You are here

 Talpra állni azt jelenti, magyarnak maradni – Ha rosszul döntünk, száz év után felmorzsolódunk

Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökének március 15-ei ünnepi beszéde egyben a VMSZ kampányindítója a 2020. évi szerbiai általános választásokon

 Március 15-e nemzeti ünnepünk. A legszebb nemzeti ünnepünk. Benne van a feltámadás és az élet. Nem húsvét ünnepére utalok, ami 1848-ban április 23-ra esett, de akár arra is utalhatnék, hiszen keresztény nemzet a magyar. Azonban az összefüggések nem ilyen közvetlenek, nem ilyen egyszerűek és nem okvetlenül következnek egymásból, mégha igazak is külön-külön.

Keresztény nemzet a magyar, de március 15-ében, mégha a húsvéti ünnepkörbe esik is bele, egészen más okok miatt van benne a feltámadás és az élet. 

Éppenséggel azt is mondhatnánk, hogy az egyház ellenében, ami részigazság is lehetne vagy teljes tévedés, azonban ismerős állítás – ne feledjük, a franciáknak köszönhetően a tizennyolcadik század óta folyamatosan és tudatosan zajlik Isten és az ő fia nevének, személyének, cselekedeteinek kilúgozása az emberek fejéből, mára láthatjuk, nem sikertelenül. Pedig ezáltal az emberi lélek lesz kevesebb, nem az egyház és nem a papság. Az ember veszít, mert nem az egyházról van szó, hanem erkölcsről és hitről, tartásról és kultúráról. Az emberek lelkéről, ami meghatározza azt, hogyan élik a jelent és mit remélnek a jövőtől.

A jövőről az emberek döntenek. Ez mindig is így volt. Felhozhatjuk példának David Engels nagyszerű könyvét, ami bemutatja a hanyatló nyugat-római birodalom emberi és társadalmi viszonyait és azok párhuzamát a jelen Európájával. Említhetjük a huszadik század 60-as éveinek baloldali mozgalmait, amik máig uralkodó irányokat szabtak a politikában, annak ellenére, hogy éppen azokról, akiknek jogaiért küzdeni szándékoztak, szinte azonnal elfeledkeztek – gondoljunk a jelen Franciaországának sárgamellényeseire.

Éppen azért, mert az emberek döntenek, nagyon régóta központi kérdésként vizsgálják, vajon jól döntenek-e az emberek? Pontosabban: rábízhatjuk-e a döntést az emberekre? Mi úgy gondoljuk, csakis az emberekre lehet és szabad bízni a döntést. Nem a kritikai értelmiségre, nem más szervezetekre.

Tulajdonképpen ez az 1848-as európai forradalmak központi kérdése is. Ez a lényege, a veleje. Ahogyan azt elemi erővel Petőfi Sándor papírra vetette 1848-as naplójában: ,,Magamba zárkóztam, mint elzárkózik tornyába a csillagász, s a földről az égbe vetettem szemeimet, a jövőbe. Egyszerre leszakadt az ég a földre, jelenné lett a jövendő ... a forradalom kitört Olaszországban! A mint nézték a jövendőmondók a gyermek Jézust a jászolban, oly lelkesedéssel és áhítattal néztem én ezen új meteort, ezen délifényt, mely születésekor is nagyobbszerű volt minden éjszaki fénynél, s melyről meg volt írva lelkemben, hogy be fogja utazni a világot.

És úgy lőn. Olaszországban tölté gyermekségét, vándorolt fölfelé, egyszerre Párizsban termett, mint férfi, onnan kikergette Lajos Fülöpöt, miként Krisztus az adóvevőket Jeruzsálem templomából. Oh mikor meghallottam, hogy Lajos Fülöpöt elűzték s Franciaország respublica! ... Egy Pesttől távoleső megyében utaztam, és ott egy fogadóban lepte ... rohanta meg e hír szívemet, fejemet, lelkemet, idegeimet. – Vive le république! kiálték föl, aztán némán merően álltam, de égve mint egy lángoszlop.“

Az 1848-as forradalom a népek ereje. A feltámadás és az élet. Nem vallásos hevülettel mondjuk, de leíró értelemben utalunk a hitre, a vallásos áhítatra, ahogyan azt Petőfi is tette naplójában, hiszen a krisztusinál erősebb, kulturálisan egységesebb, minden európai nemzetet összekötő képeket és példákat nem tudunk felhozni. Nem is tudhatunk, hiszen erre alapul a műveltségünk és civilizációnk.

1848 március idusa a magyar nemzet felnőtté válásának ünnepe. Az a nap, amelyen nagykorúként és egyenrangúként lép be az európai nemzetek modernkori történetébe. Az egyénekből álló magyar nemzet, amely vérrel és vassal kivívja magának a döntés jogát. Egységes a különbözőségben. Egyenlő a küzdelemben. Hazafi a nemzetben és nemzeti a hazafiságban. Nem csak a magyar nyelv a legfőbb kapocs 1848 március idusán, hanem a szavak lélekbe hatoló ereje, ami az embereket egységbe kovácsolta.

Nekünk, magyaroknak, magyarul hagyta ránk örökül Petőfi, Jókai, Arany, hogy mit jelent 1848: nem a világból kivetve, hanem annak részeként éljük meg az ember fontosságának csodáját. Erről tanúskodnak a regények, versek, naplók. Európai nemzetként, ahol az emberek ülnek a jognak asztalánál – így foglalhatjuk össze azt, amitől összeszorul a szívünk, büszkén felemeljük a fejünk és a szívünk fölé tűzzük a magyar kokárdát.

A népfelség elve 1848 máig ható üzenete

A magyarok legszentebb ünnepei közé tartozik az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kitörésének napja, március 15-e. Föltámadott a tenger, a népek tengere, írja Petőfi Sándor. Mi, magyarok is ennek a szilaj hullámokat vető, rémítő erővel bíró erőnek, a nemzetek, a népek tengerének csöppje voltunk.

A szabadság ünnepe március 15-e. A nemzeti és emberi szabadság ünnepe, ami bizonyíték is egyben. Annak bizonyítéka, hogy az emberek döntenek. Petőfi szavaival: ,,Jegyezd vele az égre /Örök tanúságúl: /Habár fölűl a gálya,/ S alúl a víznek árja,/ Azért a víz az úr!“

Nincs ennél fontosabb európai érték, mondjuk. A népfelség elvénél nincs szentebb és fontosabb. Ha a demokráciában hiszünk, akkor az emberben hiszünk, az emberek sokaságában, a nemzetben. És abban, hogy az embereknek jogukban áll eldönteni a jövőjüket. Jogukban áll eldönteni, kik és merre kormányozzák sorsukat, ami egyéni sors ugyan, de a társadalom szövetében közös sorssá fonódik.

Ha a demokráciában hiszünk, akkor a népfelség elvében hiszünk. Abban, hogy minden jog forrása és letéteményese a nép egésze, amely közvetlenül illetve képviselői útján gyakorolja az államhatalommal kapcsolatos jogokat. 

Mindenki ezt harsogja, aki a szabadságról beszél. Ugyanakkor az emberek nevében kiabálnak diktatúrát, populizmust, demagógiát. Ez ellentmondásnak tűnhet, de tudjuk jól, nem ellentmondás ez, hanem módszer. A nemzetek, az egyénekből álló népek döntési jogának korlátozási módszere. Máskor, máshol fékek- és ellensúlyok rendszerének nevezik, megint máskor azt mondják, mégsem lehet a népre bízni a döntést. Ilyenkor a huszadik század harmincas éveinek elején döntéseket hozó németekre gondolnak.

A népfelség elve tehát, vagyis az, hogy az emberek választott képviselőik által gyakorolják a hatalmat, ami 1848 legszebb és legfontosabb üzenete nem egyértelmű a huszadik század Európájában, megkérdőjelezi azt a ragyogó lángoszlopot, amiért Petőfi is az életét adta.

Akik ma populizmust kiáltanak, általában populista eszközökkel magyarázzák el, hogy miért is problémás a nép, a nemzet. Akik ma szabadságért kiáltanak, általában kizárólagosságot mutatnak, amikor a többségi döntést kellene elfogadni.  Takaróként pedig az embereket szeretnék használni.

Közös akarattal írjuk a jövőt

Március idusa a feltámadás és az élet. Azért vette Petőfi is keresztény kultúránkból a hasonlatokat, mert azt mindannyian értjük. Összeköt bennünket, asszociációk sokaságát indítja el a fejünkben, a lelkünkben.

Ha dacos, magyaros keménységünket akarjuk hangsúlyozni, akkor azt mondjuk, nem engedünk a ’48-ból, és mindannyian ugyanarra gondolunk: a nemzeti önrendelkezésre, a szuverenitásra és a népfelség elvének fontosságára. 

Tudományosan és kutatók által alátámasztott tény, hogy az 1848. évi V. Törvénycikk az országgyülési követeknek népképviselet alapján választásáról rendkívül fontos állomása volt a választójog alakulástörténetének, amelyben egyebek mellett az is olvasható, hogy: ,,(...) Fog pedig állani a képviselőház, Erdélyt ide nem értve, 377 követből, kik mindnyájan egyenlő szavazattal birandnak, s úgy a népszám, mint területi, s közgazdászati tekintetek alapjára tett aránylagos felosztással követlezőleg választatnak (...)“

Azt mondtam néhány mondattal feljebb, hogy a lényeg az emberek lelke. Azért zajlik a csata. Aki megnyeri az emberek lelkét, az nyeri meg a jövőt vagy taszítja szakadékba a nemzeteket. És erről az emberek döntenek. Mindig is az emberek döntöttek. Valóban így gondolom. Meggyőződésem, hogy az emberek lelkéért folyik a csata. És meggyőződésem, hogy egyetlen politikus sem győzhet ebben a csatában, hanem csakis az emberek, akik a döntést meghozzák.

A politikus sem csatázik, de nem győzhet. Megszerezheti azt a jogot, amennyiben rá szavaznak az emberek, hogy képviselje őket, vezessen számot a jövőjükről, amit rá bíztak. Csatáznia kell, választási harcba szállnia – a nyelvünk így írja le ezt a folyamatot. Akkor miért mondom, hogy mégsem győzhet? Azért, mert ez mégsem csata, és a cél nem a győzelem, hanem a folyamat. A jövő megtartásának a folyamata.

A választások, a demokratikus döntéshozatal, amelynek eredményeképpen az emberek meghozzák a jövőjüket és közös sorsukat meghatározó döntésüket, látszólag a képviselőkről, a politikusokról és a hatalomról szól. És akkor a pártok és egyének győzelméről vagy vereségéről beszélünk. De valóban erről van szó?  Erről is. De ha belegondolunk, akkor tudjuk, hogy

sokkal inkább arról van szó, amit Petőfi lángoszlopnak nevezett, amiért az életét adta: hitről, meggyőződésről, elköteleződésről, összetartozásról, a közös nyelvről és kultúráról, a nemzet boldogulásáról van szó. Ez az a lángoszlop, amit minden ember a maga tüzével táplál. És attól lángoszlop, hogy nagyon sokan csatlakoznak hozzá. Az oszlop az erőt, a magasságot, a monumentalitást hirdeti, az egyes emberek által összeadódó energiát, ami közös akarat lesz és az abból kialakuló jövő.

Ma, 2020. március 15-én, amikor a Vajdasági Magyar Szövetség megkezdi a kampányát, ennél többet nem mondhatok sem a választóknak, sem a politikai ellenfeleknek, sem párttársaimnak és bajtársaimnak.

Azért döntöttem úgy, hogy március 15-e legyen a kampány nyitónapja, mert hiszek ennek az ünnepnek az erejében. Mert meggyőződésem, hogy bennünket, vajdasági magyarokat dédapáink lelke Petőfihez köt. Megtartanak bennünket a dédanyáink által esti meseként elsuttogott történetek, melyekben nemzeti hőseink dicső cselekedeteit suttogták a gyermeki fülekbe. Átörökítették a jövőbe vetett hitet és reményt, azt, hogy magyar vér nem hullott hiába, mert továbbvisszük az elveket és értékeket, amik naggyá tették a magyar nemzetet. Jövőt írunk.

A 2020-as választás tétje, hogy megmaradunk vagy megadjuk magunk

Talpra, magyar, kiáltott Petőfi 172 évvel ezelőtt. És mi, ha meghalljuk ezt a felszólítást, tudjuk, hogy ezt mit jelent. Azt jelenti, hogy dolgunk van. A dolgunk pedig az, hogy túléljünk. Ezt jelenti, hogy talpra kell állnunk. Mert csak akkor élhetjük túl a megpróbáltatásokat, a kudarcokat. Talpra, magyar, mert csak akkor van jövő. A jövő, ami a közösségben és a fejlődésben mérhető.

Vannak helyzetek, amikor, ha arra keressük a választ, mit hoztunk létre, akkor azt a kérdést kell feltennünk, hogy mit veszítettünk el?

Mi volt az, amit megszüntettek, feloszlattak, átalakítottak, átneveztek, elbontottak, kisajátítottak és mi mégis újra létrehoztuk? Száz évvel ezelőtt a magyar nemzet vonatkozásában olyan európai döntés született, aminek eredményeképpen a magyar nemzet kétharmada csak úgy tudja összefoglalni, hogy magyarként mit hozott létre, ha azt foglalja össze, amit elveszített, elvettek tőle, feloszlattak, átneveztek – megannyi város története írható le ebből a szempontból is. Ez nem az egyetlen szempont, de mindeképpen releváns. Ahogyan a győzteseknek jogukban áll ünnepelni, úgy azoknak, akiket abnormális büntetésben részesítettek, jogukban áll talpra állni.

Mert a jövő nem kisajátítható, a jövő nem kizárólagos, de a jövőből nem is zárható ki senki. Csakis mi vagyunk azok, akik lemondhatunk a jövőnkről, ami sok fontos elem mellett egyetlen szóval is kifejezhető: magyarság. A mi jövőnk a magyarság. Ebben bíztak eleink száz éve, ebben hitt Petőfi 172 éve. Ebben nem szűntünk meg hinni 2004 decemberében, ezt ünnepeltük 2010 júniusában.

Ez azt is jelenti, hogy magyarnak lenni választás. Igen, valóban választás, talán éppen Petőfi Sándor vagy az aradi tizenhárom a legnemesebb és leginkább becsülendő példa erre. Magyarnak lenni választás, amelyben közösen írjuk a jövőt. Nem mások ellenében, de a magunk szempontjait ugyanolyan fontosnak tartva, mint amilyen fontosnak tekintik mások a saját szempontjaikat.

Különleges választás az idei szerbiai általános választás. Egy újabb száz évet kezdünk benne mi, vajdasági magyarok. Szeretném, ha ebben a kampányban el tudna jutni az emberek lelkéhez a VMSZ üzenete: a szülőföldünkért, az európaiban közös jövőért, amit nem válthatunk aprópénzre, de ebben a választásban mindenünket feltesszük rá.

Vagy megmaradunk és talpon tartva, fejlesztjük tovább intézményrendszerünket az oktatástól, a művelődésen át az örökségvédelmen keresztül a gazdasági erőnk fokozásáig, vagy pedig megadjuk magunkat az elfogyásnak, ami ma még nem valóság, de riasztó tüneteket mutat.

Azt szeretném, ha minden ember lelkéhez eljutna az üzenetem: a Vajdasági Magyar Szövetség az egyetlen magyar érdekvédelmi szervezet Vajdaságban, ami képes érvényre juttatni a magyarság akaratát.

A VMSZ az elmúlt években kialakította azt a működési hálót, aminek eredményeképpen minden községben, ahol magyarok élnek, jelen fogunk lenni. Ennél nagyobb tétje van annak, hogy ahol történelmileg, kulturálisan, számbelileg erősen vagyunk jelen, képesek leszünk-e ezt politikai erőre konvertálni. A döntés a magyar emberek kezében van. A legjobb helyen van ott. Ezt Petőfi Sándortól és az 1848-as hősöktől megtanultunk, ebben hiszünk és ebben bízunk.

Isten éltesse a nemzetet, isten éltesse a vajdasági magyar közösséget!