Miért vesztette el az állását a Magyar Tanszék asszisztense
Elveszítette az állását a Magyar Tanszék egyetlen irodalmi irányultságú asszisztense, a három éve a tanszéken dolgozó, Patócs László. Patócs László 10 tárgyat oktatott. A történet abban különbözik a Műszaki Karon történtektől, hogy a Magyar Tanszék újraválasztási pályázata megjelent. A pályázaton Patócs Lászlón kívül a Szegeden doktorjelölt státussal rendelkező Novák Anikó is indult. A Kar honlapján megtalálható dokumentumok szerint a Tanszék Csányi Erzsébet, Bence Erika, Horváth Futó Hargita, Faragó Kornélia és Toldi Éva személyében pályázati bizottságot nevezett ki.
Faragó Kornélia kivételével, aki a doktorandusz mentora a doktori stúdiumokon (aki mellett a tanársegéd hat tantárgyat oktatott), a bizottság minden tagja aláírta Patócs László eltávolítását, illetve Novák Anikó elsőbbségét támogatta. Ez azt jelenti, hogy a bizottság a háromévi gyakorlattal rendelkező, heti húsz órával tanító Patócs Lászlóról negatív referátumot írt alá. Faragó Kornélia tiltakozó különvéleményt csatolt a pályázati anyaghoz.
Mivel Novák pályázata, illetve a bizottság jelentése több ponton is elfogadhatatlan volt, a Kar Választói Tanácsa nem szavazta, nem szavazhatta meg a megválasztását. Patócs László azonban elveszítette az állását, mert őt illetően a véleményezés eleve elutasító jellegű volt.
Úgy tudjuk, hogy a Tanszék kérhetne egy új pályázati kiírást. Mivel azonban a problematikus ellenjelölt egy következő pályázaton már nem indulhatna, azok, akik egy, a Kari Választói Tanács számára is elfogadhatatlan referátumot nyújtottak be, most kiosztották Patócs László eddigi óráit, tehát nem írnak ki új asszisztensi pályázatot, így végeredményesen megfosztják Patócs Lászlót minden lehetőségétől.
Ennyi a történet dióhéjban. Ám hogyan látják az esetet az érintettek, a történet főszereplői?
Az ügyről Patócs Lászlót, immár volt asszisztenst és Csányi Erzsébet tanszékvezetőt kérdeztük, illetve kérdeztük volna. Csányi Erzsébet ugyanis a munkatársunkat a Kar dékánjához és jogászához utalta. Szerinte ők azok, akik a Bölcsészettudományi Kar jogi kérdéseiben nyilatkozni illetékesek.
Patócs kérésünkre készséggel nyilatkozott.
Patócs László: A nyilvánosság védhet meg
Az elmúlt három évben 10 irodalomelméleti és irodalomtörténeti tárgyból tartottam gyakorlatokat az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Tanszékén, tanársegédi minőségben. Mivel letelt a szerződésemben előlátott periódus, a tanszék bizottságot nevezett ki, amelynek az volt a feladata, hogy értékelje a munkahelyi pályázatra jelentkezők teljesítményét, szaktudását és felkészültségét. Csányi Erzsébet tanszékvezető pontosan tudta, hogy magától értetődően benyújtom az újraválasztáshoz elengedhetetlen dokumentumokat, és mivel az újabb hároméves időszakra való megválasztásomat minden lehetséges módszerrel meg szerette volna akadályozni, ezért tanszéki szavazással egy immorális, de a törvényi keretek szabta lehetőségek között legális – minden tagnak papíron és elvben megfelelő képesítése van – bizottságot állított fel. Mint utólag bebizonyosodott, a manipuláció – időben előre haladva egyre nyilvánvalóbb – szándékával. A bizottságomban így helyet kapott Csányi Erzsébet tanszékvezető, Bence Erika, Horváth Futó Hargita, Faragó Kornélia (doktori mentor), és Toldi Éva. Közülük csupán az utóbbi két tanár mellett dolgoztam, a másik hárommal egyetlen közös tárgyat se vezettem, egy közös kutatásban sem vettem részt, így nyugodtan kijelenthetem, hogy nem ismerték a munkámat, viszont várható volt, hogy megfelelően – értsd a tanszékvezető céljainak megfelelően – fognak szavazni. Az egyetemen évekre visszamenően nincs arra példa, hogy egy tanársegédi újraválasztáshoz öttagú bizottságot állítsanak fel, arra pedig már észérvek sincsenek, hogy a tanársegéd értékelését egy olyan tanár írja meg, történetesen Csányi Erzsébet, aki mellett az illető nem is dolgozott – az utóbbiakat a Bölcsészettudományi Kar honlapján bárki ellenőrizheti a választói tanács anyagai között – és aki nem rejti véka alá az értékelendő személy iránti mélységes ellenszenvét. E két okból az esetem mindenképp precedensteremtő. A bizottság 4:1 arányban nem tartott megfelelőnek és egy másik pályázót támogatott.
A bizottság kinevezésekor Faragó Kornélia szóvá tette, a tanszékvezető miért nem Harkai Vass Évát – három tárgyból tartottam mellette gyakorlatot – ajánlja az értékelő bizottságba. Csányi Erzsébet válasza erre az volt: rendben, de akkor Toldi Éva kikerül a bizottságból. Vagyis a tanszéki vezetés nem járult hozzá, hogy a bizottság összetétele egy hajszálnyit is közelítsen egy olyan összetételhez, amely esetleg nem a számára megfelelő módon dönt. Pusztán érdekességként írom le, hogy egy későbbi viszontválaszában a tanszékvezető már azt mondja, hogy azért nem tette be Harkai tanárnőt, mert az betegszabadságon volt. Ha történetesen így is lett volna (egyébként a tanárnő már nem volt betegszabadságon), Csányi Erzsébet pontosan tudta, hogy az egész procedúra el fog húzódni, és Harkai tanárnő a betegszabadsága lejárta után részt tudna venni az érdemi munkában, de ez sértette volna a tanszékvezető érdekeit, ezért nem járult hozzá, hogy az a három tanár benne legyen a példa nélküli öttagú újraválasztási bizottságomban, aki mellett dolgozom.
A bizottság jelentését Faragó Kornélia nem írta alá, hanem ellenvéleményt nyújtott be. (Harkai Vass Éva ugyan nem volt bizottsági tag, tehát elhallgathatta volna a véleményét, azonban szükségét érezte, hogy írásban ismertesse az álláspontját a dékáni vezetéssel. Mindkettőjük támogatásáért nagyon hálás vagyok, az évek során rengeteget tanultam tőlük szakmai és emberi értelemben is.) Ebben a tiltakozó indoklásban Faragó Kornélia leírja, hogy a döntéshozók által támogatott személy nem felel meg a pályázat alapkövetelményének: a szerb jogrendszer értelmében ugyanis nem doktorandusz. A Szegedi Egyetem doktorjelöltjéről van szó – meg kell jegyeznem, hogy köztünk nincs semmiféle személyes ellentét vagy harag, azt hiszem, ugyanolyan bábu a történetben, mint én –, aki a három doktoranduszi év után egy évi szünet után vált doktorjelöltté. Ez azt jelenti, hogy szakadás állt be a státusában, másfelől pedig már nem doktorandusz, hanem doktorjelölt. A másik pályázó 2 évvel idősebb nálam, és ő Szegeden be tudott iratkozni mesteri oklevél nélkül is a doktori képzésre. Én amellett, hogy fiatalabb vagyok két évvel, még a mesterszakot is el kellett, hogy végezzem, hogy jelentkezni tudjak az Újvidéki Egyetem doktorképzésre, „itthon maradóként”. Megtettem. Akinek van publikálási tapasztalata, hajszálpontosan tudja, mennyi munka megírásához és közléshez elegendő a plusz két év.
A bizottság engem elmarasztaló véleménye szerint fő tevékenységi köröm nem a Magyar Tanszékhez kapcsolódik, hanem a Forumhoz. Ez súlyos elferdítése a tényeknek. Tény és való, hogy néhány szakmai vonatkozásban aktívan segítettem a Forum Könyvkiadó Intézet munkáját is, és azt sem tagadom, sőt örömmel tölt el, hogy rengeteg időt fordíthattam az újvidéki Híd Körben dolgozó fiatal alkotók munkájának a szervezésére. Viszont mindezt a tanszéki munka mellett és véletlenül sem ahelyett tettem, évi átlagban 20 órás munkaidőt töltöttem ki a Magyar Tanszéken (alap- és mesterképzésen, illetve az újságírók magyar nyelvű óráin) hiányzás és/vagy késedelem nélkül, és évente legalább 6-8 hazai és nemzetközi konferencián vettem részt, időben és magas osztályzatokkal tettem eleget a doktori kurzuson való vizsgakötelezettségeimnek, rendszeresen publikáltam és mindeközben írtam a doktori disszertációmat. A bizottság azt sem vette figyelembe, hogy több kutatási projektumban, így a Magyar Tudományos Akadémia és a Szerb Tudományos Akadémia által jegyzett projektumban is részt veszek.
Aztán arról sem szabad megfeledkezni, hogy a jobbnak ítélt pályázat súlyos és megengedhetetlen pontszámbeli valótlanságokat tartalmaz. A Tiszatáj folyóiratban (nem referált magyarországi folyóirat, amely szépirodalmat is közöl, tehát semmilyen listán nem szerepel a 4 pontot érő tudományos folyóiratok között) megjelent publikációkra az 1 pont helyett 4-et számoltak el. Ezzel érvénytelen pontokhoz juttatva a másik felet (miközben tőlem pedig jócskán elvettek). Csányi Erzsébeték válasza erre az volt, hogy ők már kérelmezték (sic! az nem számít, hogy nem kapták meg), hogy az említett folyóiratban megjelent szövegek 4 pontot érjenek. Vagyis annyit, amennyit a másik félnek hamisan jóváírtak és amennyit Csányi Erzsébet számolt el magának a saját újraválasztásakor – talán mondanom se kell, hogy nem a legszabályosabb módon. Ha már a pontoknál tartunk: a mentorom a különvéleményében felhívja a figyelmet arra, hogy más tanszékek 15-20 ponttal kérik a tanársegédek újraválasztását. Nekem a benyújtott 49,5, pontból a bizottság 44,5 pontot ismert el. Egy volt tanárnőmet nemrégiben a két választás közötti öt év alatt összegyűjtött 36,6 ponttal választották rendkívüli egyetemi tanárból rendes egyetemi tanárrá! Erre Csányi Erzsébet válasza: nem lehet összehasonlítani egy rendkívüli egyetemi tanár időközi és egy asszisztens összes pontszámait. Teljes mértékben egyezem a fentiekkel, egy tanársegédnek ugyanis sokkal nehezebb pontokat szereznie fiatalsága, valamint kapcsolati tőkéjének hiánya okán!
A Tanszékre kerülésem előtt másfél évig az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségében dolgoztam, ahol véleményem szerint elégedettek voltak a munkámmal, tehát szakmailag és kollegiálisan is korrekt környezetben töltöttem el azokat az éveket. A Rádióban megfelelő és elengedhetetlen tapasztalatot szereztem ahhoz, hogy szakmai tanácsokkal tudjam segíteni a magyar ajkú újságíró-hallgatókat. Felvételemkor ez a tény is mellettem szólt. Nem beszélve arról, hogy Irodalomelméletből szereztem mesterdiplomát. Gyakorlatvezetőként sikeresen kommunikáltam a hallgatókkal, és 10 specifikus tudományterületen is képes voltam egyetemi gyakorlatokat tartani. A hallgatói osztályzatok szerint is bizonyítottam az elmúlt három év alatt és jól végeztem a munkámat. Csányi Erzsébet pedig komoly energiát fektetett abba, hogy ellehetetlenítsen a munkatársak között.
Apropó, szakmai kérdések: a tanszékvezetőnk meg akart bízni az összes tanszéki rendezvény fotografálásával. Értsd: levezetem a gyakorlatot irodalomelméletből vagy narratológiából és utána elmegyek fényképezni, egy újabb munkaidőben. Ezt nem vállaltam, válaszul a tanszékvezető egy tanszékülésen alaposan lehordott és később benyújtott a dékáni hivatalhoz egy jegyzőkönyv-részletet, amely dokumentálja az említetteket. Az újraválasztás teljes dokumentációja olvasható az egyetem honlapján, ezt az egyet kivéve. Feltételezéseim szerint azért, mert, ahogy azt az egyetem jogásza nekem mondta, a tanszékvezető nem róhat rám olyan munkafeladatot, amely nem tartozik a szerződésem profiljába – a kérés nélkül elvégzett mázsányi könyvpakolást itt nem is említeném, mert szívesen segítek azoknak, akik nem néznek át rajtam (az átpakolt könyvek súlyáról Losonc Zsuzsanna fiatal könyvtáros sokat tudna mesélni). Mivel a mobbing tényét ők jegyzőkönyvvel bizonyították és ellenem fordították, ennyi valószínűleg minden bíróságon jogalapot képezett volna egy perhez, amire a Bölcsészkarnak egyáltalán nincs szüksége, bölcs döntéssel, inkább nem tárták a nyilvánosság elé a bizonyítékot.
Hogy miért veszítettem el a munkám? Tömören megfogalmazva azért, mert a manipulativitás leplezetlen szándékával összeállított értékelő bizottság egy olyan javaslatot terjesztett az újvidéki Bölcsészettudományi Kar választói tanácsa elé, amely több sebből vérzett és elfogadhatatlan valótlanságokat tartalmazott. A választói tanács – minthogy csak 8-an támogatták, a nevek felsorolásától eltekintek, nagy többségükben tanszéki tanárok – nem fogadta el a dokumentumot. Ki kell emelnem, hogy a dékáni vezetés az eljárás során mindvégig korrekt volt, a tanácsnak pedig annyi a dolga, hogy támogassa vagy elvesse az eléterjesztett döntést. Azon, mondjuk, lehet, hogy ők is meglepődtek, amikor az ülés vége után 2 perccel az egyik tanszéki tanár odament az egyetem jogászához és azt mondta neki, hogy így már nincs is szükség a munkahelyre. Merthogy ez történt: a tanszék – értsd Csányi Erzsébet – nem kérelmezi, hogy új pályázatot írjanak ki, merthogy ilyen fokú manipulációt másodszor talán, ismétlem, talán még ő sem merne felvállalni. És hozzá kell tenni, hogy egy asszisztensi munkahelyre a másik pályázó már nem jelentkezhetne, mert közben még a doktorjelölti státusa is lejár. Vagyis: addig volt szükség tanársegédi munkahelyre, amíg Csányi Erzsébetnek esélye volt valakit becsempészni, ám hirtelen feleslegessé válik akkor, amikor beadványa szégyenteljes vereséget szenved. Így inkább veszni hagy egy 100 százalékos egyetemi munkahelyet a létszámstop és a folyamatos elbocsátások idején. Ez a következetes és jól átgondolt vezetési elv érvényesítése az újvidéki Magyar Tanszéken 2014-ben. A legégetőbb baj az, hogy ehhez a tanszék több tanára asszisztál és nem gondol a jövőre – mélységes tisztelet és a lehető legőszintébb elismerés azon néhány tanárembernek, akik nem tartoznak ebbe a csoportba, hanem a dolgokhoz személyiségként és értelmiségiként, tehát kritikai attitűddel viszonyulnak. A történtek után nem merném senkinek se azt ajánlani, hogy iratkozzon be abba az intézménybe, ahol csodás éveket töltöttem el addig, amíg nem kezdtem el szálka lenni Csányi Erzsébet szemében.
És az egészben mi a leggroteszkebb? Csányi Erzsébet szava a döntő mindenben – elég utalnom az utolsó Sinkó-díj bizottságának munkájára, ahol én is jelen voltam és pontosan tudom, hogy szakmai szempontú véleménycsere helyett a tanszékvezető elmondta, kinek kell kapnia a díjat, és láss csodát: megkapta! Arról a tanszékvezetőről beszélünk, aki január 28-án a tanszéki munkatársak levelezőlistájára szétküldte a szemeszterre vonatkozó programtervezetet, és aki szerint az újvidéki Magyar Tanszéknek 2014 márciusában feltétlenül vendégül kell látnia Hazai Attila magyarországi írót. A dolog egyetlen apróbb szépséghibája az, hogy aki egy picit is szakmabeliként mozog a kortárs magyar irodalomban, pontosan tudja, hogy Hazai Attila 2012 áprilisában önkezével vetett véget életének… Ezen a ponton visszautalnék az első bekezdésben említett papíron meglévő, de a gyakorlatban minden jel szerint fájóan hiányzó szakmai kompetenciára.
Hihetetlen, hogy az Újvidéki Egyetem minden követelménynek megfelelő doktoranduszát elmozdíthatják a munkahelyéről egy olyan előterjesztés révén, amely formai, törvényi és etikai szempontból sincs rendben. Az pedig egyenesen visszataszító, hogy ezt egy olyan ember tegye, aki átgázol mindenen és mindenkin célja elérésének érdekében. A tanszék hallgatói is sokat tudnának mesélni, ugyanis a jelek szerint a tanszékvezető számára ők is csupán bábok a siker felé vezető úton. Hogyan másként lehetne például azt magyarázni, hogy a diákok megkérdezése nélkül teszi be őket különféle zsűrikbe vagy tanszéki rendezvényekbe moderátori és/vagy műsorvezetői pozícióba? De a leginkább beszédes eset a Facebookon is dokumentálva van. Az egyik képen hallgatók láthatók a Stúdium című „folyóirattal” a kezükben. Ez a kép Csányi Erzsébet egyik órája előtt készült, amikor szétosztotta a hallgatók között az újságot, majd megkérte a jelenlegi főfényképészt, hogy csináljon egy képet a lelkes olvasótáborról. Talán a Hazai-történet mellett utóbbi mozzanat foglalja össze a legpontosabban a tanszéki állapotokat. Szerkesztőség nincs, statiszták és a Tanszéken eddig nem látott méretű szimulatív eljárások viszont vannak. A hallgatók hol jól mulatnak és elégedetten olvassák a Stúdiumot, hol pedig pincérek különböző tanszéki rendezvényeken.
Néhány napja a gyakorlatok vezetése helyett a munkaközvetítőbe járok. Ez egyelőre fura és zavaró. A tanszéki történésekről való hallgatás helyett megírtam a dolgokat. Ez megnyugtató. Abba jelenleg még belegondolni is rémisztő, hogy Csányi Erzsébet minden valószínűség szerint a további karrieremet is tönkre tudja tenni, a következő lehetőség a doktori védésem lesz. A már említett immorális, de a törvényi keretek között legitim lehetősége erre is megvan. A saját tudásom mellett egyedül a nyilvánosság védhet meg. Őszintén bízom abban, hogy tanszéki ügyekben nem kell többször nyilvánosan megszólalnom.
