„Az előadásaim a valóságról szólnak”

Az idén áprilisban adták át első ízben az Avantgárd Hagyománya Díjat Nagybecskereken. Az elismerés az újszerű, avantgárd művészettel foglalkozó alkotók munkásságát hivatott méltatni.

Elsőként Urbán András rendező, a Kosztolányi Dezső Színház igazgatója érdemelte ki az avantgárd szellemében végzett kiemelkedő alkotói tevékenységéért.

Urbánnak a színház iránti elkötelezettsége már egészen fiatal korában megmutatkozott. Többek között az ő nevéhez fűződik az AIOWA színházi csoport megalapítása is, mellyel már a nyolcvanas évek végén beírta nevét a régió színháztörténetébe. Az Újvidéki Művészeti Akadémia rendezői szakának elvégzése után a Kosztolányi Dezső Színházhoz szerződött, s 2006 óta az igazgatója.

A színházról vallott sajátos elképzelései leginkább a társulat arculatáról tükröződnek vissza. Népszerű bel- és külföldi vendégszerepléseik révén messzire vitték a társulat hírnevét. Ehhez nem kevésbé járult hozzá a KDSZ szervezte Desiré Central Station nemzetközi/regionális kortárs színházi fesztivál is, melynek keretében különleges színházi produkciókat hoznak el Szabadkára a világ különböző pontjairól.

Urbán munkásságát számos elismeréssel jutalmazták. A legjobb rendezésért, előadásért és díszletért járó kitüntetésen kívül 2009-ben Jászai Mari-díjat, 2010-ben pedig a Mediawave Alapítvány Párhuzamos Kultúráért Díját és Vajdasági Magyar Művészeti Díjat kapott. Ezenkívül Szabadka és Zenta várostól is megkapta a Pro Urbe díjat.
Urbán Andrással művészi kérdésekről, az avantgárdról, a konvencióktól független színházról beszélgettünk. 

* Avantgárd(hagyományokat követő) művésznek tartod magad?
— Ezeknek a szavaknak — az avantgárdnak is — valahogy megváltozott, nagyon furcsa lett a konvencionális használatuk. Nagyon sok előítélet, asszociáció kötődik hozzájuk, ezért nem szívesen használom őket. Én nem vagyok egyértelműen avantgárd művész, de azért az avantgárd hagyományait követem.

* Emlékszel-e még rá, mikor fogalmazódott meg benned, hogy rendező leszel?
— Az első darab, melyet rendezőként aláírtam ’88-ban 18 éves koromban, a Gyíkok című volt. Előtte már rendeztem egy előadást, de úgy éreztem, hogy azt még nem vállalhatom rendezőként. Akkor még játszottam is a darabokban, írtam is őket, és akkoriban kezdett megfogalmazódni bennem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni.

* Mi volt rád hatással akkoriban?
— A mi társaságunk egy kamaszkori társaság volt Zentán, még az AIOWA csoportot megelőzően. Főleg irodalommal foglalkoztunk, majd munkásságunk valahogy színházivá formálódott, azonkívül performance-szal, happeninggel is próbálkoztunk. 1988—89-ben létrehoztuk a szabadkaiakkal, Keszég Lászlóval és Francia Gyulával az AIOWA csoportot, mely akkor már egyértelműen egy komolyabb színházi elkötelezettség volt. Akkoriban a Népszínház bizonyos zentai vendégjátékai, Döbrei Dénes és Lálity István munkái, valamint Nagy József volt ránk hatással. Meg biztosan az is ösztönzött bennünket, hogy a színházi törekvéseinknek sikerük volt. Számos elismerést kaptunk nemcsak a Középiskolások Művészeti Vetélkedőkéjén — az is nagyon fontos volt számunkra —, hanem a különféle alternatív kísérleti fesztiválokon is.

* Milyen rendezői cél lebegett a lelki szemeid előtt?
— Ezek a művészi kérdések valamelyest ösztönösek, de nekem mind a mai napig nincsen konkrétan megfogalmazott rendezői elvem, elképzelésem. El kellett múlnia egy kis időnek, mire úgy éreztem, hogy újból magamra találok. Meg kellett, hogy történjen velem az, ami akkor, amikor Zentán a fiatalokkal készítettem a Gyerekek és katonák című darabot: ez után a bemutató után történt meg egy magamratalálás-szerű érzés a színházzal, amikor úgy éreztem, hogy ez tulajdonképpen ugyanaz, mint amiért elkezdtem foglakozni.
Tisztában voltam vele, hogy a közönség jó része nehezen fogadja el azt a fajta esztétikát, a konvencióktól mentes, kritikai gondolkodást és a másságról való olyan vélekedést, amely engem művészileg érdekel. Mindig is foglalkoztatott például az erőszak, az erősebbek és gyengébbek harca, hogy milyen az, amikor az ember erőszakosan oldja meg a dolgait a világban. Mindazonáltal engem esztétikailag érdekel ez a világ. Én szabadabban alkotok: az előadásaim kicsit arról szólnak, hogy milyen a valóság. Ha az emberi pszichében van a tudatos és tudattalan rész, akkor az én előadásaim a tudattalan részről, a tudatalattiról szólnak. Amit én láthatóvá akarok tenni, az valaminek a mélyebb megfogalmazása.

* Akár a tízes-húszas, akár a hetvenes évekre tekintünk is vissza, megállapíthatjuk, hogy Szabadkán mély gyökerei vannak az avantgárdnak, igaz ugyan, hogy mindig is szűk réteget érintett, és bár azóta sem oldódtak fel a provincializmusból fakadó berögződések, egyre nagyobb teret hódít ez az irányzat. Hogyan élted/éled meg ezt a „harcot”, mármint a konvenciókkal való szembefordulást és annak elfogadtatását?
— Visszakanyarodva az AIOWA csoporthoz: mindössze pár hónapig voltunk aktívak, középiskolásként mégis megéltünk egy olyanfajta sikert, mint amilyen egy feltörekvő rock- vagy popegyüttesé lehet. Egy csapásra Vajdaság-szerte ismert társaság lettünk, a nem színháziak körében is. Ez egy populáris dolog volt. Gyakran mondogatom, hogy a mainstream (főáramlat) mi vagyunk. Persze ez nem igaz, csak azt akarom ezzel mondani, hogy az, amit csinálunk, nem épp marginális dolog, ám a kísérletező művésznek ezen a hadszíntéren mindig meg kell vívnia a harcát.
Szabadkán a nyolcvanas években a ristići színházban sok rossz, de sok jó dolog is történt: létezett ugyanis egy olyan szellemiség, amely megengedte, hogy történjenek dolgok. A kilencvenes években a város vezetősége, és mások is, megpróbálták ezt a szabadságot elfeledtetni. Amikor 2000-ben elkezdtem itt dolgozni, megtapasztaltam, hogy nagyon nehéz folyamaton kell az embernek túljutnia ahhoz, hogy újra kimondhatóvá tegye azt a szót, hogy alternatív vagy avantgárd. Akkoriban erre a szóra úgy szisszentek fel sokan, mintha kígyómarás érte volna őket, mintha Ljubiša Ristić tért volna vissza, és mindent megtettek azért, hogy ne lehessen még emlékezni se rá, legkevésbé a színházban. Szabadkának vannak olyan időszakai, amelyekre jellemzőek az ilyen megnyilvánulások, de sajnos elég kis város ahhoz, hogy mentes legyen a kispolgári magatartástól. Szerintem azonban mindig van egy réteg, amely az avantgárdot vagy a modernebb törekvéseket támogatja — vagy azért, mert szereti, vagy épp sznobizmusból —, de mivel kisváros, ez a csoport nem tömeges.

* Az idén lesz huszonötödik éve, hogy foglalkozol színházzal. Hogy érzed: minden rezdülését kiismerted már, vagy még mindig vet föl benned kérdéseket?
— Nagyon ritka pillanatok azok, amikor rájövök, hogy milyen öreg vagyok, olyan értelemben, hogy ezt is tudom. De valahogy az egész életemet végigkíséri ez a színház körüli szerveződés, és igazából még mindig úgy érzem, hogy csak érkezem a színházhoz, nem úgy élem meg, minthogyha annyira ismerném. Számomra minden előadás új dolog, nem tudhatom, hogy milyen lesz a vége. Ez egy ilyen állandó folyamat. Nem ismertem ki minden rezdülését, vagy legalábbis nem vagyok összegző típus, és nem születik meg bennem a tudat róla. Nekem a színház mindig az újdonság erejével hat. A vele járó szervezés viszont fárasztó dolog.

* Mit érzel, mi még a tennivalód a színházi közegben, a szakmában?
— Az előadásaimmal mind ez ideig csak próbálgattam elérni valamit, vagy valamilyen irányba terelni a színházat, megteremteni bizonyos helyzeteket, melyeken majd lehet dolgozni. Úgy érzem, hogy vannak előadások, amelyeket még nem csináltam meg, de ne kérdezd, hogy melyek azok. Sokféle dologgal vagy megközelítéssel próbálkozom. Sokszor használok olyan momentumokat, amelyekben nem feltétlenül hiszek, hanem próbálom őket a magamévá tenni, vagy legalábbis elfogadhatóvá tenni önmagam számára. Én azt gondolom, hogy ez egy folyamat, egy út, amelyen járok, és eddig úgy tűnik, hogy nem látom a végét. Én a színházban nem érzem magamat idősebbnek, mint régen. Nyilván az ember máshol és máskor sem érzi, csak a fiatalok hiszik róla, hogy már felnőtt. A felnőttek meg a nagyon öregekről hiszik azt, hogy azok már felnőttek — ez egy ilyen dolog. Én most is ugyanúgy azt gondolom bizonyos dolgokról, hogy nem tudom, mint amikor fiatalabb voltam, és ugyanúgy gondolom más dolgokról, hogy tudom, mint amikor fiatalabb voltam. Tapasztalatból már tudom, hogy nem idegeskedik az ember annyit, ha már megtapasztalta, hogy majdcsak lesz valahogy. Vannak rendezők, akik valamilyen receptek vagy tudás alapján dolgoznak, de én nem, én inkább megkérdőjelezek magamban mindent, a saját receptjeimet is. Azt hiszem, ez fontos is, mert ha megszűnik ez a felülbírálat, valószínűleg akkor lesz az ember az az úgynevezett ugyanolyan.