You are here

Interjú az Aranyplakett-díjas Pirityiné Szabó Judittal

Pirityiné Szabó Judit a délvidéki magyarság barátja. Hivatalát tekintve a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának kapcsolattartási főosztályvezetője. Ő vette át a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Aranyplakettjét Zentán, a magyar kultúra napja délvidéki központi ünnepségén.

Hogy ő ki nekünk, mit tett értünk, ezt a legtalálóbban Dudás Károly, a VMMSZ elnöke fogalmazta meg a méltatásában: „A legnehezebb időkben is voltak barátaink. Odaát az anyaországban, szerte a Kárpát-medencében, de még a diaszpórában élő nemzettársaink soraiban is.

Segítettek bennünket kikecmeregni a kisebb-nagyobb gödrökből, amelyekbe a kisebbségi sors megpróbáltatásai taszítottak bennünket, velünk voltak talpra állásunkban, velünk vannak emelkedésünkben is.

Mi, délvidéki magyarok, ugyan szeretjük mondogatni, hogy elsősorban saját magunkban bízhatunk, szívósságunknak és állhatatosságunknak köszönhetjük megmaradásunkat, ám azt is pontosan tudjuk, hogy ezek nélkül a nagyszerű barátok és segítők nélkül nem ott tartanánk, ahol most tartunk.”

Önt a határon túli magyarság elkötelezett támogatójaként ismerjük, itt, nálunk, a Délvidéken. Régebben, a rendszerváltozás után gyakrabban szóba került, hogy az anyaország lakossága keveset tud a külhoni magyarságról. Történelmi, történelemtanári tanulmányai önnek segítettek abban, hogy jobban megismerjen bennünket?

– Fiatal koromban építésznek készültem, később fordultam a múlt, a történelem felé. Történelemszakos tanárként végeztem, de a külhoni magyarság sorskérdései iránti érdeklődés már sokkal korábban kialakult bennem. Komáromi vagyok, és egy olyan utcában nőttem fel, ahol sok olyan család élt, akik Felvidékről kitelepítettek voltak. Mivel én óvodásként a nagymamámmal sok időt töltöttem otthon, ő egy házi ipari szövetkezetet vezetett, ahova a felvidéki idős asszonyok gyakran eljártak, emlékszem, gyönyörűen hímeztek, s munka közben nagyon sok élettörténetet meghallgathattam. Talán gyakran véletlenül, mert a gyerekek előtt abban az időben nem volt ildomos ilyesmit beszélni, mégis eljutottak hozzám ezek a szavak. Azon kevesek közzé tartozom, aki úgy nőtt fel, hogy tisztában volt azzal, hogy milyen nagyon nehéz helyzetbe kerültek Trianon után a lecsatoláson kívül szakadt nemzettársaink. Felnőttként véletlen folytán kerültem a Határon Túli Magyarok Hivatala jogelődjéhez, és ott kezdtem el munkálkodásomat, amit eleinte átmenetinek tekintettem. Később az egymás után történő események, amik miatt én mindinkább belemerültem a munkába, és az elköteleződés, a személyes kapcsolatok úgy alakultak, hogy észre sem vettem, hogy évek, évtizedek teltek el ebben, és ma is itt vagyok, a közösségmegtartás elkötelezettjeként teszem a dolgom.

Ön választotta azt, hogy a külhoni magyarok gondjaival foglalkozzon, vagy véletlen folytán alakult ki ez az elkötelezettsége?

– Az indíttatás bennem volt, de tulajdonképpen a véletlen folytán kerültem oda, és hamar kialakult bennem az elköteleződés. Történelemtanárként nem dolgoztam korábban, de a másik szakmám a művelődésszervezés, és ezt a rendszerváltás előtt a gyakorlatban is megvalósíthattam. Mondhatom, hogy azon kevesek közzé tartozom, akik már az első rendszerváltást követően elkezdtek szakpolitikával foglalkozni, az Antall-kormány megalakulását követően odakerültem a HTMH titkárságára, amely abban az időben a miniszterelnöki hivatal égisze alatt működött, majd két évvel később 1992-ben vált önálló hivatallá. Egészen 2002-ig itt tevékenykedtem. Ezek után hosszabb szünet következett, a hivatalos ilyen irányú tevékenykedésemben, majd 2010-től újra a nemzetpolitikai titkárságban folytathattam a megkezdett munkámat.

Mikor döntött, vagy egyáltalán döntött-e arról, hogy munkája/munkássága központjába a határon túli magyar közösségek sorskérdéseit helyezi?

– Már a kezdetekkor olyan sorsfordító dolgok történtek, különösen itt, a volt Jugoszlávia területén, amikor az egyik feladat után jött a másik, hogy észre se vettük, hogy folyamatosan tevékenykedtünk, és próbáltunk lehetőséget keresni, a segélynyújtás eszközeit kutattuk, az egyik feladat követte a másikat. Természetesen kezdetben ismerkedtem a területtel, de csak egy rövid ideig, mert az első időszakban, amikor a Horvátországban élő magyarok súlyos helyzetbe kerültek, határozott odafigyelésre, lépésre volt szükség. Nagyon szép és nagyon nehéz feladat volt, mert 1991-ben az ismert események miatt az ő tömbhelyzetű lakóterületük megszállott övezetté vált, nagyon sok menekült élt Magyarországon és Horvátország szabad területein. Ekkor az ő látogatottságuk, a nekik nyújtandó segítség jelentette a fokozott feladatot az első években. Eleinte tehát a horvátországi magyarokkal foglalkoztam, később ez kiteljesedett Vajdasággal és a Mura-vidékkel. Mivel vannak felvidéki kötődéseim is, ezért egy olyan rálátás alakult ki bennem, amely teljes Kárpát-medencei szintű képet adott. S az utóbbi három-négy évben a diaszpóra magyarsága ügyeinek intézése is a feladatkörömbe tartozik. Fokozatosan alakult ki bennem a határon túli magyarság sorskérdéseinek a felvállalása. Valahogy úgy tudnám megfogalmazni, hogy egy olyan lendület volt abban az időszakban, amikor ez elkezdődött, hogy elköteleződéssé vált bennem, másrészt kihívásként is működött. Nem tudatos döntés volt akkor már, hanem az ember egy kicsit sodródott, persze jó értelembe véve, és valóban olyan mély kötődések alakultak ki, hogy el sem tudnám képzelni az életemet másként.

„Az anyaországi visszarendeződés után nem csupán mi, határon túli nemzeti közösségek lettünk kitaszítottak, velünk együtt kitaszítottá vált Pirityiné Szabó Judit” – olvasható Dudás Károlynak az önről írt méltatásában. Mesélne arról, hogy miként élte meg és élte át ezt az időszakot?

Meglepődtünk, mert még 2002-ben mindannyian egy nagy lendületben voltunk. Az az időszak volt az, amikor nagyon szép programokat tudtunk lebonyolítani. Kétezertől úgy éreztük, hogy az anyaország szárnyal és nagyon sok lehetőség állt akkor rendelkezésünkre. Ekkorra tehető az újjáépítési program Horvátországban, Vajdaságban egy délvidéki alapot működtettünk, és ennek keretében számtalan intézménynek az alapjait sikerült leraknunk. Nem is gondoltunk arra, hogy ez megszakadhat, hogy bekövetkezhet olyasmi, ami történt. Pofonként, arculütésként éltük meg, nehéz volt az első időszak. Nem szeretnék kertelni, nem volt könnyű. De visszatekintve azt kell mondanom, hogy velem jót tettek, mert ami azután következett, én abban nem tudtam volna részt venni. Ha visszaemlékezünk arra, hogy hogyan nyirbálták meg a státusztörvény biztosította különböző lehetőségeket, hogy hogyan akarták nemzettársainkat rákényszeríteni arra, hogy saját maguk mondjanak le erről a lehetőségről, vagy ha visszagondolunk arra a csúfos népszavazásra, ami volt, akkor biztos jól gondolom, hogy velem jót tettek, bár nagyon nehéz volt feltalálni magam. Addig egy burokban éltem, kormányalkalmazottként, viszonylag fiatalon jutottam olyan helyzetbe, amikor szép teljesítményt sikerült elérnem. De idővel feltaláltam magam a privát szférában, a civil életben. Nagyon sokat tanultam abban az időszakban. Hiszen civil szervezetet mindenhol nagyon nehéz vezetni. Rá kellett jönnöm arra, hogy semmiből hogy lehet valamit csinálni, hogy mindannyiunknak összefogva dolgozni kell, a rakodástól kezdve az ügyintézésig mindent, és bizony sajnos, pénztelenül végeztük mindezt abban az időszakban. Egy nemzeti elkötelezettségű keresztény szervezetet az akkori kormány nem támogatott, úgyhogy sokat koldultunk, de azt gondolom, hogy emelt fővel tudtunk végigcsinálni ezeket a dolgokat, amiről az eredmények tanúskodnak.

Talán ez az időszak hozzásegítette ahhoz, hogy a második küldetése során hasznosítani tudja a megpróbáltatások idején szerzett tapasztalatot?

– Valóban így van, mert egészen másként látom most a pályázati struktúrát, sokkal nagyobb rálátásom van, és rengeteget harcoltam azért, hogy a lehető legjobban egyszerűsödjön a pályázás folyamata. Jobban átlátom azt is, hogy miként működnek a civil szervezetek. Rengeteget tanultam ebben az időszakban, nem szégyellem. Fiatalként, állami hivatalnokként dolgozva burokba élve, könnyebben tudtam boldogulni, de miután kikerültem az életbe, ott talpon kellett maradni, és ez sikerült.

Gondolt-e arra valamikor, hogy föladja?

– Hogyne. Azt gondolom, hogy mindenkinek az életében van ilyen, hogy elég volt. Akkor lefekszünk, alszunk egyet, és reggel felébredünk, elmegyünk dolgozni, és folytatjuk tovább.

Mikor, milyen sikerek után érezte igazán, hogy „ezért érdemes csinálni”?

– Szinte nem is tudom felsorolni, nagyon sok olyan élményem van, amikből tudok táplálkozni. Az a nyolc év, amikor nem hivatalnokként tevékenykedtem, az is ilyen volt, mert az a hihetetlen ragaszkodás, amit megtapasztaltam, az nagyon jólesett. Ebben az időszakban döbbentem rá, hogy kik a barátok, kik a jó ismerősök, és kik a rosszakarók. Hiszem azt, hogy ebből lehet építkezni. Sok, nagyon sok közös élmény van szerte a Kárpát-medencében, sok személy, rengeteg nagyon jó kapcsolat, barátság, s azt gondolom, hogy ezek erőt adnak ahhoz, hogy ha rosszkedvűen is fekszik le az ember, de ha reggel felébred, újra tegye a dolgát olyan hévvel, mint előtte.

Szerző: 
Magyar Szó, Varjú Márta