Nem a semmiből kell színházat csinálnunk

Kucsov Borisz: A zentai közönség már előttünk is színházszerető közeg volt, nagy hagyománya van itt a színjátszásnak és a színházba járásnak egyaránt

Tavaly ősszel a Zentai Magyar Kamaraszínházba kilenc, frissen végzett színész érkezett az újvidéki Művészeti Akadémiáról, hogy megmutassa mindazt, amit tud, hogy egy társulatként öregbítse a város méltán híres színházi hagyományait.

Egy évfolyam diákjairól van szó, akik László Sándor vezetésével tanulták a színészmesterséget. Sorozatunkban őket mutatjuk be a Magyar Szó olvasóinak. Ma Kucsov Boriszt ismerhetjük meg, aki Szabadkáról érkezett, némi kerülővel Zentára, s akit a közönség már több előadásban is láthatott az Újvidéki Színházban és a Kosztolányi Dezső Színházban is. Elsőként arról faggattuk, hogy számára is egyértelmű döntés volt-e a Zentai Magyar Kamaraszínház.

– Negyedévesek voltunk, még a Művészeti Akadémia diákjai, amikor egyszer leültünk és megbeszéltük, hogy társulatként szeretnénk dolgozni a továbbiakban. Néhányunknak akkor már volt felkérése más színházaktól egy-egy produkcióra, de konkrét, tartós állást senkinek sem kínáltak. Egyikünk sem úgy választotta Zentát, hogy közben nagyon tudatosan lemondott volna valami másról. Ha némi segítséggel, küzdelemmel is, de kiharcoltuk magunknak, hogy társulat lehessünk. Missziónak éreztük, hogy együtt, közösen megteremtsünk valamit. Kopogtattunk azoknál, akikről hittük, hogy segíthetnek a megvalósításban, s akkor merült fel a lehetősége annak, hogy Zentán valósítsuk meg elképzeléseinket.

Szabadkáról, ahol több színház is van, kissé különös, hogy Zentára érkezik egy ifjú színész…

– Nem éreztem túlságosan különösnek ezt. Azért sem, mert mindig is utaztam. Középiskolába Szentesre jártam a Horváth Mihály Gimnáziumba, aztán Budapestre kerültem, ahol három évig ugyancsak színházzal foglalkoztam. Ezt követte Újvidék, a Művészeti Akadémia. Ezek valóban nagy váltások, nagy ugrások voltak, hiszen egészen eltérő miliőjű városokról van szó, amelyek (egymáshoz viszonyítva) nagyon eltérő élethelyzeteket, életvitelt követelnek meg. Megszoktam hát, hogy alkalmazkodom a környezethez.

Konkrét elvárások megfogalmazódtak Kucsov Boriszban, amikor Zentára érkezett?

– Persze, hiszen mindenkinek van elképzelése arról, hogy mit és hogyan szeretne megvalósítani. Az az igazán jó, amikor a csoporton belül ezek az elvárások összeforrnak, amikor együtt tudunk gondolkodni. Így tudjuk megtalálni az utat, amely révén az álmok megvalósíthatóak. Kialakult elképzeléseink vannak a színházcsinálásról, amelyek tanulmányaink során, az újvidéki Művészeti Akadémián, a budapesti Színművészeti Egyetemen, az ezekben az intézményekben tanító tanárok hatásaként születtek meg. A bennünket ért hatások összeadódtak, átalakultak és most egyfajta csapatszellemként élnek tovább.

 A Koldusopera Penge Mackiéhez melyik műfaj áll a legközelebb?

– Azok az előadások, amelyeket Zentán csinálunk, mindenképpen szolgálják a fiatal színészek fejlődését, színészi, emberi és szakmai szempontból egyaránt, s ezt jónak tartom. Brecht Koldusoperája komolyabb hangvételű, nagy koncentrációt igénylő, sok zenei betétet tartalmazó produkció, amely igen erőteljes színészi felkészültséget igényel. Tekintettel arra, hogy ez volt a negyedéves vizsgaelőadásunk, mindenki rengeteg munkát fektetett bele.

A fösvény könnyedebb darab, annak ellenére is, hogy Moliére soha nem nevezhető könnyűnek. Mégis, olyan előadás ez, amely bármikor bárkinek a szívébe férkőzik, amit könnyű megszeretni, ha a néző akár csak egy kicsit is nyitott a befogadására. Mi igazából most érzünk rá arra, hogy hogyan kell ilyen darabot csinálni. A most készülő Szabó Magda-darab az előző kettőtől teljesen eltérő felkészültséget igényel; próbáljuk ráhangolni magunkat arra, hogy hogyan reagál ránk a gyermekközönség.

 Mennyire van egyensúlyban a közönség igénye és az, amit a Zentai Magyar Kamaraszínház kínál a nézőknek?

– Szerencsénk van, úgy érzem, jó hely ez nekünk. A zentai közönség már előttünk is színházszerető közeg volt, nagy hagyománya van itt a színjátszásnak és a színházba járásnak egyaránt. Nem a semmiből kell színházat csinálnunk, nem kell nézőket toboroznunk, nem kell félig telt széksorok előtt játszanunk.

A zentai színházi hagyományokban igen erőteljesen jelen volt a lázadás, a keretekből való kitörés szándéka. Ez a társulat pedig, úgy tűnik, inkább magára akarja formálni a már meglévő kereteket…

– Mi más irányból közelítjük meg a dolgokat. Most nem az a feladatunk, hogy lázadjunk. Persze, tudnánk mi is formabontó darabokat csinálni. De most más a feladatunk. Meg szeretnénk szerettetni magunkat a közönséggel. Lehet, hogy ez egyeseknek úgy tűnik; kiszolgáljuk a nézőt. De nem erről van szó. A saját világunkat, a saját gondolatainkat a meglévő keretekben is jól ki tudjuk fejezni. És ha ez találkozik a közönség gondolataival, az jó.

A színészi feladatokon túl én vagyok a csapat kellékese is, amit egy kicsit sem tartok rossz dolognak. Az egyetemen nemcsak játszani tanítottak bennünket, hanem színházat csinálni is. Abba pedig beletartozik, hogy minden olyan feladatot el kell végezni, ami a színházhoz tartozik.