Mindenkinek jár a jelkép?

A Magyar Szó körkérdése a történelmi szimbólumok használatáról

A Tartományi Képviselőház végül nem fogadta el a vajdasági jelképek és hagyományos jelképek alkalmazásáról szóló döntés javaslatát, mely előirányozta volna, hogy a statútumban meghatározott, 1848-as szerb jelképek is használatba kerüljenek a már meglévő vajdasági szimbólumok mellett. E téma kapcsán folytattunk le egy körkérdést, melynek során minden alanyunktól a következőket kérdeztük: Véleménye szerint az itteni szerbségnek joga van-e 1848 kapcsán saját történelmi örökségéhez, amelynek szerves része az autonómiáért vívott harc, és ahhoz, hogy az abból fakadó szimbólumokat használja? Ha a szerbség tekintetében elutasítjuk a hagyományos jelképeik alkalmazását, akkor vajon nyugodt lelkiismerettel támogathatjuk-e az erdélyi autonómiatörekvést is jelképező szimbólumok, mint pl. a székely zászló használatát?

Pásztor István, a Tartományi Képviselőház elnöke, a Vajdasági Magyar Szövetség vezetője:

– Magyar közösségként mi ragaszkodunk nemzeti szimbólumaink meghatározásához, s ahhoz is, hogy az állam védelmet biztosítson az általunk meghatározott jelképek számára. Mindez természetes, s jó, hogy nekünk erre lehetőségünk van, ellentétben például az erdélyi magyarokkal, akik nagy csatát folytatnak annak érdekében, hogy a székely zászló megkapjon egy ilyen státust. A mi szimbólumaink olyan státust élveznek, amilyet a székely zászló belátható időn belül egyelőre nem fog. Ha ez így van, akkor azt hiszem, Vajdaságban ez a jog nem csupán a kisebbségeket illeti meg, hanem a többségi nemzetet is, s az ő dolguk az, hogy eldöntsék, melyek a tradicionális szimbólumaik. Ha úgy döntenek, hogy ezek éppen az 1848-as jelképek, akkor függetlenül attól, hogy különbségek vannak közöttünk ’48 megítélése kapcsán, nekünk kötelességünk viszonzásul elfogadni azokat, ugyanúgy, ahogyan tőlük is elvárjuk, hogy elfogadják a mi szimbólumainkat. Nem erről szól a tolerancia? Az a tolerancia, amelyet mindenki számon kér a többségi nemzettől? Ezzel Vajdaság nem lesz kevésbé polgári vagy multietnikus. Akkor lenne az, ha senki sem használhatná jelképeit, vagy ha a többségi szimbólumok használata kizárná annak a lehetőségét, hogy a kisebbségek használják saját szimbólumaikat. Nem látok gondot abban, hogy a mi vajdasági magyar zászlónk mellett ott álljon Vajdaság hivatalos zászlaja és a statútumban meghatározott hagyományos zászló is.

A parlamenti ülés kapcsán pedig azt gondolom, nem ártana tiszta vizet önteni a pohárba, sok a mellébeszélés az elmúlt időszakban. A szimbólumok kérdését a tavaly elfogadott vajdasági statútum rendezte, az határozta meg, hogy Vajdaságnak vannak szimbólumai és tradicionális szimbólumai. A statútum azt is eldöntötte, hogy melyek ezek a szimbólumok. Mi ezt a döntést elfogadtuk, mert úgy tűnt, hogy egy teljes körű konszenzus alakult ki. A Vajdasági Szociáldemokrata Liga a statútum elfogadásának napján gondolta meg magát, véleményem szerint mondvacsinált okokra hivatkozva: a leírásban nem az általuk megfelelőnek vélt szín szerepelt a tradicionális szimbólum egy apró részletében, mondták. Visszatérve a jelenbe, nem a szimbólumok bevezetéséről, hanem azok alkalmazásáról szólt a mostani döntésjavaslat. Mi egy racionális elképzelést képviseltünk, mely szerint a két szimbólumot egyidejűleg kell alkalmazni. Erről szólt volna a döntés. A politikai belemagyarázásokról nem szólnék, csak azt tartom fájdalmasnak kissé, hogy jogtudósok is úgy foglaltak politikai állást, hogy nem vették figyelembe a tényeket.

Prof. dr. Szalma József nyugalmazott jogászprofesszor:

– A tartományi szimbólumok valójában az 1849–1952-ben létező Szerb Vajdaság és Temesi Bánság jelképei. Tudnunk kell, hogy 1848 ügyében a szerb politikum két részre oszlott: az egyik támogatta, a másik pedig ellenezte a polgári forradalmat. A leopoldiánus aktus alapján privilégiumot elnyert állampolgárok szembe fordultak a forradalommal, félve attól, hogy a szabadságharc által meghirdetett polgári egyenlőség megfosztja őket a kiváltságoktól. A szerb politikum másik – ilyen privilégiumokkal nem rendelkező része – a magyar forradalom mellé állt. A privilegizált réteg elérte a császárnál a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság létrehozását. Az akkori Délvidék körülbelül 250–300 ezres lélekszámú magyar, német, szerb és román lakossággal rendelkezett. Még korábban hat megyére osztották a területet, ezekben a szerbek kisebbségben voltak, de a szerb politikai törekvés ezekre nézve kizárólagos szerb hatalmat kívánt kiterjeszteni. Igen kritikus lépésnek számít egy többnemzetiségű közegben kizárólag szerb vajdákon alapuló uralmat bevezetni, melyet a többi nemzetiség nem fogadott el. A kizárólagos vajdauralom hátrányait látva az osztrák király megszüntette ezt a Vajdaságot. A szimbólumok ezekből az időkből valók, s történelmi hátterüket tekintve sajnos a kizárólagosságot érintik. Számomra a német és francia lakosság által meghatározott Elzász-Lotaringia jelenti a példaképet, ahol a nemzeti közösségek önkormányzati jogosultságait alkotmány szabályozza. A mai Vajdaságnak az alkotmánybíróság döntését követően szinte minden hatáskörét elvették. Jómagam a modern autonómiakoncepció híve vagyok, s az a véleményem, hogy a jelképek kérdésében is modernebb lépéseket kell tenni. Úgy gondolom, hogy tiszteletben kell tartani minden nemzet jelképét, a vajdasági szimbólumokat azonban a szerb vajdauralomhoz való kötődés miatt kizárólagosnak vélem.

A kérdésnek arra a részére, hogy joga van-e a vajdasági szerbségnek ugyanarra amire az erdélyi magyaroknak, nem szívesen válaszolok, mert a kettő nem ugyanaz. Ugyanis, az elmúlt két és fél évtized politikatörténetében megmutatkozott, hogy a mai vajdasági szerbség jelentős részének esze ágában sincs, hogy igényelje a tartományi autonómiát.

Ugyanakkor az az álláspontom, hogy nem lehet csupán szimbólumokról beszélni, ezeknek van kontextusa is és ez sajnos a szerbiai hosszan tartó, jogállamiságot megtagadó politikai államiságban rejlik. Ahol a rendőrség fölötte áll a bíróságnak.

Kávai Szabolcs, a Vajdasági Magyar Szövetség tartományi képviselője:

– Egyértelmű a helyzet. Úgy ahogy nekünk magyaroknak, a horvátoknak, a szerbeknek, a románoknak – sorolhatnám még tovább is – szintén jár a történelmi szimbólumok használatának a joga. Ez természetesen akkor is érvényes, ha adott esetben többségi szerbségről beszélünk, e jog elvitathatatlan. A VMSZ frakciója a keddi ülésen éppen az elmondottak miatt helyezkedett arra az álláspontra, hogy támogatjuk a javaslat elfogadását. Mi abba természetesen nem szólhatunk bele, hogy a szerbek milyen szimbólumokat választanak ki maguknak, milyen történelmi, tradicionális jelképek mellett döntenek, hogyan néz majd ki a címerük, a zászlójuk. Nekem magyar emberként egy a címerem, a zászlóm, a himnuszom, ezt a jogot mástól sem szabad elvenni ugyanilyen logika alapján. Magyar emberként a magyar jelképeket érzem elsősorban magaménak, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem tisztelem a világ minden nemzetének a jelképeit. Más kérdés, hogy jelen esetben éppen az 1848-as tradicionális szerb zászlóról és címerről van szó. A Szerb Vajdaságnak és Temesi Bánságnak a hivatalos zászlaja a Habsburg fekete-sárga színeken alapult. A vajdasági parlament által végül el nem fogadott javaslatban egy másmilyen vajdasági szerb zászlóról volt szó. Az adott közösség tagjainak azonban véleményem szerint meg kell hagyni a döntés jogát, s nekünk abba nem kell beleszólnunk. El kell mondanom, sokkal nagyobb problémákkal is meg kell a mindennapokban küzdenünk, mint azzal, hogy ki milyen szimbólumot érez sajátjának. Túl kell lennünk ezeken a történeteken, s olyan komoly gondokat kell megoldanunk, mint amilyen az elvándorlás, a munkanélküliség.

Józsa László:

– Én komolyan hiszem, hogy minden népnek joga van a saját történelmi örökségéhez, és szívesen is fogalmaznék meg gondolatokat ennek kapcsán – ha valóban erről volna napjainkban szó.

Világosan kirajzolódott viszont az elmúlt időszakban az, hogy a (vajdasági) szerb politikai mezőny nacionalista részét nem igazán a saját nemzeti történelmük iránti elkötelezettség mozgatja, hanem az az ösztönös ambíció, hogy bebizonyítsa: itt nem más fogja meghatározni az élettér mezsgyéit, hanem „mi”. Itt nem az együttélés és a közös történelem tiszta – vérrel nem áztatott – gyökerei képezik a közgondolkodás origóját, hanem a „mi” nemzeti hegemóniánk. Itt nem az a jó, ha az életterünket közös élettérként értelmezzük (holott hogy is lehetne másként), hanem úgy, hogy ez a „mi” (de jó lenne kimondhatniuk: „exkluzív”) életterünk – ebben „ti” csak szubszidiárisak vagytok. Szomorú vagyok, hogy a tartományi szimbólumok kapcsán most ismét a szétbeszélés időszakát éljük. Jó lenne, ha a téma nem silányodott volna a napi politikai konfrontáció eszközévé. Akkor még lehetne vele valóban őszintén és valóban komolyan foglalkozni. Mindennek viszont – meggyőződésem szerint – az égvilágon semmi köze sincs a szerb nemzetet a szimbólum-használat vonatkozásában megillető jogokhoz. Leírva az előző mondatot érzem igazán, mennyire bizarr az, hogy a (szerb) többség a kisebbségek jogérvényesítési lehetőségeihez viszonyítja saját úgymond nemzeti jogérvényesítési lehetőségeit… Vagy én nem vettem volna észre, hogy időközben Szerbiában kialakult a sok nemzet társnemzet-típusú kohabitációja…?

Az erdélyi testvéreink törekvéseit – részben az elmondottak okán – nem tudom egy napon említeni és értékelni a szerb nemzeti szimbólumok kérdésével. Azért sem, továbbá, mert – szemtanúja voltam egy időben – erdélyi testvéreink, és az őket reprezentáló politikusok (akár a „szimbolikus”, akár a „reálpolitikai” kategóriába sorolódtak) minden időben igen haloványan udvarias érdeklődéssel viseltettek a mi autonómia-törekvéseink iránt… Mindenkinek a saját baja a legfontosabb… Lehet, hogy ez nem is lehet másként.

Dévavári Zoltán docens, Újvidéki Egyetem MTTK:

– Minden népnek joga van a saját történelmi örökségéhez, szimbólumaihoz. A magyar és a szerb népnek voltak közös, ugyanakkor egymás viszonyát a mai napig terhelő pillanatai, s 1848/49 is kétségtelenül ide tartozik. Az ok-okozaton ugyan vitatkozhatunk, s láthatjuk azokat másként, de ettől függetlenül, egyik nép sem határozhatja meg a másiknak, hogy a történelem folyamán kialakult saját sorsközösségében mit tart az önmaga számára fontosnak. A dolgok természetéből fakad, hogy mi, emberek, nemzetek, mindannyian a dicsőséges, vagy legalábbis annak tartott, koronként azért elég gyakran változó megítélésű múltunkra szeretünk emlékezni. A szimbólumok éppen ezért alapvetően politikai kérdések is egyben. Példaként álljon itt az a közismert tény, amely a magyar közéletet legutoljára a rendszerváltáskor terhelte meg, s a vita akkor abban csúcsosodott ki, hogy a Szent Koroná-s, vagy a korona nélküli, ún. Kossuth-címer legyen-e a magyar állam hivatalos szimbóluma. Akárcsak a magyar példánál, úgy a mostani esetben is hasonló kérdések, viták merültek és merülnek fel, s nem csak a politika-, hanem a történésszakma berkein belül is. Ezeket a konfliktusokat éppen ezért alapvetően nemzeti konszenzussal lenne célszerű rendezni. Láthatjuk, tapasztaljuk: ettől azért még igen messze vagyunk.

Beretka Katinka, a Magyar Nemzeti Tanács Végrehajtó Bizottságának tagja:

– A hagyományos vajdasági jelképek kapcsán kialakult vita szerintem elkésett. A Szerbiai Alkotmánybíróság döntése nyomán meghozott új, 2014-ben elfogadott vajdasági statútum ugyanis részletesen leírja, melyek a Vajdaság szimbólumai, jelképei, és melyek az ún. hagyományos szimbólumok, ideértve az 1848-as hagyományos címert is. Várható volt, hogy előbb-utóbb ez utóbbi használatának kérdése is napirendre kerül, különösen, hogy a statútum végrehajtásáról szóló rendelet szerint annak hatályba lépésétől számítva legkésőbb három hónapon belül kellett volna rendezni a szimbólumok használatának az ügyét. Ez a három hónapos időszak pedig még tavaly augusztusban lejárt. Ha egy szóban kellene válaszolnom erre a kérdésre, akkor a válasz igen, az itteni szerbségnek joga van használni a saját történelmi örökségéből eredő szimbólumokat, hiszen azokat a Vajdasági Képviselőház a saját statútumában elfogadta. Más részről azt sem szabad elfelejteni, hogy a Vajdaság statútuma alapján ezek a szimbólumok nem csak az itteni szerbség, de a Vajdaság területén élő minden polgár szimbólumai, nemzetiségtől függetlenül. Ezért talán a kérdés megfogalmazása nem a legszerencsésebb. Szintén érdekes körülmény, hogy az autonóm tartomány címerét szabályozó 2008-as tartományi képviselőházi rendelet az eddig használatos címert, tehát nem az 1848-ast, Vajdaság történelmi jelképének nevezte.

– Újra csak hangsúlyoznám, hogy ezek a jelképek, bár történelmileg a szerbség jelképei, jogilag abban a pillanatban, hogy a tartomány statútumában mint hagyományos tartományi jelképek megjelentek, nem csak a szerbség, de minden vajdasági lakos, polgár jelképeivé váltak. Bármennyire nehezünkre esik is azonosulni azokkal. Nem hiszem, hogy a tartományi jelképek elfogadása vagy nem elfogadása összevethető az erdélyi vagy bármely más, határon kívüli magyar közösség autonómiatörekvésének támogatásával. A vitatott hagyományos címer ugyanis az egész tartományt, annak multikulturális, többnyelvű és multinacionális jellegében hivatott a statútum alapján szimbolizálni, míg mondjuk a székely zászló funkciója teljesen más. Persze kérdés, hogy a hagyományos címer képes-e betölteni e szerepét, miután tartalmában nem az egységteremtést szolgálja.

Varga László, a Vajdasági Magyar Szövetség köztársasági parlamenti képviselője:

– Azt gondolom, hogy természetes velejárója az emberiségnek, hogy a történelmi eseményeket az emberiség különböző népei különbözőképpen élik meg, különbözőképpen emlékeznek arra vissza, attól függően, hogy az adott történelmi korszakban egy-egy nép a történelmi eseményeknek, vagy eseménysornak melyik oldalán volt. Különösen a világ olyan tájain, mint amilyen ez a miénk, a Kárpát-medence, vagy akár a Balkán-félsziget, ahol kifejezetten jellemzők azok a történelmi jelenetek, amikor egy-két-három nép különböző oldalakon volt a történelem különböző szakaszaiban. Ebből kifolyólag nyilván különböző szimbólumokat tartanak fontosnak az adott időszakhoz kapcsolódóan. A mi számunkra nyilván jogos elvárás, hogy a szerbség elfogadja azt, hogy Damjanich János az 1848/49-es forradalom és szabadságharc egyik hőse volt, ki ugye szerb szemszögből egészen más megítélés alá esik. Ezért nehezen lenne indokolható, hogy mi elvitassuk a szerbség történelmi örökségét. A szerbségnek valamilyen módon minden joga megvan, hogy ebből az időszakból azokat a szimbólumokat fontosnak tartsa és tisztelje, amelyek az akkori szerbség törekvéseit jellemezték.

– Nem föltétlenül lehet és érdemes azért ilyen párhuzamokat sem keresni, se megállapítani, mert ezekkel a párhuzamokkal kapcsolatban nehéz lenne konszenzusra jutni azokkal, akik nem tartják elfogadhatónak az adott szimbólumokat, a székely zászlót a románsággal. De ami sokkal fontosabb, nincs semmiféle döntési helyzet, mérlegelési lehetőség tekintettel arra, hogy a vajdasági parlament által elfogadott és a szerb parlament által jóváhagyott vajdasági statútumban szövegszerű leírásban szerepel a jelkép, amelyet a vajdasági parlament használhat. Részletes szabályairól nem született igazából döntés a vajdasági parlamentben, tehát olyan típusú dilemma nem is lehet, hogy ez a jelkép jogszabályi megalapozottsággal nem rendelkezik, merthogy benne van a statútumban.

Megkerestük a témával kapcsolatban Ágoston Andrást is, de nem kívánt nyilatkozni, ugyanis, ahogy fogalmazott, nem tartja magát kompetensnek az ügyben.