You are here

A tamburamuzsika lényege a szeretet

A Plakett díjas Vörös Róbert töretlenül tesz faluja kulturális életéért

Vörös Róbert a csantavéri Mendicus Művészeti Központ elnöke, valamint tamburazenekarának vezetője. A délvidéki magyar kultúra érdekében kifejtett sokéves tevékenységének elismeréseként a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Plakett díjjal tüntette ki a muzsikust.

Munkásságáról beszélgettünk Vörös Róberttel.

Mesélj a kezdetekről! Hogyan kezdődött a tamburamuzsika szeretete?

– 1984-ben kezdődött, amikor legutóbb volt Csantavéren a Durindó és a Gyöngyösbokréta néptánc- és népzenefesztivál. Akkor még az általános iskola negyedik osztályába jártam, és nagyon megtetszett ez a népzenei-néptáncos kavalkád. Azon a nyáron a rádióban hallott dalokat, nótákat elkezdtem fütyörészni, amire a szüleim felfigyeltek.

Az ő ötletük volt, hogy iratkozzak be az iskolai tamburazenekarba. Be is iratkoztam, így akkor Fehér László instrukcióival kezdtem el tanulni. Jól ment, hiszen akkor is, és most is a nótákat hallásból tanultam, természetesen a kottát is ismerem. Nemsokára megvette apám az első tamburámat, és a középiskola befejeztével beiratkoztam a Bartók Béla Művelődési Egyesület tamburazenekarába, még csak zenészként.

1995-ben, amikor megalakult a Mendicus Művészeti Központ, akkor a tánccsoport és az egykori tamburazenekar átment oda. 1998-ban a régi tamburazenekar sajnos felbomlott, akkor jött számomra az ötlet, hogy elkezdenék tanítani gyerekeket. Ezt a tervemet elmondtam az akkori iskolaigazgatónak is, Gere Ferencnek, aki támogatott ebben, így 25-26 gyerek jelentkezett tanulni.

Hangszer nem nagyon volt, az első túrát az iskola támogatta, a második túra hangszert a Mendicus csináltatta egy pályázat révén, majd 2004-ben letisztult a zenekar, 9-10 fő maradt, és ezzel a zenekarral már úgy tudtam dolgozni, hogy folyamatos legyen a munka.

2010-ig jobbára csak hazai fellépéseink voltak. 2009-ben megismerkedtem Micsik Béla népzenésszel, és az ő útmutatása alapján a zenekar minőségben is fejlődni kezdett, ami azt eredményezte, hogy 2012-ben a 9. Vass Lajos Kárpát-medencei döntőn megnyertük a Vass Lajos-nagydíjat Budapesten, illetve 2016-ban Lengyelországban kísértük a horvátországi Talicska táncegyüttest, és ott is első díjat nyertünk. 2010 óta nyolc országban is megfordultunk Kárpát-medencében, s egyre többet hívnak bennünket.

A családodban nagy hagyománya van a muzsikálásnak?

– Úgy mondanám, hogy az édesapám felőli ágon, tehát a Vörös ágon öröklődött ez a hajlam, ezen az oldalon van még egy zenész, aki aktívan muzsikál.

Mi a szépsége a tamburamuzsikának?

– A szépsége az, hogy ezt a stílust, ezt a zenét, népzenét, nótákat, magyar dalokat szeretni kell, és ez már fiatal korban elválik. A másik, lehetőséget ad arra, hogy eljussunk nagyon sok helyre, Vajdaság-szerte és külföldön egyaránt. Sok barátság születik, szinte Kárpát-medence-szerte mindenhol vannak ismerőseink.

Van nehézsége a tamburazenélésnek?

– Én mint tamburás nem látok benne nehézséget. Nem a zenére, inkább a szervezésre nézve vannak nehézségek. Folyamatosan pályázunk, és amennyit nyerünk, abból tartjuk fenn magunkat. Mivel oktatom is a tamburázást, azt tapasztalom, fél–egy év alatt elválik, hogy lesz-e a fiatalból valami, hajlam kell rá. Nem tudnék a nehézségéről beszélni, én csak a szépségét látom.

A beszélgetés során többször visszafordultunk a tanításhoz. Mit szeretnél átadni a fiataloknak, miközben tamburázni tanítod őket?

– A magyar népzenét, kultúrát mindenképpen át kell adni a fiatal korosztálynak, és át is adom, amennyire tudom, mert így tudjuk önmagunk kultúráját fenntartani, és megtartani a magyarságban. A térségben a kultúrában él az itteni magyarság.

Mit lehet játszani tamburán?

– Mi elsősorban népdalokat és nótákat játszunk. Egy bizonyos tájegység – a Délvidék, Baranya, a Dunántúl, esetleg Szatmár – muzsikáit lehet tamburán játszani. Illetve örökzöld dalokat, klasszikus dalokat, persze ahhoz már virtuóznak kell lenni, de én a mi népdalainknál, nótáinknál maradok.

A munkásságodban mi az, amire igazán büszke vagy?

– Talán arra, hogy sok gyereknek át tudtam adni a tudományomat, igaz, én nem végeztem zeneiskolát, csak annyi zenei előképzettségem van, amit általános iskola nyolcadik osztályáig tanultam, a többit magam fejlesztettem ki. Azok a zenészeink, akik régen velünk muzsikáltak, visszavágynak, és az is eredménynek számít, ha maradnak. Már azt nagy eredménynek érzem, hogy ennyi gyereket rá tudtam vezetni a tamburazenére, és remélem, hogy ők is viszik majd ezt tovább.

Csantavéren nagy hagyományuk van a tamburazenekaroknak?

– Végeztem egy kisebb kutatást, és az 1900-as évek elejéig vissza tudtam ásni, már akkor is voltak tamburabandák Csantavéren. Azóta is szinte folyamatosan működik, tehát mondhatni, hogy igen, hiszen már több mint száz éve léteznek tamburazenekarok a faluban. 

Beszéljünk a mostani tamburazenekarról! Hányan vagytok?

– Jelen pillanatban 10-en vagyunk, 18-tól 45 éves korig terjedő korosztállyal. Különös módon kapcsolódtak ők be a zenekarba, hiszen az 1998-as felállásból csak ketten muzsikálnak, vannak újak, valamint visszatérő tagok is.

Milyen fellépések várnak rátok 2018-ban?

– Nagy terveink vannak erre az évre. Februárban megyünk a mohácsi busójárásra, ahol nemcsak önállóan lépünk fel, hanem a pélmonostori Talicska néptáncegyüttest is kísérjük. Velük már négy éve dolgozunk együtt, általuk sok helyre eljutottunk, és sok új kapcsolatra tettünk szert. Utána, ha minden jól megy, február 24-én Csantavéren szeretnénk egy tavaszűző farsangi mulatságot szervezni, amelyre várunk mohácsi busókat is.

Nem busójárás lesz, de ők is bekapcsolódnak ebbe, valamint a tornyosi Ady Endre Művelődési Egyesület is. Márciusban Horvátországban a Talicska néptáncegyüttes évadnyitójára megyünk, áprilisban a budapesti Országos Táncháztalálkozóra szeretnénk eljutni, közben pedig benevezem az együttest az idei Fölszállott a páva vetélkedőre, felnőtt kategóriában. Majd következik a Durindó és a Gyöngyösbokréta, aztán a mohácsi tamburafesztivál, júliusban Püspökladányba készülünk, valamint lesz egy argentínai utunk. Velük 2013-ban ismerkedtünk meg Budapesten, és idén 14. alkalommal szervezik meg a Dél-amerikai Magyar Néptáncfesztivált, amelyen ezúttal két európai zenekar vesz részt, az egyik a Mendicus tamburazenekar.

Nagy út lesz ez mindenki számára, most próbáljuk előteremteni az anyagiakat. Augusztusban Kolozsváron a Szent István-napi műsoron lépünk fel, szeptemberben Versecen a szüreti napokon, majd ismét Horvátországba megyünk a falunapra és a bormaratonra. Már most biztos, hogy novemberben megszervezzük a 6. Szárazfa Lelke tamburatalálkozót Csantavéren. Dióhéjban ez az idei program, de ez még nem teljes, mivel mindig vannak fellépések, amelyekre útközben hívnak meg bennünket. Három éve nagyjából 30-40 fellépésünk van évente, külföldön és itthon egyaránt.

Szerző: 
Magyar Szó, Seregély Orsolya