt az újvidéki Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke.
Jónéhány évvel ezelőtt a Nyelvművelő Egyesület szokásos keddi Társalgójának témája a Darányi-teleppel kapcsolatos további tevékenység megbeszélése volt – ahogyan arról napilapunk beszámolt. A Telep fönnállásának százéves jubileumáról már megemlékeztek egy rendezvénysorozattal, felvetette a kérdést, miképpen lehetne kiaknázni ezt a nagyszerű, ünnepivé nemeseült légkört, gátat vetni annak, hogy a megmozgatott telepi magyarság visszasimuljon az önfeladás hétköznapjaiba.
,,Kaszás Károly, a civil szervezet ügyvezetője jó néhány témát fölvetett, melyek ügyében kezdeményező lehetne a szervezet: jeles napok a Telep életében, melyekről megemlékezhetnénk, jeles emberek, akiknek az emlékét meg kellene őrizni, esetleg emléket állítani nekik, a jelentősebb telepi épületeket megmenteni az utókornak, a régi telepi földrajzi neveket bevinni a köztudatba, a Dunához, Kis-Dunához meg magához a településhez fűződő történetek, tudnivalók, tények összegyűjtése, közkinccsé tétele, mind-mind azért, hogy a telepi magyarság megtépázott, bizonytalan identitástudata helyreálljon, hogy tudatosodjon bennünk, itthon vagyunk, ez itt a miénk, s úgy őrizzük, mint a sajátunkat.” – írta a Magyar Szó, amely egyébként 2012 decemberétől otthont is adott a – téli – Darányi-telepi Társalgónak.
Most, amikor a hosszú betegség után április 12-én elhunyt Kaszás Károlyra emlékezünk, úgy érezzük, nem tudjuk ezt másként tenni, nem tudjuk méltóbban kifejezni, minthogy őt, az általa sorjázó ötleteket, terveket idézzük meg, nem kitekintve egész gazdag életére, hanem a Telepen maradva, a Telephez kötődő terveit, elképzeléseit megidézve.
Úgy érezzük, ebben, miként cseppben a tenger, benne van a kaszáskárolyi ars poetica, amely egyszerre jelentett nemzeti elköteleződést és nyitottságot. Hitt a magyar–szerbhorvát kétnyelvű oktatási projektumban és létrehozta a vajdasági magyarok nyelvművelő egyesületét – hogy csak egyetlen párhuzamot vonjunk meg valóban gazdag szakmai életében, társadalmi tevékenységében.
Vajon miért éppen ez volt Kaszás Károly emberi, pedagógusi, szerkesztői hitvallása? Talán nem tévedünk, ha a választ erre a kérdésre a gyerekkorának színhelyén keressük. Amikor Kaszás Lajos szabómester és Stefán Aranka varrónő gyermekeként 1929-ben meglátta a napvilágot, Nagybecskerek még emlékezett önmagára, arra az időszakra, amikor a város polgárai, iparosai, kereskedői, a szinte azonos számban élő magyarok és szerbek, a nagyszámban élő németek értették egymást. Tíz évvel korábban felrobbantották ugyan a város mártír szülöttének, Kiss Ernőnek a szobrát, de a Bega parti város lakóiból nem tudták kirobbantani a polgárosodó világ szabályai szerinti létezést, az egymás megbecsülését. Ebben a világban cseperedett fel Kaszás Károly, a nagybecskereki és a hozzá – meghatározó elemeit tekintve – hasonló újvidéki utcák hétköznapjai érlelték gimnazista, tanárképzős éveit.
Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy Kaszás Károly az legyen, akinek ismertük és tiszteltük, az újvidéki magyarság közéletének lelkes alakítója, tervek kovácsolója és megvalósítója, közösségépítő, határozott akaratú és elképzelésekkel bíró szenvedélyes szervező.
2013. április 12-én, életének 84. évében elhunyt Kaszás Károly egész életével és tevékenységével azt a feladatot hagyta ránk, hogy igyekezzünk olyan lélekkel és odaadással őrizni az emlékét, ahogyan ő tette mindazokkal, akiknek személye, élete, tevékenysége kiérdemelte az ő figyelmét.
Vajdasági Magyar Szövetség
