Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

tisztelt ünneplő Közösség!

A mai rendezvényre szóló meghívóban áll, hogy ,,az idei ünnepség fellépői ismét olyan jeles hagyományőrzők és -teremtők, alkotói és a közösséget építő erővel és hittel megáldott személyek, akik méltó örökösei a 70 évvel ezelőtt megrendezett Palicsi Magyar Ünnepi Játékoknak...”

Impozáns névsor valóban, szeretettel gratulálok a fellépőknek és díjazottnak is! Azonban engedjék meg nekem, hogy elsősorban saját magunknak gratuláljak. Minden vajdasági magyarnak, hogy vagyunk! És nem is akárhogyan!

Engem leginkább ez tölt el elégedettséggel és büszkeséggel – az a színvonal, ami nem csak értékteremtésben, hagyományőrzésben jellemzi a vajdasági magyar kulturális életet, de a mindennapokban is. Az élet színvonala alatt azt értem, ahogyan mi a létezés értelmét megéljük.

Régebben bizonyára sokkal többen voltak, akik kinevettek volna egy ilyen mondatért. Mára azonban kezd bebizonyosodni, hogy az élet színvonalát nem a nyugati típusú jólétben kell mérni, a létezés értelme nem lehet olyasmi, ami a másodperc tört része alatt beomlik. Ezt nem kell részleteznem, hiszen mindenki követi az európai eseményeket.

Az határoz meg bennünket, amit a létezésről gondolunk, amit a létezés értékének tartunk. Különböző megközelítésekből, de erről szeretnék ma beszélni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

Múlt szombaton, a Magyar Összefogást támogató listát négy óra alatt 5032 ember támogatta aláírásával Vajdaság szerte.

Már megköszöntem, de most innen is, ebben az ünnepélyes pillanatban, a vajdasági magyar közösség jelentős kulturális rendezvényén szeretném ismételten megköszönni mindazoknak, akik eljöttek, hogy aláírásukkal támogassanak bennünket. Várjuk az előttünk álló találkozásokat!

Hétfőn átadtuk a Magyar Összefogás listáját, a Választási Bizottság pedig 1-es sorszám alatt kihirdette a listánkat.

Mondhatánk: egyértelmű! Aki még emlékszik 2010-re, az pontosan tudja, mekkora belső erőre és közösségen belüli összekapaszkodásra volt szükség ahhoz, hogy vállaljuk ezt a szlogent, hiszen alig fél év alatt akkori politikai partnereink hátba szúrtak bennünket a szabadkai, majd a zentai önkormányzatban, embereink az utcára kerültek, bennünket pedig a politika szemétdombjára szántak.

A 2010-es nemzeti tanácsi választásokon, amikor először választottuk közvetlenül az MNT tagjait, senki sem fogadott volna ránk. A politikai fogadóirodákban a megmondó-emberek a Humentis listáját tekintették befutónak, a VMSZ-t pedig szégyellnivalónak mondták. Azt is elhangzott, hogy ha veszítünk, akkor az a VMSZ és személyesen miattam lesz. El sem tudom képzelni, mit mondhattak az ellenségeim, ezt ugyanis a barátaim közül valók mondták. Akkor négy lista indult, a Magyar Összefogás háromnegyedes többséget szerzett, a 35 helyből 28-at.

Az azóta eltelt tizenkét esztendőben nagyon sok tapasztalatot szereztünk és rengeteget dolgoztunk – a vajdasági magyar közösség egészéről beszélek, mindannyiunkról. Egyebek mellett azt is megtanultuk az eltelt években, hogy nem vehetjük külön a közösséget, az azt képviselő legitim politikai pártot és az autonómia megvalósításának eszközét, az MNT-t.

Összetartozunk és egyek vagyunk. Külön-külön semmit sem tudunk elérni, együtt azonban megkerülhetetlen erőt képviselünk. Ez a legfontosabb tapasztalat. Ugyanis az elmúlt tizenkét év a huszonegyedik század politikai divatjának és diktátumának megfelelően identitásunk elleni támadások sorából állt. Talán nem is mindig volt egyértelmű, de bennünket is megpróbáltak megtörni önazonosságunkban, hogy arctalan masszává gyúrjanak. A cél a választótestület atomizálása volt, a VMSZ szétverése, az MNT és ezzel az autonómiánk feletti uralom átvétele.

Ezzel szemben csak együttesen, összefogva győzhettünk. Amikor vesztésre álltak, sohasem azt mondták, hogy támadnak. Mindig azt mondták, hogy a demokrácia deficitet akarják orvosolni. Azt persze ők mondták meg, van-e demokrácia deficit. Mára ez a játék összeurópai dikátummá vált, a vécéöblítés elhagyása és a nem fürdés is a demokrácia és a szabadság támogatásának eszköze.

Szerintem egyáltalán nem baj, ha mi ebből kimaradunk, ha mi a létezés értelmét másféle értékekben látjuk: a nemzet, a család, a hit, a teljesítmény, a megmérettetés. Vállaljuk a megmérettetéseket, mindenkit arra kérünk, hogy bennünket támogasson, mert élni fogunk a bizalommal, de visszaélni azzal sohasem. Ezt bizonyította a VMSZ az elmúlt tizenöt évben és az MNT az elmúlt tizenkét év során.

Természetesen nem mindenki gondolja így. Akik a mozgalomban látták a jövőt, oda csatlakoztak. Nem gondolom, hogy velük kellene foglalkozni ünnepnapon. A köztünk lévő különbséget az mutatja meg, hogy ők a fél évvel ezelőtti magyarországi választási kampányban Márki Zay Pétert hozták Szabadkára, mi pedig az Orbán Viktor miniszterelnök vezette Fidesz—KDNP mögé sorakoztunk fel. Az elmúlt tizenkét év közös munkája, aminek alapja a kölcsönös megbecsülés, a partneri viszony, a soha nem látott mennyiségű anyaországi támogatás, ami intézményrendszerünk minőségi fejlődését és a mi embereink, a mi gyerekeink, a hazaérkező és visszatérő fiatalok és családosok számára teszi lehetővé a jobb életet, azt, hogy magyarnak lenni előny legyen, ennek a tizenkét évnek az eredménye. Ki is fejeztük, hogy ez nekünk mennyire fontos: az áprilisi magyarországi országgyűlési választáson minden ötödik határon kívülről érkezett szavazat vajdasági volt. Londontól Kolozsváron át Ausztráliáig szavaztak a magyarok, és az összes leadott szavazat 20%-át mi tettük oda.

Amikor összefogásról és erőről beszélek, többek között erre gondolok.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

tisztelt ünneplő Közösség!

Nekünk nincs rezerva szülőföldünk. Éppen ezért mi csakis abban vagyunk érdekeltek, hogy a többségi politikával kiegyezésben, partnerségben, kölcsönös megbecsülésben építkezzünk: három gyerekkel is nyíljon tagozat. Aracs legyen magyar emlékhely is. Ne felejtsük el, miként jártunk Báccsal, amikor még nem tartottunk össze. A sajtónk legyen önálló, az intézményrendszerbe kerüljön be megfelelő számú magyar. A gazdasági jelenlétünk legyen erős – mindezt csakis a szerb nép által hatalomra segített politikai erővel való együttműködésben érhetjük el. Elmondtam, mi volt 2010-ben. Látjuk, mi történt azóta.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

tisztelt ünneplő Közösség!

A vajdasági magyarok létezésük értékének tartják magyarságukat. Önazonosságunknak ez az alapja. Egyszerre érték és alap. Miként lehetséges ez? Úgy lehetséges, hogy kisebbségben élünk több mint egy évszázada. A mi számunkra olyképpen magától értetődő magyarságunk, hogy tisztában vagyunk vele: nem mondhatunk le egyetlen eleméről sem, mert akkor foszlani kezd az egész. Nem engedhetjük meg, hogy identitásunk foszlásnak induljon. Magyarságunk elemei között egyenrangú helye van a vallási identitásnak, a nyelvi önazonosságnak, a kulturális értékteremtésnek, a művészi megnyilvánulásnak, a gazdasági szerepvállalásnak.

Egy évszázad alatt volt időnk megtapasztalni és megtanulni, hogy csakis az autonómia és a belső szuverenitás az, ami bennünket megőriz.

Hetven évvel ezelőtt került megrendezésre a Palicsi Magyar Ünnepi Játékok, vagyis 1952-ben. Szokás erről úgy megemlékezni, mint a megtorlásokban megtizedelt, a kommunista hatalomátvételt megszenvedett vajdasági magyar nép eszméléséről, életerejéről. És ezzel nem is lehet vitatkozni. Történelmi jelentőségű volt, amikor a délszláv háború borzalmainak árnyékában, 1992-ben a VMMSZ újra életre hívta ezt a rendezvényt, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megmutassa, felmutassa dacosságunk, amivel ellenállunk, megmutassa elszántságunk, amivel a szülőföldünkhöz ragaszkodunk és felmutassa azt a szellemi minőséget, ami bennünket jellemez.

Ugyanakkor ideje volna felfedezni az 1945 előtti múltunkat is, az elmúlt évszázadban megvívott küzdelmeinket, amiket mindig ugyanazért vívtunk meg: az autonómiáért, hogy mi dönthessünk az identitásunkat érintő minden kérdésről és a belső szuverenitásért, vagyis azért, hogy minden fél, akivel mi együttműködünk, partnerként tekintsen ránk.  

Majtényi Mihályról szóló kismonográfiájában, írásművészetének alakulása kapcsán írja Juhász Géza, hogy: ,,a zombori években került egészen közeli kapcsolatba Szentelekyvel, s amint már említettük, itt ismerkedett meg behatóbban Szenteleky koncepciójának elméleti alapjaival, a taine-i miliőelmélettel is, amelyet teljesen magáévá tett, és munkásságában alkalmazni igyekezett. Erről tanúskodik az 1943. évi palicsi írótáborban tartott előadása, sőt még a Nobel-díjas lvo Andriéról 1961-ben tartott rádióelőadása is. ’Általában a kis népeknek - hangsúlyozza Andrić világsikerét magyarázva - az irodalmi univerzumba elsősorban tájszínekkel, egzotikummal lehet bejutni, vagy olyan földrajzi és lelki határokról, amelyek megborzongatják a fantáziát.’” –

A palicsi Szárszónak is nevezett rendezvényen felszólaló Majtényi Mihály volt az 1951-ben megalakult irodalmi társaság elnöke, s ebbéli minőségében irányította a Magyar Ünnepi Játékok irodalmi rendezvényét. Beszámolója szerint ekkor merült fel a rendszeres írótábor megszervezése.

Irodalmi társaságok, írótalálkozók, kulturális szerveződések vonatkozásában nem jelölhetünk ki tehát egyetlen alkalmat úgy, hogy közben egy másik kezdeményezést ne zárnánk ki a gondolatkörből, hiszen 1928-ban, 1937-ben is voltak kezdeményezések, találkozók, közös gondolkodás és egymást támogató vagy támadó viták, vagyis onnantól kezdve, hogy 1918-ban magunkhoz tértünk, elkezdtük berendezni az életünket: ne feledkezzünk el arról sem, hogy száz éve, 1922-ben alakult meg a Magyar Párt.

A vajdasági magyar kulturális élet eseményei egymásra épültek az elmúlt száz esztendőben. Nekünk nem 1945-ben, hanem sokkal korábban kezdődött az önálló életünk: 1918-ban. Váratlanul, kényszerűségből, árvaságra ítélve, de elkezdődött.

Mi azóta be akarjuk lakni azt a tájat, amiről Majtényi Mihály 1943-ban, 1952-ben, 1961-ben beszélt – a kis nemzetek sorába tartozunk, csak úgy maradhatunk fent, ha megleljük azt, ami bennünket, és csakis bennünket jellemez. Ha tovább tudjuk adni az irodalmunkban, a zenénkben, a képzőművészetünkben. Ez a mi ambíciónk. Élni és átadni az utánunk jövőknek a tájat, hogy otthon legyenek benne. Úgy gondolom, ez a mai rendezvény is ezért ünnep.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

tisztelt ünneplő Közösség!

Jövőre lesz nyolcvan éve, hogy megrendezték a Palicsi Szárszót, azt az irodalmi találkozót, amin a már többször megidézett Majtényi Mihály is előadást tartott, Délvidéki színek és hangulatok címmel. Biztos vagyok abban, hogy a jövő évi Vajdasági Magyar Ünnepi Játékok foglalkozik majd ezzel az eseménnyel. Megérdemlik, hogy újra megtanuljuk a neveiket, minden ideológiai máztól tisztára mosva. Megküzdöttek értünk, megküzdöttek azért, hogy mi most itt ülhessünk ezen a rendezvényen.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

tisztelt ünneplő Közösség!

Talán kevéssé közismert tény, hogy 1942-ben útjára indult a Délvidéki Szemle, ami ekképpen írt: ,,[...] Úgy érezzük ugyanis hogy a magyarságon belül főleg és elsősorban Szegedre hárul a feladat, hogy a most visszacsatolt Délvidéket a régi és megszokott nemzeti egységbe ölelje. Alföldünk elhatároló természeti akadályok nélkül folytatódik a Bácskában, ha ennek földje, népessége, lelki beállítottsága különbözik is az övétől. Magyarság és nemzetiség mindég kiegészítő elemek voltak több mint ezeréves nemzeti létünkben. Visszatért fajtestvéreink mellett, akik két évtizedes idegen uralom alatt keményen meg tudták védeni a maguk eszmei tulajdonát, szeretnők, ha a nemzetiségek is hallatnák őszinte szavukat folyóiratunk lapjain. De a Bácskán keresztül a magyar alföld szabad kitekintést nyert a Balkán felé is és így, hitünk szerint, magától adódik az a feladat, hogy egy szegedi folyóirat déli szláv szomszédaink szellemi életének megfigyelésével vegyítsen ú j hangot folyóirataink együttesébe.”

A Herceg János által főszerkesztett Kalangya 1942. júniusi számában Tumbász Lukács ír a Délvidéki Szemléről (amit maga a Szemle is átvesz, hasonló jókat kívánva a Kalangyának. ,,A Kalangya elismerő szavait nagyra értékeljük és szíves köszöntését melegen viszonozzuk. Szerk.”) Ebben az ismertetőben Tumbász Lukács, miután szó szerint idézte a Délvidéki Szemle ambícióját, hogy átvegye a Kalangya helyét, egyebek mellett ezt írja, érthető malíciával: ,,[...] A  Kalangya  szerkesztősége  és  a délvidéki  írók   őszintén   örülnek, hogy  most  már  nem csak  egy  kis tábor  és  nem csak   a   Szenteleky Kornél  által  alapított  folyóirat  — amely  tíz  nehéz  sorsban   eltöltött esztendőn keresztül  végezte  áldo­zatos  munkáját  —  de  komoly  tudósok  társasága    is    foglalkozni akar   olyan  kérdésekkel,  amelye­ket  minden  művelt  délvidéki  em­ber  a  szivén  visel.  A  megértés  és a közös  célért  való  küzdelem   je­gyében   köszöntjük   laptársunkat, a  Délvidéki  Szemlét.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

tisztelt ünneplő Közösség!

Nem tisztelhetünk másokat, amíg önmagunkat nem tiszteljük. Nem lehetünk kellőképpen nyitottak az együttműködésre, amíg nem mondjuk el tisztán és világosan, hogy mi miképpen éljük meg magyarságunkat, lelki-szellemi önazonosságunkat, miképpen vagyunk vajdasági magyar közösség. Ez a feladat nem változik. De erőt meríthetünk az elődeinkből, akik – mint az idézettekből látszik, a legnehezebb időkben is vállalták azt a sorsot, irányt és szellemi függetlenséget, amit a történelem sorscsapásként akart volna 1918-ban az itt élő magyarokra mérni.

Előnyt kovácsolni a hátrányból, a nemzethez mindig ragaszkodni: magyarágunk és önállóságunk az, ami megtart bennünket. Amivel megtarthatjuk egymást. Ezt mindig újra meg kell tanulnunk egymástól, erőt merítve az ilyen és ehhez hasonló ünnepi pillanatokban.