Skip to main content

Pásztor István ünnepi beszéde, az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából

Pásztor István ünnepi beszéde, az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából

Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő Közösség!

A nemzet ünnepnapjainak megvan a maguk forgatókönyve. Állandóságuk, ismétlődő ritmusuk nem a megszokást jelentik. De jelentik a bizonyosságot, a biztonságot, a szabad szemmel sohasem látható, érzéki tapasztalással birtokba nem vehető tudást az összetartozásról.

A nemzet ünnepnapjai nem létezésünk egyszerű bizonyítékai, hanem egyszeriek és megismételhetetlenek, amit az ünnep rituáléja, a koszorúzás, az ünnepi műsor és a beszédek foglalnak keretbe. Minden momentum a hála, a kegyelet, az emlékezés és tiszteletadás gesztusa.

A koszorúk, amelyek nemzeti színekbe öltöztetik az emlékezés jelképeit. Az alkalmi műsor, ami a művészi értelmezés szabadságának köszönve az ünnepnap eseményeinek más és más momentumaira hívják fel a figyelmet, miközben elvarázsolnak és megemelnek, mágikussá teszik az emlékezést. És az ünnepi beszédek, amelyek bármennyire igyekeznek is ünnepiek lenni, kevésnek hatnak, kevésnek tűnnek, ha mentesek maradnak az aktualitástól.

 Megtartani az ünnep erejét és nem megkerülni a jelent, minden nemzeti ünnepen elmondott beszéd legnagyobb kihívása és feladata. Ezt a feladatot csak látszólag adja az aktuál politika, a közéleti események.

Valójában az ünnepnapot ünnepnappá emelők emlékezete adja ezt a feladatot. Nekik kell megfelelnünk, és ez irányt szab, ez szab irányt. ’56 hőseinek és mártírjainak, menekülőinek és elrabolt jövőjű, mindennapokat élő halk, hallgatag hőseinek.

Tisztelt ünneplő Közösség!

Az igazság, a gazság és az igazságtalanság nem megtörténtekor látszik, hanem az időben kiteljesedve. Az ’56-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján arra kell rádöbbennünk, hogy ennyi idő kellett, ennyi évtizedre volt szükség ahhoz, hogy a helyükre kerüljenek a dolgok.

Nem kellett hatvan év ahhoz, hogy tudjuk, mi volt az igazság, mi volt a gazság és mi az igazságtalanság. De kellett hatvan év és kellenek ahhoz a jelen történései, hogy a helyükre kerüljenek a dolgok.

Mi, vajdasági magyarok segítettük a menekülőket.

Ezeknek az eseményeknek elkötelezett és megszállott kutatója és a helytörténészek munkájának a támogatója, bátorítója, segítője, Kudlik Gábor volt. Amíg köztünk volt, elvégezte azt a munkát, aminek köszönve az elmúlt években konferenciák keretében, emléktáblák elhelyezésével, a fiatalabb generációk részére szervezett versenyek által megismerhettük azoknak az ’56-osoknak a napjait, akik velünk voltak, akik nálunk szálltak meg, mielőtt folytatták az útjukat. A személyes találkozások és emlékek összegyűjtése, modern szóval élve az ’56-os eseményekkel kapcsolatos vajdasági magyar oral history elkészült. Történészeink kutatják az eseményeket, hamarosan egy konferencia keretében is megemlékezünk az ’56-os magyar forradalom és szabadságharc történelmi, politikai, társadalmi vetületeiről.

Tisztelt Ünneplők!

A határon túl élő magyarok között elsőként mi, vajdaságiak emeltünk emlékművet ’56-nak. A palicsi Nagyparkban, ahol azóta is elhelyezzük az emlékezés virágait. ,,Kövön nyugvó két madár”. Ezzel a címmel lelhet rá az érdeklődő az ’56-os emlékműre az interneten.

,,A fém és kő applikációjából emelt szobron három nyelven a következő szöveg olvasható: «A szabadságért küzdő emberek emlékére. Az 1956-os magyarországi forradalom idején Palicson befogadótábor állt. Ez a szobor közös emlékezetünk jelképe.« A fémlap fölött, amin a fölirat megjelenik: két madár siklik el.”  

2006. októberében avattuk fel Szarapka Tibor alkotását. A forradalom 50. évfordulójára emelt szobor kifejezi a tiszteletet, a kegyeletet és azt, hogy a történelmi emlékezet összeköti a magyarságot. Noha ez ennél mindenképpen bonyolultabb volt akkoriban.

Ezt a bonyolultságot, a nemzeten belüli viszonyokat, a határon túl élő magyarokhoz való viszonyt, a történelmi események megítélését vagy elhallgatását, relativizálását vagy túlhangsúlyozását szándék nélkül is pontosan fejezi ki a palicsi emlékműnek a címben és a leírásban szereplő kettőssége. Hiszen úgy olvasható, ennek bárki utána nézhet, hogy Kövön nyugvó két madár. Aztán a leírásban már az szerepel, hogy a fémlap fölött két madár siklik el.

Ez a kettős leírás valószínűleg véletlen, azonban mégsem tévedés. Ellenkezőleg.

Minden számnál: élőket, halottakat, menekülteket, kivégzetteket, börtönre ítéltet és életüktől megfosztottakat, akiket ugyan nem akasztottak fel, de elvették a lehetőségeiket, minden embert magába foglaló számnál pontosabban kifejezi ez a kettőség azt, ami az emberi szabadság.

A szabadság szimbólumának kövön ülő és sikló madara kifejezi azt, amiért az emberek az életüket is képesek feláldozni. A szabadságért a halálba siklani, miközben semmi egyébre nem vágynak az emberek, mint arra, hogy életüket nyugalomban éljék, szilárd és biztos talajon legyenek.

Tisztelt ünneplő Közösség!

Az ember a szabadságát nem annak meglétében, hanem a hiányában érzékeli.

Innen kívánom megközelíteni az ’56-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulóját. Nem megkerülve az ötvenedik évforduló körüli eseményeket és nem elkerülve a jelenkor eseményeit. Az igazságot, a gazságot és az igazságtalanságot. A közönyt, a részvétlenséget, a cinizmust és a közös ünneplés nagyszerű, felszabadító élményét: amikor és ahogyan helyükre kerültek a dolgok.

Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő Közösség!

Magyarország 2011-ben elfogadott Alaptörvénye rögzíti, hogy: ,,Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését. Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és a kommunista diktatúra uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését.

Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét.

Egyetértünk az első szabad Országgyűlés képviselőivel, akik első határozatukban kimondták, hogy mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki.”

Ma, amikor a kvótareferendum következményeként aktuálissá vált Magyarország Alaptörvényének módosítása annak érdekében, hogy erőteljes rögzítésre kerüljön a nemzeti önazonosság, az állami szuverenitás és az alkotmányos identitás, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc ünnepén is beszélnünk kell erről. Beszélnünk kell, mert részei vagyunk a nemzetnek. Beszélnünk kell, mert a szavazati joggal rendelkező vajdasági magyarok több, mint 60%-a részt vett a referendumon. Beszélnünk kell erről, mert a szavak és cselekedetek összeérnek, a nemzet ünnepnapján pedig hatványozottan kirajzolódnak azok a szabad szemmel láthatatlan momentumok, amelyek bennünket eggyé tesznek. Magyarrá, az egyetemes magyar nemzet részévé emelnek.

Hallottam és olvastam azokat a cikkeket, próbálkozásokat, amelyek kevesebbé akarják tenni ennek a népszavazásnak illetve az alkotmánymódosításnak a folyamatát. Ha nem lett volna Magyarországon 2004. december 5-e, ha nem történt volna meg 2006 szeptembere és azt követően az októberi események, ha a magyar Alaptörvény nem rögzíti azt, hogy a magyar nemzet szabadsága az 1956-os forradalomból sarjadt ki, akkor sem érteném ezeket a próbálkozásokat. Nem érteném.

Mert ahhoz, hogy megértsem, félre kellene söpörnöm Kudlik Gábor és a helytörténészek munkáját. Figyelmen kívül kellene hagynom a vajdasági magyar visszaemlékezők szavait, amit mára kötetek rögzítenek, és amik a nemzeti szolidaritásról, az összetartozásról, a terror és elnyomás ellen felkelt magyarok élethalál harcáról szólnak.

Figyelmen kívül kellene hagynom a Corvin közt, a pesti srácokat, a kínzásokról, kirakatperekről szóló akták sokaságát. Úgy kellene tennem, mintha 1956 nem maga a Szabadság akarása, az életösztönnél is erősebb akarása volna, hanem mindössze egy próbálkozás, lelkes szamizdat, netán ellenforradalom, a csőcselék kiszabadulása az utcákra, ellenzéki politikusok biztatására megtörtént próbálkozás.

De én ezt nem tehetem meg. Én ezt nem akarom megtenni, ahogyan a vajdasági magyarok sem akarták ezt tenni sem 1956 telén, sem később, amikor a magát magyarnak valló politika megtagadta az egyetemes összetartozásunkat, vagy amikor a magát demokratikusnak valló hatalom saját állampolgáraira támadt – minden bizonnyal a szabadságjogokat mint mantrát ismétlegetve, de a nemzetet mint létező, összetartozó, élő, érzékeny és a valódi szabadságot akaró közösséget nem ismerve. Nem ismerve el, nem ismerve meg és nem fogadva el, hogy sem bosszúra, sem hazugságra, sem a nemzet összetartozásának megcsúfolására felesküdött hatalom nem lehet tartós.

Nem állítom, hogy nem maradhat sokáig fenn az igazságot tagadó, a gazságra és igazságtalanságra épülő rendszer, hiszen az életünk egy részét szülőföldünkön is úgy éltük le, hogy a hazugságokat kovácsolták a fejükben igazsággá. Nem volt más védekezés ez ellen, mert soha nincs más védekezés az elnyomás, a terror, a diktatúra ellen, csak a lélek épségének megőrzése.

 

Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő Közösség!

 

A lélek épségének megőrzése a szabadság kivívásának feltétele.

  De a szabadság kivívása nem egyetlen csata, hanem folyamatos küzdelem. Nem a jók és a rosszak küzdelme, mert az csak a mesékben létezik. De mindenképpen az emberi, az egyéni szabadságot tiszteletben tartó életforma küzdelme a hatalmat erőszakkal gyakorlókkal szemben.

2016-ban ámultan és csalódottan néznének ránk a pesti srácok, a kelebiai tanyákon lakók, akik magyar testvéreiken segítettek, hogy a hatalmat erőszakkal nem csak fegyveresen lehet gyakorolni, nem csak diktatúrák keretei között, de úgy is, hogy egyesek magukat többre tartják másoknál. Európaibbnak, demokratábbnak.

Amikor 1956-ban a magyarok forradalmat vívtak, akkor vérükkel és eszméikkel a mi jövőnket írták. Kérdés: kinek áll jogában elvitatni, felülírni, megkérdőjelezni a magyar nemzet, az egyetemes magyar nemzet érettségét a szabadság, a szuverenitás, a szolidaritás vonatkozásában? Kérdés: kinek áll jogában kioktatni azokat a nemzeteket, amelyeknek tagjai százezrével vonultak az utcákra, hogy támogassák a magyarokat? Kinek áll jogában megfricskázni a szerintük nem jól tanuló, nem jól gondolkodó magyarok és más kelet-európaiak fejét?  És a legfőbb kérdés: ki mondja meg, hogy mi a jó, mi a helyes és mit nevezünk szolidaritásnak?

Mi elvetjük azt, hogy a jól kigondolt és az európai nemzetek közti életszínvonal és fejlettségbeli különbséget okozó Marshall-terv és annak következményeként máig folyamatokat uraló eszmék és gőgös uralmi rendszerek mentén gondolkodjunk a szabadságról. Mert ha így tennénk, akkor bizony nehezen tudnánk az ’56-os magyar forradalmárok öröksége felé fordulni. Nehezen tudnánk a túlélők szemébe nézni. Nehezen tudnánk igazságról és igazságosságról beszélni. Már ha van lelkiismeretünk.

 

És újra a nemzetnél tartunk.

Mi, vajdasági magyarok, elviselhetjük a kioktatást. Túlvagyunk a nagyhatalmak különféle játszadozásán, ami több évtizedet rabolt el az életünkből és kényszerített szülőföldjének elhagyására több tízezer embert. Elviselhetjük a kioktatást, mert túlvagyunk 2004. december 5-e tapasztalatán. Elviselhetjük, hogy a nemzethez tartozásunkról, a nemzet összetartozásáról, a nemzeti önazonosságról, legyen az vajdasági vagy magyarországi magyar önazonosság, kioktassanak bennünket a demokrácia nevében. Elviselhetjük. El is viseljük. Azt kell mondanom, hogy meg nem visel bennünket. Mégpedig azért nem visel meg bennünket, mert jogunkban áll véleményt mondani. Jogunkban áll a magyar nemzethez tartozókként kivenni a részünket annak eldöntéséből, hogy is állunk: a szabadsággal. A nemzet szabadságával, a függetlenséggel, a szuvereintissal, az európai értékek iránti ragaszkodással, a magyarságunkhoz való ragaszkodással.

 

Hogyan is állunk mindazzal, aminek az alapját 1956 hősei fektették le.

 

Megadtuk a választ. A vajdasági magyarok most is, mint 1956-ban, a nemzet mellé álltak. Mert csak közösen lehetünk erősek, csak együtt lehetünk méltók nemzeti ünnepnapjainkat vérükkel író hősökhöz.

 

Magyarország alaptörvénye amellett, hogy rögzíti a tényt, hogy mai szabadsága 1956 forradalmából sarjadt ki, azt a tényt is rögzíti, hogy: ,,Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal.”

Ma, amikor a magyar nemzet vérben született, a huszadik századi értelemben vett szabadságának a megszületését ünnepeljük, kegyelettel adózunk és tisztelettel emlékezünk a hősökre és áldozatokra, legfontosabb dolgunk mégis, hogy kimondjuk az igazságot. Az ’56-osok máig ható, ma is érvényes igazságát.

 

Az igazságot, amiben látszólag mindannyian egyformán hiszünk, sőt, vannak köztünk olyanok, akik másoknál is jobban hisznek, mert saját hitvallást is írtak arról, hogy ők milyen magyarok. Azonban amikor eljött a pillanat, és tenni kellett azért, hogy az ’56-ban vérben, füstben, félelemben, halálban és évtizedekig tartó elnyomó hallgatásban megszülessen a magyar nemzet önrendelkező szabadsága, akkor nem álltak oda. Nem álltak oda, mint a kelebiai tanyákon élők hatvan éve, mint a palicsi táborba ételt és italt hordók, váltás ruhát adók, nem álltak oda, hanem többismeretlenes egyenletként élték meg azt, ami a magyar nemzetet egyetemessé, közösséggé, egymás iránt felelősségvállalóvá és az 1956-ban fogant modern értelemben vett, másokat tiszteletben tartó, de mindennemű kényszert és diktátumot elutasító szabadság megtartójává teszi.

 

Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő Közösség!

 

A minap újságírói kérdést kaptam azzal kapcsolatban, honnan tudom, hányan vettek részt a kvótareferendumon és hány százalékban mentek ki szavazni a vajdasági magyarok. Mivel a kérdésre írásban kérik a választ, természetesen meg fogom küldeni. Meg kell mondanom Önöknek, nem lepett meg a kérdés, a hozzáállás, ahogyan a különböző feljelentések sokasága sem lep meg, végül is ami ma zajlik, az az értékrendek csatája. Ez is a része.

Azonban szeretném megragadni az alkalmat, hogy nyilvánosan is válaszoljak az efféle felvetésekre. A vajdasági magyar emberektől tudom a válaszokat. És tőlük kérem az időt, amivel bizonyíthatom, bizonyíthatjuk a hitelességünket, szavahihetőségünket, alapvetéseinek sikerességét. Megfogalmazhatjuk célkitűzéseinket, megvalósíthatjuk azokat és igazolhatjuk politizálásunk mozgatórugóit.

Ez az idő, amit a vajdasági magyar emberektől kérünk, mindig négy év. Mindig csak négy év. Elegendő idő ahhoz, hogy célokat fogalmazzunk meg és közösen meg is valósítsuk azokat. És elegendő idő, hogy szabad választásokon becsületesen megmérettessünk. 

Innen tudom, hogy 60%-nál többen mentek el szavazni. A bizalmat adó négy évekből. A megszolgált bizalomból. Abból, hogy a vajdasági magyar közösség politikai érdekérvényesítését nem váltjuk apróra. És a nemzeti önrendelkezést és szuverenitást pedig nem tartjuk többismeretlenes egyenletnek. Ellenkezőleg. Alapvetésnek tartjuk. Létezésünk, szülőföldön való életünk részének. Éppen úgy, ahogyan abban is feltétel nélkül hiszünk, hogy 1956 hősei az igazi és valós európai szabadságot akarták. Azért adták életüket.

Honnan tudom, hogy ebben hiszünk? Hogy a vajdasági magyarok ebben hisznek? Onnan tudom, hogy hatvan évvel a magyar forradalom és szabadságharc után a magyar nemzet, és benne a avjdasági magyarok, újra megkérdőjelezhetetlenül, óriási számban egy akaraton volt, egy akaraton van.

És ez jelenti  a bizonyosságot, a biztonságot, a szabad szemmel sohasem látható, érzéki tapasztalással birtokba nem vehető tudást az összetartozásról. Arról az összetartozásról, ami a diktatúra csizmája alatt is megtartotta ’56 emlékezetét, és ami nem adja fel a nemzeti önrendelkezést. Ahogyan sohasem adta fel. Az biztos, hogy nehéz ésszel felfogni a nemzet megmutatkozásának ilyen csodáját. Talán lehetetlen is.

Azonban a minap, miközben egy angol filmet néztem, megértettem, miképpen lehet mégis megfogalmazni azt, ami a 1956-ban és 2016-ban történt. A film focirajongó hőse rezignáltan azt mondta: ,,legyőztek minket ezek a magyarok. Ráadásul abban a játékban, amit mi találtunk ki.”

A szabadságnak, ahogyan a focinak és az életben mindennek, ugyanaz a lényege: senki sincs jobban vagy kevésbé a birtokában. Csak nem mindenkinek kell egyformán megküzdeni érte. Nevezhetjük sorsnak, történelemnek, geopolitikai fekvésnek, nevezhetjük bárminek azt, hogy nekünk, magyaroknak, mindig mindenért jobban meg kell küzdenünk. A lényegen nem változtat: vagyunk olyan tisztességesek, elszántak, demokratikusan gondolkodók és európai nemzet, mint bárki más. És ezt vállaljuk is. Erre tanított a történelmünk, a nagyszüleink, anyáink és apáink és ’56 emlékezete.

Isten éltesse a nemzetet, Isten éltesse a vajdasági magyar közösséget   

 

 

      

 

Ostale vesti