Közös múltunk, közös jövőnk

Tudományos történelmi konferencia a Délvidékről Szegeden

Fejezetek a Délvidék múltjából II. – Közös múlt és közös jövő a Délvidéken címmel nemzetközi történettudományi és művelődéstörténeti konferenciát rendeztek Szegeden, melynek szervezője a Délvidék Kutatóközpont, fővédnöke pedig Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese.

A Szegedi Akadémiai Bizottság (SZAB) székházában megrendezett konferencián A. Sajti Enikő, magyarországi történésznek és a zentai történelmi levéltár nyugalmazott igazgatójának, Fodor Istvánnak átnyújtották a Délvidék Kutatásáért Emlékére díjat. A kitüntetést azok érdemlik ki, akik sokat tettek a térség múltjának feltárásáért, az itt élő népek közös történelmének, együttélésének jobb megismeréséért.

Furcsa foglalkozást űznek a történészek, kezdte köszöntő beszédét a professzor asszony: A feltárandó objektív valóságot egy hegyhez szokták hasonlítani a szakmabeliek: Ha a hegy egyik oldalán mászunk fel, akkor teljesen mást látunk, mintha a másik oldaláról közelítenénk meg, esetleg már a csúcsról néznénk szét. A történész természetesen nem tudja megváltoztatni a múltat, de talán tud valamit leírni és mondani a jövő nemzedékek számára.

Köszöntőjében Fodor István elmondta, nagy megtiszteltetés számára, hogy Sajti Enikővel együtt veheti át ezt a rangos elismerést, amely arra ösztönzi, hogy töretlen szellemi energiával, immár nyugdíjasként folytassa a megkezdett munkát.

A konferencia megnyitóján Kocsis Károly, a Magyar–Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság Magyar Tagozatának elnöke – áttekintve a szerb–magyar együttélés viharos századait – a 44/45-ös véres eseményekről szólva megállapította, a vegyes bizottság azért jött létre, hogy vége legyen a számháborúnak, elkészüljön a korszak tudományos értékelése, hiszen ezek az események leginkább hatást gyakorolhatnak az utókor tevékenységére, gondolkodására, a két nép együttélésére. A kutatások eredményei idővel megjelennek magyarul, szerbül, esetleg angolul, de ezeket a kétségtelenül hasznos publikációkat többnyire csak a szakmabeliek olvassák, tömeghatást elérni velük nem lehet. Minden egyes adatot elektronikus formában is mielőbb hozzáférhetővé kell tenni a legszélesebb olvasóközönség és az érdeklődők számára, hiszen a mai fiatalok többsége ma már az internetről tájékozódik és az információkat is onnan szerzi be. Ha a keresőbe beütjük például a Csúrog szót, rengeteg változatot kapunk. Attól függ, milyen nyelven kutakodunk.

„A csúrogi vérengzésről egész másként írnak a magyar oldalak, másként a szerb, horvát, és megint másként az angol, francia, esetleg szlovák szájtok, mintha nem is ugyanarról az eseményről számolnának be. Jó lenne, ha a szerb és magyar történészek összehangolnák ezeket az adatokat és hozzálátnának új címszavak megírásához” – figyelmeztetett Kocsis, hiszen ezek az információk jelentősen befolyásolják a szerb és magyar fiatalok önképét, öntudatát és a másikról alkotott képét.

Nagyon fontos, hogy mindenről elfogulatlanul tudjunk beszélni – legyen az akár magyarságunkat érintő probléma is, hangsúlyozta Marsi István, az SZTE Juhász Gyula Pedagógusképző Kar dékánja. Tudjunk úgy beszélni bűnökről, hogy az ne legyen önvád, úgy szólni az elszenvedett veszteségekről, sérelmekről, hogy az ne valamiféle bosszúnak a végcélja legyen.

A konferencia plenáris részében A. Sajti Enikő: „A nemzeti lelkiismeret őrállója” Cseres Tibor: Hideg napok és a „még hidegebb napok” című előadásában arról értekezett, milyen szerepe volt az írónak a nemzeti emlékezet formálásában. Értesültünk a két mű keletkezéstörténetéről, korabeli hatásáról és mai lehetséges értelmezéséről az immár kutatható Cseres hagyaték alapján. A Hideg napokat és a jóval később megírt Vérbosszú Bácskában című műveket megjelenésükkor egyaránt vegyes fogadtatásban részesítette a kritika: egyesek az elsőt remekműnek kiáltották ki, mások hazaárulásról beszéltek. Mint tudjuk, az emlékezet az uralom, a hatalom szolgálatába állítható éppúgy, mint a felejtés. A hivatalos kultúrpolitika igyekezett a Hideg napokat beilleszteni a korszak szocialista hazafiasság koncepciójába. Talán az sem véletlen, hogy külföldön először Jugoszláviában szerbhorvát nyelven jelent meg a könyv.

Egy bezdáni olvasó, bizonyos Cs. P. felpanaszolta az írónak, miért nem foglalkozik a magyarok ellen elkövetett megtorlás eseményeivel, a 44/45-ös vérbosszú történetét is meg kellene írnia. Így keletkezett a második könyv, amely már nem regény volt, hanem két pap, név szerint Szűcs Márton és Kovács József beszámolója nyomán keletkezett szubjektív történetírás. A könyvben említett adatokat a szerző nem ellenőrizte, kritikátlanul, hivatkozás nélkül vett át részleteket a két plébános dolgozatából, ezért rengeteg korabeli kritika is érte. Előfordult, hogy több áldozatot tüntetett fel, mint ahány lakosa volt egy adott falunak. Ennek ellenére Cseres mindkét műve a XX. század magyar nemzeti emlékezet nagy hatású műve, hiszen a történeti traumák kibeszélése nem csak tudományos kérdés, legalább annyira etikai kérdés is.

A tudomány és a politika viszonyát taglalta előadásában Fodor István. Arra a megállapításra jutott, hogy átfogó, szervezett kutatásokat történelmi kérdésekben csak akkor lehet lefolytatni, ha azt a politika is támogatja. Állítását Glatz Ferenc, a Magyar–Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság Magyar Tagozatának korábbi elnökének írásaival támasztotta alá. Fodor szerint talán sikeresebb lett volna egy egységes bizottságot felállítani, nem pedig két tagozattal kísérletezni. Ő mindkét tagozatnak, a szerbnek és a magyarnak is tagja volt. Részese volt az egyeztetéseknek, de sohasem tisztázódott benne egy-egy tárgykör, fogalomkör, mert voltak előzetes információk, amelyeket jegyzőkönyvbe rögzítettek, és nem mindig voltak azonosak. Ez az egyeztetéskényszer olykor hátráltatta a munkát, az együttműködést. Annak ellenére, hogy a politika rányomta bélyegét a projektumra, esetükben nem okozott kárt.

A Glatz Ferenc-féle megbékélési sémáktól eltért a politika, és előre nyargalt. Hogy milyen eredménnyel, az egy külön tanulmány tárgya lehetne. A döntések hatékonysága végső soron a végrehajtás hatékonyságától függ. Az eredményeket illetően Fodor egy korábbi megállapítását idézte, miszerint ebből a munkából szüzen kijönni nem lehet. A kutatásokkal nem lesz mindenki maradéktalanul elégedett, ezt ne is várjuk. Elkészültek a különböző bizottságok adatbázisai. Az áldozatok száma eltér, mert az akadémiai bizottság az 1941-től 1948-ig esett civil áldozatokat kutatja, a sírfeltáró bizottság csak a titói rezsim adatait, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet adatbázisa meg csak a magyar áldozatokat rögzíti.

Fodor szerint sokkal „becsületesebb” lett volna, ha azt mondják az elején, hogy a Vajdaság teljes civillakosság-veszteséget kutatják. Így a munka során számos probléma merült fel, például, ki a magyar, mi alapján állapítják meg a nemzeti hovatartozást, továbbá ki a civil, ide tartoznak-e a munkaszolgálatosok stb. A kutatás ezekben a kérdésekben nem volt következetes. Van tehát bőven pótolni való, de a remény adott, hogy ezt a munkát be tudják fejezni, mert a legújabb értesülések szerint a szerb kormány 2 millió dinárt látott elő az idei kutatásokra. A konferencia a délutáni szekcióülésekkel folytatódott.