20 éves a vajdasági nagycsaládos mozgalom

Tisztelt Elnök úr,

Tisztelt nagycsaládosok, kedves Vendégek, Hölgyeim és Uraim!

Családban vagyunk, magunk között, ezért úgy érzem, nem csak elfogadható az, hogy személyes jellegű legyen a köszöntöm, hanem talán elvárható is. Hiszen hol beszélhetne az ember szabadabban, kötetlenülebbül, őszintébben. Egyszerre vagyunk magunk között és családban, valóban ezt állítom, mert azt tapasztaltam úgy itthon, mint a Kárpát-medencében vagy Nyugat-Európában, amikor nagycsaládos rendezvényeken vettem részt, vagy családi vállalkozást nézhettem meg, ami sok esetben a mi fogalmaink szerint gyárnak felel meg és nagybirtoknak, tehát minden ilyen helyen, a sajtüzemtől egy rózsagén-parkban megrendezett nagyszerű eseményig, kedvességet, nyitottságot, közvetlenséget tapasztaltam.

Amikor erre a napra, erre a köszöntőre készültem, nem akartam leírni, hanem szabadon akartam beszélni, semmi másról, csak erről a tapasztalatról, a lelket bejáró, betöltő jó érzésről, amit talán semmi máshoz nem hasonlíthatunk, csak azokhoz a gyerekkori emlékekhez, amik a nagyszüleinknél töltött estéket idézik fel, a megengedést, a pusmogást, a nem szigorú mordulást, a vég nélküli történetek csillagporos szépségét – a történetek végnélküliségét a gondtalan és biztonságos álomba zuhanás okozta.

Készültem erre a napra, erre a köszöntőre. Fontosnak éreztem, hogy ezekről beszéljek. El fogom mondani, hogy miért. Előtte azonban szeretnék két dolgot megosztani Önökkel: az egyik az, hogy azért nem vagyok jelen, mert a programját a politikus nem saját maga alakítja, ezért mindig adódhatnak olyan események, amelyeken a megjelenése, lévén szó tárgyalásokról, nélkülözhetetlen. Ezért én elnézésüket, megértésüket kérem, és azt szeretném,  hogy tudják, hogy az általam nem szóban, hanem írásban ,,elmondott” köszöntő és elkötelezettségem az Önök által képviselt ügy iránt nem csak abban nyilvánult meg, hogy hézelnökként védnöke vagyok ennek a rendezvénynek, hanem reményeim szerint sok másban is segítettem, modern szóval élve lobbiztam, és arról szeretném Önöket biztosítani, hogy ezt az ügyet, a család, a nagycsalád, a gyermekek ügyét én a jövőben is, úgy is mint vajdasági politikus, úgy is, mint a vajdasági magyar politikus, úgy is, mint a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke, képviselni és támogatni fogom. Ez volt az egyik dolog, amit el szerettem volna mondani.

A másik az Krizsán Vilmoshoz kötődik, a VANCSESZ elnökéhez, akit nem tegnap óta ismerek. El kell mondanom, hogy nem ismeretlen előttem a civil szféra, ami igazából álszerénység a részemről, mert a pontos megfogalmazás az, hogy a ’80-as évek vége óta, amikor a rendszerváltás szele hozzánk is befújta a friss lehetőségeket, magam is részese voltam a civil szféra kialakításának, erőre kapásának, a lehetőségek megteremtésének, a non-profit szervezetek önfinanszírozásai alternatíváinak kialakításában, a humán erőforrás képzésében. Ma is vallom, hogy a civil szervezetnek nem az a legfőbb feladata, amit mostanság annyira szeretnek hangsúlyozni, az ellenőrző szerep, amit szakzsargonban a ,,kikényszerítés stratégiájának” neveznek, hanem az a nemes szándék, közös eltökéltség, ami az embereket összehozza, közös cselekvésre kényszeríti, a kényszer szót nemes értelemben, alázattal használva. Engedjék, meg, hogy idézzek:  ,,A civil szervezet a közös latolgatáson, mérlegelésen keresztül megszűri az egyéni véleményeket. Azonban itt egy ennél sokkal fontosabb dologról is szó van: a közös mérlegelés során a közjó modellálása is történik. Ugyanis elképzelhető, hogy olyan döntésre jut a csoport, amely senkinek sem egyezik meg teljesen az egyéni elképzeléseivel, de a csoport számára optimálisnak bizonyul.” Nos, én ezt tartom a civil szféra lényegének, ezért érzem nélkülözhetetlennek a társadalom egésze felől nézve. És itt lép be a képbe Krizsán Vilmos. Mert Krizsán Vilmos olyan civil vezető, akiben a nyitottság, a párbeszédre való képesség és az eltökéltség egyszerre van jelen, a szüleitől vagy a környezetéből pedig ennek a kettőnek az ötvözetét hozta magával, ami képessé teszi céljai elérésére, mert a nyugodt, kitartó erő, amivel újra és újra nekivág a célnak, amivel újra és újra maga mellé állítja a különböző döntéshozókat, sikeressé teszik őt és szervezetét, a VANCSESZT, ezáltal pedig sikeressé tesznek bennünket, ha közösségileg jól sáfárkodunk a Krizsán Vilmos által összefogott és nagyon-nagyon sok jó embert, nagycsaládos vezetőt és nagycsaládost magába foglaló szervezettel, annak lehetőségeivel.

Hölgyeim és Uraim,

azt mondtam, az érzésről szeretnék beszélni, arról a meleg takaróként ránk boruló emlékidéző érzésről, amit mindannyian magunkkal hozunk gyerekkorunk mélyéről, még a legmostohább körülmények közt felnövők is dédelgetnek magunkban legalább egy ilyen emléket. Mert úgy érzem, ez az érzés tartozik ide, ehhez a naphoz, a család, nagycsalád napjához. Engedjék meg, hogy ismét idézzek, méghozzá: „Civil társadalmon a nem kötelező emberi társulást értem és azon kapcsolatok hálózatát, amelyek a család, hit, érdek és ideológia szolgálatára jöttek létre.” (Michael Walzer)

Én a magam részéről az ideológia szót itt nagyszerűnek és fontosnak tartom, mert kifejezi azt, amiről a nagycsaládos mozgalom szól: ez pedig a család, ami mindennek az alapja, ezt hadd ne fejtsem ki éppen Önöknek. A családszervezetek, éppen azért, mert a családnak, mint eszmének adják vissza a becsületét, a jelentését és jelentőségét, ezáltal pedig nem csak a család, hanem az ember, az egyén értékét, méltóságát is visszaadják, a legfontosabb feladatot végzik.

A családszervezeteknek és a nagycsaládos szervezeteknek nagyon fontos célja és feladata a gyermekvállalás támogatása, a sok gyermeket vállaló családok támogatása, de ugyanilyen fontos célja, ha mondhatom ezt: küldetése az, hogy visszaadják az huszonegyedik század Európájából szinte száműzött alapértéket és modellt: a családot, amely közvetíti a kultúrát, a nyelvet, megtartja a hagyományokat, segít legyőzni a korszellem okozta nehézségeket, elfogadtatja a társadalmi hagyományokat, átadja és fontosnak tartja a vallást, mert az is része a világ megismerésének. A kultúra, a nyelv, a hagyományok, a társadalmi normák betartása, a vallás megismerése és saját, belső döntés szerint annak gyakorlása egy olyan kommunikációs teret alakít ki, ami az egész közösséget, ha tetszik: nemzetet erősíti. Minden nemzetet a családok tartanak meg. Ennek az állításnak a tagadásán talán már túl van a különböző értékrendbeli válságokkal küzdő Európa, de az biztos, hogy az állítás fontosságának a felismeréséig még nem jutott vissza.

És ezért van fokozott felelősségük, óriási feladatuk a családszervezeteknek, a VANCSESZ-nak és az általa tömörített tagszervezeteknek. Én hiszek abban, hogy közös erővel, önzetlen elkötelezettséggel, kellő kitartással sok mindent meg tudunk valósítani.

Abban is hiszek, hogy minden nemzeti közösség életéhez és társadalmának fejlődéséhez hozzátartoznak a civil szerveződések, ugyanúgy, mint a kulturális autonómia, mert minden közösségnek jogában áll eldöntenie, hogy önazonossága megőrzése vonatkozásában milyen döntéseket kíván meghozni, milyen stratégiák és elképzelések mentén kíván cselekedni. Ilyen szemponrból én a Magyar Nemzeti Tanácsot példaértékűnek tartom, de el szeretném mondani, hogy a tartalmak megvalósításában a magyar Kormány oroszlánrészt vállalt és vállal. Ismerve a magyar Kormány aktuális elképzeléseit a határon túli nemzetrészek vonatkozásában úgy a szülőföldön való megmaradás és boldogulás kérdésében, mint az egész Európát sújtó népességfogyás problémája kapcsán, azt gondolom, amikor nem csak választási közgyűlést tart a VANCSESZ, hanem a vajdasági nagycsaládos mozgalom fennállásának 20 éves évfordulóját is ünnepli, a tiszelt Közgyűlésnek meg kellene fontolnia, hogy szorosabbra veszi az együttműködést az MNT-vel, magára vállalva a valóbani nagycsaládos tevékenység végzését és koordinálását, a középpontba a gyereket, a családot helyezve, megerősítve azokat a tevékenységeket, amelyek a családok, nagycsaládok életét könnyebbé teszik: nyári táborok, kirándulások, szociális helyzet feltérképezése és szociális háló kialakítása.

Az MNT által elfogadott Demográfiai akcióterv megvalósítása azok kezében van a legjobb helyen, akiket érint. A Demográfiai akcióterv egy nagyszerű elképzelés, azonban vannak olyan pontjai, amelyekkel sem önkormányzataink sem a különböző állami intézmények nem tudnak megbirkózni, másrészről nem tudjuk úgy átalakítani az ellátórendszereket sem az önkormányzatokban sem felsőbb szinteken, hogy azokban a magyar családok, nagycsaládok kivételezett helyzetben legyenek. Ez nem volna sem etikus, sem politikailag korrekt. Ugyanakkor az MNT-nek az a dolga, hogy a vajdasági magyar közösséget segítse. Ezért én a húsz éves kitartó munkával és komoly eredményekkel rendelkező mozgalmat, a VANCSESZ-t, pontosabban annak elnökét, Krizsán Vilmost, az MNT tagját tisztelettel arra kérem, kezdeményezze Hajnal Jenő elnök úrnál, hogy a vajdasági nagycsaládosok, mint a leginkább kompetens szerv áttekintik és felülvizsgálják az akciótervet. Azt remélem, hogy ezt a munkát a húsz éves tapasztalattal, az években és számokban nem mérhető elkötelezettséggel úgy tudják elvégezni, hogy annak egész közösségünk hasznát látja majd, a nagycsaládosok éppúgy, mint a nyugdíjas és talán magányos pedagógusok, akik szívesen adják át tapasztalataikat nyári táborokban, vállalnak korrepetálást a tanulás nehéz pillanataiban. Összefogással, közösségünk széles rétegeinek megszólításával és bevonásával ha nem is állíthatjuk meg a fogyást, az elvándorlást, hiszen egy európai trend elsznvedői vagyunk mi magunk is, de lassítani tudjuk ezeket  folyamatokat, de ami még ennél is fontosabb: boldogabb, tartalmasabb gyerekkort tudunk biztosítani, több könyvvel, színházi látogatással, kirándulással, együtt töltött idővel. És ami ugyanilyen fontos: levenni a családfenntartás terhét nem tudjuk, azt nem is akarhatja senki. De könnyíteni tudunk, és biztos vagyok abban, hogy akarunk is.

Ehhez kívánok Önöknek kitartást, egészséget és erőt, a magam részéről pedig azt tudom vállalni, hogy amennyiben áttekintik a Demográfiai akciótervet és családcentrikus, megvalósítható, a közösségünk tagjait erősítő programot nyújtanak be az MNT testülete elé, én minden erőmmel azon fogok küzdeni, hogy ehhez ugyanúgy hozzárakjuk az anyagi részt, mint a felsőoktatási ösztöndíjhoz, a Vackor programhoz vagy a művelődési tartalmakhoz.

Pásztor István
tartományi Házelnök, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke