PÁSZTOR ISTVÁN SZENT ISTVÁN-NAPI ÜNNEPI BESZÉDE

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

tisztelt ünneplő Közösség!

Isten hozta Önöket ismét ide, Palicsra!

Magától értetődőek nyelvünkben azok a kifejezések, szólások, fordulatok, melyekben Isten nevét használjuk. Amikor örömünket fejezzük ki, hogy találkoztunk: nem csak összefutottunk, hanem szándék és akarat van mögötte. Olyankor mondjuk: Isten hozta!

Amikor munkához fogunk, útra kelünk, nehézséggel találjuk szembe magunkat, segíts meg, mormoljuk. Mert minden sikerhez emberi erőfeszítés és elszántság kell, kitartás és befektetett munka, azonban égi segítség nélkül hiábavaló minden igyekezet, talmi, rövid, felszínes, rövidke lesz a siker.

Nyelvünk fordulataiban, mondásaiban használjuk, ám ilyenkor, államalapító királyunk ünnepén értjük meg mélyebben, mit is jelent a kereszténységünk, mit jelentenek az évszázadokon keresztül anyanyelvünk szavaival továbbéltetett, nemzedékről nemzedékre Isten nevét továbbadó mondások, kifejezések.

A rómaiaknak írt levél azon fejezetében, amely a keresztény remény bizonyosságáról szól, ott a sokszor idézett mondat: ,,Ha Isten velünk, ki ellenünk?” Ha máskor nem is foglalkozunk azzal, milyen felelősséget ró mindannyiunkra az a magasztos történelmi tény, hogy a magyarok királya a keresztény hit szellemiségében alapított államot, az ő ünnepén, Szent István király ünnepén nincs más feladatunk, mint ezzel foglalkozni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

tisztelt ünneplő Közösség!

Két év múlva ünnepli a magyar nemzet Szent István király államalapításának ezerhuszonötödik évfordulóját. Már javában tart az a rendezvénysorozat, amely felkészülés az évfordulóra. Egyik, az évfordulóval foglalkozó sajtóeseményen hangzott el, hogy amikor István államot alapított a Kárpát-medencében, akkor egyszerre, egymással párhuzamosan, egyidőben cselekedett két dolgot: elfogadott minden ittlévőt és megteremtette velük és a saját népe által azt az államot, aminek folytonossága az égben van, ami földi nehézségekkel meg nem bontható, szét nem szakítható, meg nem semmisíthető.

Történelmi távlatokban ezért elkerülhetetlen a szent istváni örökség beteljesítése, megfelelő, a szent király által elvárható szintre emelése: az itt élő népekkel való közös munkálkodás, együttműködés, közös tervezés és fejlődés. Az országokhatárok sokszor változtak, legutóbb százhárom évvel ezelőtt, amikor az első világháború cinikus lezárásaként megszületett az a döntés, aminek a magyar állam eltűnését kellett volna eredményeznie. Csakhogy, és engedjék meg nekem, hogy egy pillanatra visszatérjek a magyar nyelv által fordulatokban, szólásokban megfogalmazott örök igazsághoz: ember tervez, Isten végez.

A nagyhatalmi tervek emberi tervek voltak, ám a szent király, aki országát Isten anyjának oltalmába ajánlotta, erőt és kitartást adott a magyaroknak, hogy megmaradjanak: egymástól elvágva, kisebbségi sorsba kényszerítve, anyaországiként nemzet egészének és összetartozásának valóságát évtizedekre elfeledve, de megmaradtunk, hogy 2010-ben egymásra találjunk újra, hogy aztán a magyar-magyar egymásra találásból szárba szökkenjen az államalapító vállalása: elfogadni és közösen építkezni.

Megszokhattuk már, hogy a huszonegyedik század egyik sajátossága a szavak jelentésének felülírása, megváltoztatása. De ez a korszellem semmi újdonságot nem hozott. Legalábbis olyan újdonsággal, amiről a görögök és rómaiak meg Krisztus születése óta ne tudna az emberiség, nem szolgál, azonban már számtalanszor bizonyította divat-jellegét. Éppen ezért nyugodtan és emelt fővel ünnepelhetjük Szent István államalapító és apostoli királyunk döntését, amivel örök emberi értékekre épülő keresztény államot alapított, és ezt az államot egész életében azzal szolgálta, hogy egységet kívánt teremteni nem csak a magyarok között, de azokkal is, akik itt éltek és azokkal is, akik országában érkeztek, tudásukkal, tehetségükkel felvirágoztatni azt. Az utak metszéspontján megteremtett állam legfőbb erejének a kereszténység mellett a szellemi felkészültséget és a határozottságot tartotta – ezen bölcsessége tartja meg őt ma is a legbölcsebb európai uralkodók között.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

tisztelt ünneplő Közösség!

Mindig arra törekszünk, hogy központi rendezvényünk jelmondata reagáljon a bennünket körülvevő időre, támasztékként is szolgáljon.

Reviczky Gyula e két sorát azért tartom fontosnak, mert nem árt időről-időre felidézni, mi is a helyzet velünk. És, tisztelt ünneplő Közösség, a helyzet ugyanaz, mint volt százharmincvalahány éve, amikor a költő papírra vetette sorait: ,,Hazámnak szentje, nagy királya! Tisztelni meg nem szűn e nép!” Ez velünk tehát a helyzet, ezért gyűltünk ma itt össze, ez tart meg bennünket a háborgó Európában, ezért örülünk egymásnak, ezért ismerjük egymást, ezért nem szűntünk meg létezni magyarként, ezért törekszünk jobbak lenni tegnapi önmagunknál emberként: mert a mi hazánknak sok szentje van, de közülük is kiemelkedik az első, a magyar egyházat megteremtő, méghozzá a német-római egyháztól független, önálló magyar egyházat megteremtő, államalapító király.

Ahogyan már számtalanszor volt, ma is erős divatjuk van azoknak az ideológiáknak, amelyek egyik legfőbb ellensége a folytonosság és a folyamatosság. Reviczky Gyula sorai pedig éppen ezt emelik ki a magyar nemzet és az államalapító király egymáshoz való viszonyával kapcsolatban. A mindenen túlmutató kitartást. Ezt másként hitnek is nevezhetjük.

Tudjuk, hogy az elmélyült vallásosság gyengévé vált. De éppen államalapító királyunknak köszönve megmaradhatott a hit.

A hit mindabban, amit módszeresen szerettek volna kilúgozni a magyarokból, elhitetve velük, hogy kevesebbek az európaiaknál – mintha egyébként az európaiság önmagában valamiféle érték lenne.

Európaiságunk legelső bizonyítéka az, hogy olyan bölcs királyunk volt, aki törvényeivel nem kizárt, hanem befogadott, vallásával nem a felszínességet, hanem a buzgalmat, alázatot, mértékletességet és együttérzést hirdette, aki politikájával az együttműködést szorgalmazta, de mindig megvédve az általa teremtett államot. Házassága az első dinasztikus házasság volt a korabeli Európában. Nehéz volna elhitetni, hogy a magyarok nemkívánatos népség voltak. Az általa teremtett állam erős volt, ahogyan uralkodását is erőskezűség jellemezte – ebben ő nem kivétel volt, hanem azonos a legnagyobbakkal.

Reviczky Gyula sorai minderre emlékeztetnek bennünket. Mi, vajdasági magyarok minden évben Vajdaság szerte megemlékezünk államalapító királyunkról, ünneplésünk alapját a szentmise jelenti, tiszteletünket pedig azzal fejezzük ki, hogy jövőt építünk a szülőföldünkön, éppen úgy, ahogyan azt államalapító királyunk tervezte, amikor letelepedett az ittélők közé: együttműködésben, magunkból és lehetőség szerint a velünk együtt élőkből is a legtöbbet, a legjobbat kihozva.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

tisztelt ünneplő Közösség!

Tizenhetedik alkalommal állok Önök előtt, hogy az ünnep méltóságához igyekezve megosztjam önökkel a gondolataimat, az érzéseimet. Úgy érzem, inkább az érzéseimet szeretném megosztani önökkel, pontosabban osztozni önökkel az ünnep nyújtotta örömben. Ehhez keresem a szavakat. Azon is elgondolkodtam, miért van ez így? És arra jutottam, hogy nem az alkalmak száma miatt, noha kétségtelen tény, hogy nagyon hosszú évek óta mondok itt beszédet. De nem tehetném, ha önöktől nem kapnám meg ehhez a felhatalmazást a választásokon. Nem állhatnék önök előtt emelt fővel, ha nem igyekeznék megfelelni az elvárásaiknak, legyenek azok közösségiek vagy egyéniek.

Voltak nehéz időszakaink. Voltak nehéz szent istváni ünnepek, amiket beárnyékolt a párton belüli árulás, a közösség megosztásának szándéka. Nem azt mondom, hogy mi győztünk, de azt mondom, hogy a jószándékunk, a tisztességes akaratunk, az együttműködésbe vetett hitünk győzött. Így aztán mi is győzhettünk – győzhetett a VMSZ, mert a közösség nem pártolt el tőlünk, éppen ellenkezőleg: mellénk álltak, biztattak, erőt adtak. Ezt szeretném ez alkalommal is megköszönni. Ismerjük a gondolatokat, tudjuk a feladatokat. Amikor elérkezik a pillanat, indulunk a terepre, bekopogunk önökhöz, vállalunk, teljesítünk, báris igyekszünk, sokszor erőn felül is, teljesíteni. Mi, vajdasági magyarok olyan közösség vagyunk, amelynek a legitim, érdekérvényesítő pártja nem a szavak szintjén, nem hangzatos mondatok és divatos, bár önsorsrontó lózungok szintjén politizál, hanem a közösség akaratából és a közösség akarata szerint.

A beszédre készülve felidéztem a tavalyi augusztust, felidéztem, mi tartott lázban bennünket, mi volt a legfontosabb. Talán sokan már nem is emlékeznek, ezért felidézem, hogy 2022. szeptember 10-én, egy szombat délelőtt kezdtünk meg az aláírásgyűjtést a nemzeti tanácsi választásokra, a Magyar Összefogás jelöltjeire, akikről éppen tavaly ilyentájt döntöttünk. 1150 aláírást kellett összegyűjteni, mi egyetlen nap alatt, azon a napfényes szeptemberi délelőttön 5032 gyűjtöttünk össze.

A kampány végén, november 13-án 40960 szavaztak ránk. Emlékszem, politikai ellenoldalunk képviselői és sajtója mennyit szórakozott azon, hogy nincs kihívónk, mi mégis dolgozunk, kampányolunk. Nem értették, hogy a választási versenyt nem a másik listájával szemben kell megnyerni. A választási versenyben az önmagunkkal szemben állított mércét kell elérni és a választók bizalmát megszerezni. Visszagondolva az elmúlt egy évre, a magyarországi országgyűlési és a hazai négy választásra, azok eredményeire és a közben elvégzett munkára, arra, hogy mire számíthatunk az előttünk álló időkben, azt tudom mondani, amit a legnagyobb magyarok egyikénél olvastam: ,,érvényesíthetetlen jogokat valós előnyökért becserélni nem jelent áldozatot, még kevésbé árulást.”

A magyarok lelkében mindig ott lobog a romantika lángja, amit a nemzetet lekicsinylők fújtatója izzít – persze nem jószándékból. Inkább heccből vagy azért, hogy a buta nemzeti virtus hangoztatása vagy gyakorlása miatt ne használják ki a valós előnyöket, lehetőségeket.

Államalapító királyunk erőskezű, eltökélt és határozott király volt. Mindennek, ami a korabeli Európában előnyt jelentett, pozícionáltságot adott, ismerte az értékét és hajlandó volt megadni az árát – nem hajtott a rövidtávú szimpátiára, így aztán elnyerte nemzete örök tiszteletét.

Nekünk, kései utódoknak méltó, noha embert próbáló és sokszor kínkesereves a feladat, hogy aszerint cselekedjünk, ami számunkra megbecsültséget ad, a velünk való közös munka által pedig kölcsönös előnyöket jelent.

Az érvényesíthetetlen jogok számonkérése mögött általában nem egyéb a szándék, mint az, hogy feladjuk azt, ami nekünk valós előnyt jelent. Az előttünk álló időknek ez lesz az egyik legnagyobb próbatétele, de hiszem, hogy megbirkózunk vele, szem előtt tartva államalapító királyunk szándékát, ami szerint a kitartóan végzett folyamatos munka mellett megmaradásunkba vetett reménykedésünk alapja.

Isten éltesse a nemzetet, Isten éltesse a vajdasági magyar közösséget!