You are here

A szabadkai Népszínház közvetlen közelében lakunk a családommal és szeretném megosztani a tapasztalatainkat, kicsit más szemszögből.

Még egy furfangos párhuzam is van a családom és a színház felújítása- felépítése között. Ugyanis majdnem egy időben kezdődtek a munkálatok és a fiunk születése. Fiunk ma 5,5 éves, a színház még mindig „pocakban” van, vár hogy megszülessen.

Akkoriban, amikor az egész pro és contra őrület elkezdődött inkább afelé hajlottam, hogy igen is kell egy modern, multifunkcionális színház ennek a városnak, még akkor is, hogy ha lakosságnak mindössze egy két százaléka jár rendszeresen előadásokra.

A lelkesedésem, valahogy idővel lappadni kezdett. Valahogy elhittem, hogy az a ütemezési terv, amit akkor minden hatalmon lévő párt, mind a három hatalmi szinten támogatott, reális alapokon áll, van rá pénz. Gondoltam, túléljük a színház bontását, az alapok ásását, a beton szerkezet kiöntését és majd csak egyszer felkerülnek a nyílás zárok és akkor már csendesebb is lesz az építkezés. Nem lesz az a zaj, az a por, amiről mellesleg megjegyzem- valahol szerepelt egy olyan kitétel a kivitelezésben, hogy gondoskodnak arról, hogy néhány méteres magas fallal lesz körülvéve az építkezés, ne szálljon az a por, mert Szabadkán időnként esetleg fúj a szél. Gondoltam azt is, hogy az építkezésnek létezik valamilyen munkaideje, de az sem volt. Lehet, hogy az a baj, hogy a mai világban emberek néznek mást is mint szappanoperákat és így néztem egy műsort egy építkezésről Japánban, ahol le kellet bontani egy hidat a belvárosában, de úgy, hogy ne legyen por és minimálisra csökkenteni a zajokat, lakók háborgatását. Persze nekik sikerült ezt megoldani. Nálunk meg....hát megspórolták azt a néhány köbméternyi deszkát meg hálót. Az itteni emberek azok nem igen háborodnak, szeretik, ha homokot rágnak. Türelmesek voltunk, még akkor is, amikor éjjel- nappal öntötték ki az alapokat, hiszen „nem szabad megszakítani, akkor nem köt a beton”. Hát azt is túléltük! Egyedül az idegesített, hogy vasárnap is dolgoztak. Nem volt egyetlen egy nap sem, hogy ne kalapácsütésre keljünk fel. Mert legjobb, mindjárt kiadni az összes mérget, reggel 6-kor, adj neki, hogy 8-kor nyugodtan lehessen reggelizni a munkásnak. Hát így, egyik vasárnap reggel, vettem egy Magyar Szót, beültem az autómba és a hátsó bejárat elé parkoltam, elkezdtem olvasni és várni, hogy mi fog történni. Elejében nem akartak észrevenni, de később bekopogtattak az ablakomon, hogy áljak félre. Mondtam, hogy eszem ágában sincs, teszem ezt a fiam végett, akinek amióta megszületett nem volt egy békés vasárnapja az otthonában. Elkezdtek fenyegetőzni, hogy majd a daruval felemelnek, mondtam- jó, az lenne még a ráadás. Végül kihívták a rendőrséget, felvették az adataimat, én meg csak annyit kérdeztem, van-e jogom a vasárnapi pihenésre illetve jó lenne igazoltatni a munkagépek kezelőit is, mert, fura módon a rendőrség láttán elhagyták a járműveiket és eltűntek. Azóta se kaptam semmiféle feljelentést ezzel a magánakciómmal kapcsolatban. De! Ez után vasárnap nem dolgoztak az építkezésen. Később meg beköltözött a csend meg a parlagfű az építkezésre. Egyedüli hangot, amit lehet hallani, az felülmúlja a Niagara vízesést. Eső alatt és még pár napig utána özönlik a víz a legfelső szintről, vagy ugyanígy, amikor elkezd olvadni a hó!

Na, de valami történik az építkezés körül. Elkezdtek felállítani valami segédépületet, gondolom a munkásoknak szánják.

Mára már nem érdekel hogy mekkora lesz az újonnan épült színház, csak már legyen! Most is, mint ahogy több évvel ezelőtt meg lett ígérve, hogy be lesz fejezve, mert azért ki az a bolond, hogy azt ígérje, hogy nem tudjuk biztosítani a pénzeszközöket, nem tudjuk mikor lesz kész... Addig meg csinálhatnánk egy paintball csatateret és legalább lenne valamilyen bevételünk, nem beszélve arról, hogy nem kellene bámulnom a szürke beton tömböt az ablakomból.

Még van egy kedves emlékem, amit sosem fogom elfelejteni, remélem másoknak is megmaradt az a látvány, amikor csak az „oszlopok” maradtak meg. Milyen csodálatos tér nyílt meg, nekem is legalább olyan érzésem volt, mintha Velencében lennék. Bár lett volna akkoriban valakinek hatalma és befolyása, hogy mondja, na most itt álljunk meg és hagyjuk meg ezt a csodálatos teret, színházat máshova is építhetünk.

Bízok benne, hogy túl fogjuk élni az építkezést, következméneyeket meg inkább megtartanám magamban, és remélem, hogy nem a fiam lesz a színház keresztapja, habár nagyon várjuk, hogy „megszülessen”!

Szerző: 
ifj.Kovács Károly