Útközben

93.

Utazásunk harmadik napján szintén csodálatos élmények vártak ránk. A reggel ugyan borongós volt, itt-ott az eső is eleredt. A reggeli elfogyasztása után csomagostul együtt kényelmes autóbuszunkba szálltunk. Az időjárás-előrejelzés nem ígérkezett valami kedvezőnek, de én úgy döntöttem – mondtam is hangosan utastársaimnak –, hogy ez a nap is végül mesébe illőre sikeredik.

Én mindent megteszek, fűztem tovább a pozitív gondolkodás fonalát, hogy a nap ránk mosolyodjék. Mielőtt Finnország harmadik legnagyobbnak tekintett tavához, az Inarihoz érkeztünk volna, egy kis szünetet tartottunk, ahogy mondani szokás, a folyó ügyek lebonyolítására.

Egy nagyobb bevásárlóközpont előtt parkoltunk. Üzletlátogatásra is futotta időnkből. Szebbnél szebb esőkabátok közül válogathattunk, és én úgy határoztam, hogy az esőt megelőzendő, bizony veszek egyet, annál is inkább, mert eddigi tapasztalatom alapján számtalanszor meggyőződhettem: ha esernyő volt nálam, még a legfelhősebb égbolt is igen hamar kiderült, de az ellenkezője is megesett.

Nevezetesen, napsütésben keltem útra, tehát nem vittem magammal az ernyőt, de mire haza kellett indulni, beborult az ég, s az eső is eleredt. Viszonyítva a finnországi árakhoz, a kiválasztott viharkabát nem került sokba. Feltételezem, azért, mert mindennapos fogyóeszköz.

Na kérem, „a varázslás” működött. Mire Öregisten, azaz Ukko szigetére érkeztünk, az egyébként sok szigettel körülvett Inari-tavon áthajózva már a napsütés simogatta arcunkat. Az esőkabátra nem volt szükség.

Mellesleg ez a sziget, melytől nyugatra Norvégia, keletre pedig Oroszország terül el, a számi sámánok áldozóhelye, illetve temetkezési helye is volt egyben. Mi több, Öregisten szintúgy az időjárás istene. Szerintem ő kergette el a felhőket, merthogy a Kelet-Közép-Európából érkezett rokonságnak, mármint nekünk akart kedveskedni.

Mindig megállapítom, hogy én gyakorlatilag, bármennyire is anakronisztikusan hangzik, jó korba születtem. Ukko lakhelyén is igazolódott eme felismerésem. Mint kiderült, amikor még aktív szertartások helye volt a sziget, nők nem vehettek részt az áldozatbemutatásokon.

Ez csak a férfiak joga volt. S azoknak is nagyon csendben kellett végigkísérni a rítust, nehogy felbőszítsék Öregistent. Mi is igyekeztünk csendben lenni. Csak a fényképezőgépek halk kattogása jelezte: emberek vannak az egykori szent helyen. Nők is!

A finnországi táj szépsége még száz kilométeren át tartott fogva bennünket. A norvég határhoz közeledvén, fokozatosan változott a táj. Ez már a tundrák világa volt 400 méteres tenger szinti magasságban. Cserjék, bokrok sokasága mellett haladtunk.

Ez immár az áfonyák meg a mocsári szeder, a lakka világa volt. Egyre több rénszarvassal találkoztunk az út mentén. Nagyon sok volt a fehér közöttük. Meghozták a szerencsénket, mert a napsütés egy kis felhőátvonulással ugyan, de nem hagyott bennünket cserben.

A határt Karasjoknál léptük át. Ez egy nagyon fontos lapp település, mely a nyelvek és kultúrák keveredésének színhelye egyben. A Norvégiára annyira jellemző, fjordgazdag tájakon utaztunk tovább, hogy szálláshelyünkre, Honningsvagra érkezzünk, hiszen a késő esti órákban innen kellett elindulni skandináviai körutunk egyik csúcspontja felé: az Északi-fokhoz. Turisták tízezrei érkeznek ide azért a felejthetetlen hangulatot árasztó élményért, melyet éjfélkor a tündöklő nap és a Jeges-tenger földöntúlinak ható kettőse nyújt.

A felhőmentesség, persze, elengedhetetlen feltétele annak, hogy a tündökletes látvány birtokosaként távozhassunk a Nordkapp térségéből. Mint sofőrünktől megtudtuk, gyakran távoznak csalódással vegyes érzelmekkel a látogatók, mert az időjárás itt kiszámíthatatlan. Akár óránként is változnak a látási feltételek.