Hölgyeim és uraim,
tisztelt Emlékezők!

A jelen kihívásaira adott jó válaszokkal nyerhető meg a jövő!

Úgy vélem, évfordulók, sorsfordító események kapcsán kétféle emlékezés lehetséges: jó és rossz.

Jónak gondolom azt az emlékezést, ami nem pusztán felidézi az eseményt, hanem a jövőbe tekintve idézi fel. Újrafogalmaz kérdéseket és újraértelmezi a magyarázatokat annak érdekében, hogy friss válaszokat kapjanak a megemlékezők és mindazok, akik valami úton-módon foglalkoznak az eseménnyel vagy tudomást szereznek róla.

Ugyanis a friss válaszok teszik lehetővé a jövő időre vonatkozó pozíciószerzést, vagyis azt, hogy ne osszák ki le nem élt időnket. Sőt, nem túlzó azt sem állítani, csakis a friss válaszok teszik lehetővé, hogy az előttünk álló időkben jó pozícióban és jó kondícióban legyünk.

A friss válaszok megfogalmazásának és kimondásának nagyon sok összetevője van. Nem gondoltuk volna egy-két évtizeddel ezelőtt, hogy miközben mi az ideológiáktól megtisztított, múlt eseményeinek, történéseinek feltárásával párhuzamosan friss, időszerű, a jelen kihívásaiban megnyerhető jövőbe vezető válaszokat keressük, addig az európai fősodor az eltörölt történelem ideológiával terhelt újraírását gyakorolja.

Fokozott jelentősége van tehát annak, hogy ne az aktuális trendek mentén, ugyanakkor megfelelési kényszer nélkül, csakis a térség jövője szempontjából vonjuk le a tanulságokat és nyissunk új fejezeteket.

Rossznak tartom azt a fajta megemlékezést, ami nem tesz egyebet, csak megidézi az egykor volt eseményeket. Bizonyos szempontból természetesen nélkülözhetetlen ez a típusú megemlékezés, de még történelem órán is rossz, ha nem vizsgáljuk felül a bevett válaszokat, a beidegződött mondatsorokat.

Másrészt azért is rossz ez a típusú megemlékezés, mert a nosztalgia hatásvadász, olcsó kölnijével locsolja meg a napot, elfedve az egyébként is egyre távolabb kerülő múlttal kapcsolatos érzékeny, ám a jövő vonatkozásában relevanciával bíró válaszok megfogalmazásának fontosságát.

Az általam rossznak tartott megemlékezésnek két típusa van: a hibáztató és az áldozati.

A hibáztatók úgy emlékeznek meg a trianoni békediktátumról, hogy sohasem fogják belátni, hogy amikor a magyar küldöttség részéről Lindner Béla 1918. november 13-án Misics vajda és Henrys tábornok mellett aláírta a belgrádi konvenciót, lemondott Magyarország területi integritásának mindennemű megőrzési lehetőségéről.

Nem fontos, hogy naivitásból cselekedett-e így vagy aTisza nevével fémjelzett hatalom elleni engesztelhetetlen gyűlölet vezette. Csak annyi a lényeges, hogy már aznap este megérkezett a szerb katonaság, és miközben Károlyi Mihályék a demokratikus Magyarországról vizionáltak, amelynek vezetőiként ők egyenlő partnerként ülnek az európai fehér abroszos asztal mellett, a valóságban még a macskaasztalhoz sem ültették le őket. De még a konyhában sem akartak nekik enni adni. Tulajdonképpen a kerítésen túlról kellett nézniük a vacsorát, amin egy többre érdemes országot szolgálnak fel.

Jutalom volt-e vagy vigaszdíj az, hogy a balhét nem nekik kellett elvinniük, a haláltusáját vívó országot nem nekik kellett újraéleszteniük  és sem  a felelősség, sem a következmények nem találták meg őket, nem tisztünk eldönteni.

Az áldozati szerepben történő megemlékezés pedig rendre elfelejti megemlíteni, hogy a trianoni határokról nem az utolsó másfél év alatt döntöttek és a döntések kimenetelét az elégedetlen, nemzeti indíttatásból ugyanolyan joggal hazára és országra éhes szláv nemzetek lobbiereje mellett a magyar politika is meghatározta, ami egyszerre volt kardcsörgető és meghunyászkodó, hős katonáit mártírrá tevő, ugyanakkor saját árnyékát átlépni képtelen.

A rossz megemlékezés, legyen az hibáztató vagy áldozati, mivel nem a jövőbeni pozíciószerzés, közösségi, nemzeti, regionális együttműködés felől fogalmaz, nem hordoz jó válaszokat. Ha van bennünk a saját múltunk iránt megértési, de nem ítélkezési szándék, talán túlzó egyszerűsítéssel azt mondhatjuk arról a körülbelül két évtizedet felölelő, 1920. június 4-vel záruló időszakról, hogy ami nem bűne Tisza Istvánnak, az nem erénye Károlyi Mihálynak.

Az egyszerűsítés értelme, hogy világosan lássuk nemzeti közösségünk, a szélesebb értelemben vett nemzet illetve a szűkebb és tágabb régió jövője szempontjából fontos kérdéseket.

Egyébként is, mint mondtam, szerintem a jó megemlékezés értelme csakis a jövőbe vetett hiten alapuló pozicionálási képesség.

Ehhez pedig nyitottságra és együttműködési szándékra, közös tervekre van szükség. Egyszerűsítve: a trianoni békediktátum napján aláírt és elfogadott határ akkor veszít jelentőségéből, ha az országok és nemzetek, közösségek és egyének, családok és kollégák, munkáltatók és munkavállalók, diákok és idősek, vagyis mi mindannyian, akik ennek a térségnek a jelenét éljük és a jövőjét akarjuk, megtaláljuk az együttműködés valós lehetőségeit. Napi szinten és égető módon aktuális példával szólva: ma már nem a határ választ el bennünket, hanem a működő és átjárható határátkelők kötnek össze. Ezért a határátkelők gördülékeny és jó működése nem csak az utazást könnyíti meg. Valóságos és szimbolikus üzenet arról, hogy Magyarország mit tart önmaga és szomszédai, önmaga és nemzettársai felől.

Hölgyeim és Uraim,
tisztelt Emlékezők!

Berzeviczy Albert történetíró és politikus, több mint három évtizeden keresztül a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, közel másfél évtizedig a Kisfaludy Társaság elnöke és a Magyar Olimpiai Bizottság első elnöke Búcsú a Monarchiától címet viselő, 1914—1920 közötti naplójában írja a következőket: ,,A gorlicei áttörés és Bulgária hozzánk csatlakozása után a háború harmadik nagy fordulatának tekintem a Gallipoli-félsziget elhagyását az Entente csapatai részéről. Ez az Entente presztízsének teljes bukását jelenti a Balkánon, sőt az egész mohamedán világ előtt. Ma éppen ezt a nagy eseményt beszéltük meg a clubban, mikor Tisza egyúttal fölhasználta az alkalmat, hogy legutóbbi bécsi időzése alkalmával történtekről informáljon. A minisztertanácson is, az audiencián is főleg a szerb kérdésről volt szó. Ausztriában ugyanis a katonai körökben mind erősebben követelik Szerbia egész, nem bolgár részének annektálását, illetve Magyarországhoz csatolását. Van ebben az áramlatban bizonyos imperialisztikus vonás is, hódítási vágy, de a javíthatatlan, korlátolt régi osztrák politika is kiérezhető belőle: a nemzetiségeket a nyakára növeszteni a magyarságnak. Tisza a legerélyesebben és a leghatározottabban szembeszállott e törekvéssel, egyenesen lemondásával fenyegetőzve, s így sikerült azt egyelőre megbuktatnia. Szerencsére a háború elején egyhangúlag hoztak – az ő kívánságára –  egy minisztertanácsi határozatot, melyben kötelezőleg kimondták, hogy az okvetlen szükséges határkiigazításokon kívül a monarchia Szerbiából hódítani semmit nem fog.” Ez a jelenet 1916 elején játszódott le, tanulságai azonban – és most tekintsünk el Tisza István hálátlan sarokbaszorítottságától, a nemzet megőrzése iránt érzett felelősségétől, ami bizonyára hibákat is eredményezett, tekintsünk el attól a személye ellen irányuló szó szerint gyilkos propagandától, ami nem csak az ő életét oltotta ki, de megsemmisítette a történelmi Magyarországot is –, ennek a jelenetnek általános tanulságai máig érvényesek. Van abban valami megmagyarázhatatlan, hogy a Lajtán túl miért látják olyannyira másként a világot, leginkább alá- és fölérendelt viszonyrendszerben működőnek, de akármennyire nincs erre magyarázat, attól még ez így van. Így volt ez a vasútépítés magyarországi történetében is – dokumentumokkal alátámasztottan sokszoros elszenvedői voltunk ennek a folyamatnak, hiszen a bécsi udvar ott akasztotta meg a fiumei kikötő, Budapest és a terményekben rendkívül gazdag Alföld vasútvonallal való összekötését, ahol csak tudta. Végül is az Alföld-Fiumei Vasút nevet viselő magyar vasúttársaság történetének egésze erről szól. De más életszerű példákkal is alátámaszthatjuk azt, amiről mások mellett Berzeviczy is írt.

Hölgyeim és Uraim,
tisztelt Emlékezők!

Tagadhatatlan, hogy különbségnek kell lennie a mindenkori nagyhatalmi központok és azok között, akik csakis makroregionális együttműködés által fejlődhetnek. Mi megtanultuk, hogy semmi értelme nincs annak, ha a nagyhatalmi központok érdekérvényesítésének sokszor morálisan mélyre süllyedő technikái felett morgolódunk. Azt is megtanultuk, hogy a magyar nemzethez tartozásunkról senki más rajtunk kívül nem dönthet, ahogyan az ebből fakadó nehéz és fáradságos érdekérvényesítési csatákat is csak mi vívhatjuk meg.  

Tavaly ilyenkor választási kampányban voltunk, pontosabban egy újraindított kampányban, ami a koronavírus-járvány miatt két és fél hónapra felfüggesztésre került. Nem volt bennem bizonytalanság és félelem. Világosan láttam, hogy ha nem fogunk össze, eltarol bennünket az idő, nem újabb évszázadnak kezdünk neki szülőföldünköm, hanem csendesen befejezzük azt, ami még megmaradt az elmúlt száz évből, lekapcsoljuk a magyar villanyt a vajdasági konyhákban. Erről beszéltem. És a választási eredmények azt bizonyították, hogy a vajdasági magyarok is úgy látták a helyzetet, ahogyan én azt vázoltam. 1990 óta, pontosabban a történelmi VMDK győzelme óta soha akkora sikert választásokon nem ért el magyar politikai párt, mint Trianon 100. évfordulóján a VMSZ. Ezt most is szeretném újra megköszönni. És bízom abban, mindennap bizonyítom és bizonyítjuk, hogy megérdemeltük a bizalmat.

Borzalmas csatákat vívunk! Nem a párt és  az emberek, nem az egyének és a családok, nem a határ egyik oldalán és másik oldalán élők, nem a fővárosiak és a vidékiek, nem a szerbek és a magyarok,  nem a vállalkozók és a közszférában dolgozók, nem a nyugdíjasok és az egyetemisták, hanem mindannyian együtt: az egész régió vívja a csatákat. Sokszor úgy, hogy nem is vagyunk tudatában. A globális változások ereje nem kerül el bennünket sem, a hatalmi erőközpontok pedig nem jótékonysági szervezetek. Csak azokra számíthatunk, akik ezt a vidéket sajátjukénak érezve akarják fejleszteni. A globális érdekérvényesítés és a vidékfejlesztés között óriási, noha láthatatlan a különbség. Pontosabban a különbség csak a következményekben látszik meg. Nem állunk rosszul. Olyan fejlesztések előtt állunk, amelyek ezt a dél-alföldi régiót vízgazdálkodás, sport- és idegenforgalmi fejlesztések formájában is egységes előrehaladással kecsegteti. Emellett a választási eredményeknek köszönhetően a fellendülés motorjai vagyunk a vajdasági önkormányzatokban, becsületes és együttműködő, ugyanakkor közösségi érdekeink érvényesítése vonatkozásában nem megalkuvó partnerek vagyunk a tartományban és a köztársaságban is. Amit az első száz évben megtartottak az előttünk járók, a nyelvhasználat, iskoláink, kulturális életünk, intézményépítési kapacitásunk terén, azt mi nem csak megtartva, de folyamatos tartalmi fejlesztésekkel, állagmegóvással, új építkezésekkel, huszonegyedik századira modernizálva adjuk tovább az utánunk jövőknek.

Hölgyeim és Uraim,
tisztelt Emlékezők!

Az elmúlt másfél év leginkább az egészségügyi vészhelyzetről, a világjárványról szólt. Az határozta meg az életünket, a mindennapokat. Most, hogy az élet lassan visszatér a régi kerékvágásba, megláthattuk, milyenek vagyunk. Mennyi bennünk az életerő, az akarat. Harminc éve járom Vajdaságot politikusként, tizennégy éve pedig pártelnökként. Mivel a VMSZ a szó legszorosabb értelmében klasszikus párt, vagyis tagsága van, helyi-, községi-, városi-, körzeti szervezetei, azt, hogy megy-e munka jól le lehet mérni. Erről azt tudom mondani, hogy pár nappal ezellőt kérdezték meg tőlem, megkezdődhetnek-e most már a taggyűlések, a tagság igényli. Ami a közösséggel való együttműködést illeti, annak a mércéje pedig az egyéni és közösségi megkeresések intenzitása. Ezekből is csak azt tudom leszűrni, életerő, elképzelések, akarat és tervezés zajlik a vajdasági magyar közösségben, amihez a partnert továbbra is a Vajdasági Magyar Szövetségben látják.

Hölgyeim és Uraim,
tisztelt Emlékezők!

Az előttünk álló egy évben olyan fejlesztések fognak megvalósulni, befejeződni, amikben a motor, a közvetítő mi, vajdasági magyarok vagyunk. Az előttünk álló idő arról fog szólni, hogy miképpen profitálunk majd előnyös helyzetünkből. Mert vajdasági magyarnak lenni előnyt jelent. Egy összetartó és összetartozó, összefogásban gondolkodó és cselekvő közösség tagjának lenni nem csak az egyéni boldogulást könnyíti meg, hanem a társadalmi jóllétet is szolgálja. Nem vagyunk egyedül, mert itt vagyunk egymásnak. A jelen kihívásaira a vajdasági magyar közösség és a VMSZ olyan válaszokat fogalmazott meg, amikkel megnyerhető a jövő! És ez széles, európai szintű kitekintésben is ritka eredmény – ezt ma már mindenki látja.

Isten éltesse a nemzetet, Isten éltesse a vajdasági magyar közösséget!

2021. június 4.