Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő Közösség!

Amikor kerek évfordulóhoz érkezünk, akkor az eltelt idő másként jelenik meg előttünk. Nem mintha óriási volna a különbség a 169 és a 170 között, mégis másként éljük meg, jobban, erőteljesebben ráirányul a figyelem az eltelt időre.

Nem az esemény, nem március 15-e kerül más megvilágításba, az ünnep, a kokárda, a himnusz, a szavalatok, az emelkedettség ugyanazon a hőfokon tölti be a magyarok lelkét. Azonban az eltelt időbe talán jobban belegondolunk, ha kerek évfordulóhoz érkezünk.

Mit jelent az eltelt idő? Milyen tanulsága, üzenete van 1848. március 15-ének 170 évvel később, 2018. március 15-én? Alkalmasak vagyunk-e arra, hogy felidézve az eseményeket, tisztelegve a hősök és bátrak emléke előtt, megfogalmazzuk a jelen feladatait, amikről nem tudjuk, mert nem tudhatjuk, hogy történelmi pillanatokként maradnak-e az utókorra. Az idő dönt, az idő rangsorol és az idő bizonyítja be azt, hogy az emberi döntések helytállóak voltak, a politikusok, hazafiak, forradalmárok, költők, írók, gondolkodók elképzelései és kockázatvállalása pontos felmérése volt az eseményeknek.

A márciusi ifjakról, a felállt seregekről, a csatákról és a szabadságharc látszólagos elestéről az idő azt bizonyította, hogy a magyar nemzet történelmének egyik legfényesebb időszaka volt. Akik életüket áldozták a magyar szabadságért, azok mártírok és hősök. Azok az ezrek, akik névtelenjei maradtak a forradalomnak és szabadságharcnak, ugyanolyan hősök, mint azok a nagy magyarok, akiket az emlékezet híven őriz és hősként ünnepel. És nem kisebbek azok sem, akiknek a forradalom és szabadságharc sokszoros túlerővel való legyőzését követően a bűnbak szerepe jutott ki – a lelki túlélésnek fontos tanulsága, hogy kell valaki, akire ujjal lehet mutatni, ráhárítva a felelősséget.

Nem tudhatjuk, hogy a kiváló vegyész, a tudósi karrier előtt álló, tehetséges fiatalember, aki prágai tanulmányait követően megpályázta a megüresedett műegyetemi kémiai tanszéket, miután Kossuth ráütötte az áruló bélyegét, gondolkodott-e azon hosszú életében és az emigráció hosszú évei alatt, hogy egyszerűbb lett volna a vegyészet világában maradni ahelyett, hogy a magyar szabadságért mindent feláldozott. A minden alatt még becsületét is, amire a foltot úgy köpték rá – a lelki túlélés folyamataként. Viselte az életét, foltos becsületét, harminchat éven keresztül, amikor is megtörtént az, amire csak az idő képes: megszületett Klapka György és többszáz honvédtiszt memoranduma, amelyben kijelentik, nem tekintik árulónak Görgeit.

Azt sem tudhatjuk, a Széchenyi Istvánon eluralkodó, felfokozott felelősségérzete mennyire következett mindabból, amit a magyarokért tett és tenni akart, de látszólag nem járt sikerrel. Nem tudhatjuk, hogy a legnagyobb magyar mit érezhetett és miként gondolkodhatott, újból felülvizsgálta-e saját óvatoskodását, amikor a bátor és merész Kossuth előtt megemelte a kalapját. Gondolta-e utóbb, hogy talán mégis neki, az óvatosabbnak volt igaza. Az idő ebben a kérdésben nem tett igazságot, vannak események, amelyek vonatkozásában visszafelé sem lehet eldönteni, mennyire volt helyes és melyik volt a helyes döntés. De hihetjük azt, hogy következtek időszakok, amelyekben úgy a fegyveres forradalom, mint az építő, fejlesztő eszmék hordozójának eszmeisége benne foglaltatik.

Azt sem tudhatjuk, mit gondolhatott magában Bem apó, amikor Aleppónál győztesen verekedve, majd a maláriától legyőzetve elbúcsúzott a földi élettől. Remélte-e, hogy nevét és tetteit fényesen őrzi ajkán a magyar nép? Nem tudhatjuk, mit remélt, de Lengyelország nevével az ajkán hunyt el – ahogyan arról olvashatunk. Muszlimként temették el – hiszen annak érdekében, hogy ne adják ki az oroszoknak, áttért a muszlim hitre. Így került Aleppóba, amely várost hősiesen megvédte a rájuk törő arab rablócsapattól.

1848. március 15-én, amikor a magyar szabadság születését, a magyar nemzet önrendelkezésének és függetlenségének születését ünnepeljük, a szimbólumok fontosságát átérezve, az eltelt idő emberi tanulságairól is gondolkodunk. Személyes sorsokról. Egyéni döntésekről. Áldozatvállalásról.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő Közösség!

Amikor nemzeti ünnepünket, március 15-ét ünnepeljük, akkor a magyar nemzet zászlaját frissebben lobogtatja a tavaszi szél. Frissebben, tisztábban, ragyogóbbá téve a színeket, a pirosat, a fehéret, a zöldet. A piros az erő, a fehér a hűség, a zöld szín pedig a remény jelképe. Március 15-én erősebben érezzük az nemzetet összetartó erőt, a nemzethez való hűség fontosságát, a nemzet megmaradásába és felemelkedésébe vetett reményünket. A magyar Országgyűlés 2014-ben meghozott határozata értelmében március 16-a a magyar zászló és címer napja. ,,Az Országgyűlés, fejet hajtva mindazon emberek, közösségek és emlékük előtt, akik e zászló és címer alatt harcolva életüket, szabadságukat adták a  magyar nemzetért, vagy e  zászló és címer tisztelete miatt szenvedtek bármilyen sérelmet vagy hátrányt, Magyarország zászlaja és címere iránti tisztelettől vezérelve, megbecsülésének kifejezése érdekében a nemzeti színről és ország címeréről szóló 1848. évi XXI. törvénycikk elfogadásának emlékére, március 16. napját a magyar zászló és címer napjává nyilvánítja.” Így szól a határozat, amiben hitünk és reményünk szerint minden ember, aki magáénak vallja a nemzet egységét jelképező zászlót, megérdemli azt, hogy tisztelettel és testvéri szeretettel viseltessenek iránta, elfogadva a múlt hibáit, tanulva a nemzeti tragédiákat okozó döntésekből, de büszkeségtől eltöltve, méltósággal viselve a magyarsághoz tartozás tényét.

Magyarnak lenni vállalás, ezt gondolta és írta le Illyés Gyula, egészen pontosan: ,,magyarnak lenni nem származás, hanem vállalás dolga.” Ha pedig vállalásról beszélünk, akkor mindig egyéni vállalásra gondolunk, noha szeretünk közösségi vállalást emlegetni, különösen, ha sikerekről esik szó. A sikerekhez azonban egyéni vállalásokon keresztül vezet az út. Önfeláldozó, támadásoktól sohasem mentes, az ujjal mutogatás meg nem szokható és bántó, azonban a történelemben rendre megjelenő jelenségétől sem mentes.

Március 15-e, mint nemzeti ünnepeink mindegyike abban különbözik a többi naptól, hogy közös vállalásról beszélhetünk. A nemzet közös vállalásáról, ami nem származás kérdése és nem társadalmi hovatartozásé, nem vallási és nem ideológiai meggyőződés kérdése, hanem a nemzethez tartozás ténye.

Március 15-e nem kérdéseket vet fel, hanem tényeket közöl. A nemzet, a magyar nemzet létezésének, erejének és saját sorsáról való saját döntései meghozatalába vetett teljes hitének tényét közli. A teljes hit azt jelenti, hogy mindenképpen. Azt jelenti, hogy ebben nincs, nem lehet kompromisszum. A teljes hit azt jelenti, hogy a nemzet fölött nincs, nem állhat senki. A nemzet önmagát jelenti és önmagával azonos. Ebből következik a vállalás, ami nem származás, hanem vállalás dolga.

Mondhatnánk, ezt nem bonyolult megérteni. És ha ezt mondjuk, igazat mondunk, hiszen 170 év bizonyította, hogy így van és nem másként. 1848. március 15-e és a belőle következő másfél évben azok voltak a magyarok, akik vállalták, életük árán, becsületük és civil pályájuk megsemmisülése árán, nevük besározódásának árán, hogy a nemzeti önrendelkezés olyan elv, amiből nem lehet engedni.

Azonban úgy tűnik, mégis csak bonyolult ezt megérteni. Ha ez igaz, márpedig úgy tűnik, hogy van ebben némi igazság, akkor annak oka nem más, mint a végtelen egyszerűsítés bűne.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő Közösség!

Amikor március 15-e kapcsán ünnepi gondolatokat fogalmazunk meg, akkor neveket is említünk, egyéni vállalásokat és hősöket nevezünk néven. Kimondjuk Petőfi Sándor nevét, aki Petrovics is volt. Kimondjuk Bem apó nevét, aki meg lengyel volt. Kimondjuk Damjanich János, Jovan Damjanić nevét. Kimondjuk Széchenyi István nevét is, akinek elsődleges anyanyelve lehetett a német, de dajkájától tökéletesen megtanult magyarul is. Kimondjuk Gábor Áron székely kisbirtokos, a forradalom ágyúöntőjének és tűzértisztjének a nevét, kimondjuk Görgei és Jókai nevét – mindketten azokban a hősi napokban váltották a nevük végi y-t a plebejusabb i-re. Kimondjuk Paganini József, Giuseppe Paganini nevét, a Szabadka határában lezajlott győztes kaponyai csata hősének nevét és arra is gondolunk, hogy a győztes ütközet 50. évfordulójára, 1899-ben emelt kaponyai emlékművet nem fogjuk sohasem visszahelyezni az egykori Nemzeti Kaszinó elé, egyrészt mert Mojzes Antaléknak hála, van a kaponyai ütközetnek emlékműve, másrészt, mert egyetlen városközpontnak sem kell szoborparkká változnia ahhoz, hogy legyen emlékezetünk, hogy továbbadjunk az utánunk jövőknek az emlékoszlop feliratait, amelyek közül itt és most a keleti és nyugati oldalon lévőt idézem: ,,Tettök sugara átragyog időn, enyészeten” és ,,Mint ők, a hősök, a honért élni, halni tanuljatok!”

Neveket mondunk ki és arra gondolunk, magyar hősök voltak. A magyar szabadságért vívott harc, a magyar önrendelkezésért megszenvedett és végül győzelemre vitt forradalom hősei.

Március 15-én mindenki ezt mondja. Az év más napjain bizony nem mindenki gondolja így. Hanem inkább úgy vélik, a magyar szabadság hőseinek vállalásánál esetleg fontosabb a származása, társadalmi hovatartozása és egyéb dolgok, amiket  saját igazuk bizonyítékaként és tulajdonképpen március 15-e fontosságát meg nem értve élnek meg. Vannak, akik  a világszabadság fontosságának bizonyítékaként élik meg március 15-t, amit fontosabbnak, felsőbb rendűnek ítélnek meg a nemzeti szabadságnál. Helyettük idézem Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet című versének sorait:

És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:

Valóban ezt írta Petőfi és én ma, 2018. március 15-én, nemzeti ünnepünkön kimondhatatlanul büszke vagyok a költőre és hősre, hogy ezt írta. Látta és láttatta a társadalmi folyamatok fontosságát, a földrajzi és politikai helyzetet, ami sem akkor, sem később nem változott, és úgy tűnik, nehezen is fog változni, kelet és nyugat felé egyszerre kell harsogni a világszabadság szent jelszavát.

Ugyanakkor azonban – nem elfeledve egyetlen pillanatra sem, hogy az eltelt 170 év alatt tanulnunk, tapasztalnunk és küzdenünk kellett, felteszem a kérdést: előrébb való volt-e Petőfi Sándor számára a magyar szabadságnál a világszabadság? Ha erre a kérdésre választ akarnék adni, az szinte kegyeletsértés lenne a huszonhat évesen hősi halált halt költővel és forradalmárral szemben, aki életét áldozta a magyar szabadságért. Ez pedig azt jelenti, hogy a kérdés így nem tehető fel. A kettőnek nincs közvetlen köze egymáshoz. A világszabadság nem függ a magyarok szabadságától, de a magyarok és a többi nép szabadságától igenis függ a világszabadság – anélkül, hogy a jelentésváltozásokon átment szót értelmezni kívánnám. Erre egy ünnepi beszéd semmiképpen nem alkalmas. Arra azonban az ünnepi beszéd nem csak alkalmas, de kötelez is, hogy kimondjam: akik a nemzeti szabadságot és szuverenitást alárendelhetőnek vélik, nem csak március 15-e szellemiségét sértik meg, hanem a hétköznapokat is sekélyessé, buta egyenletté silányítják. Akik a világszabadságot nem a nemzeti függetlenséggel és szabadsággal rendelkező népek szabadságának szimbiózisából következő fogalomként, elérendő törekvésként értelmezik, azok nem tudják jól olvasni a történelem leckéit, viszont alárendelik magukat gőgös és nagymellényű politikusoknak, akik bár – látszólag – egy-egy nemzethez tartoznak, az adott nemzet történelmi szerepléseiből a tanulságokat nem mindig kívánják levonni. Így aztán a más nemzetek szabadságát, függetlenségét, önrendelkezését nem is tartják magától értetődő és megszenvedett értéknek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő Közösség!

Vajdasági magyarok vagyunk, ami 1848-49 kapcsán győzelmeket is jelent. Az utolsó győzelmet is jelenti, hiszen a mi tájunkon, Kishegyesnél vívta meg a magyar sereg az utolsó győztes csatát. Ahogyan a vajdasági magyar értéktárban erről olvashatunk is: „1849. július elején a magyar kormány és a parlament is Szegeden rendezkedett be, s itt volt Vetter Antalnak a főhadiszállása is. Július 8-án Vetter tábornok a várost délről fenyegető Jellasics ellen indult. Csapatai a következő napon találkoztak Kmety hadosztályával, majd Kishegyes felé indultak, hogy egyesüljenek Guyon Richárd egységeivel.

Jelačić bán a magyar hadak egyesülését megakadályozandó július 13-án az esti órákban mintegy 20 000 fős seregével indult meg Verbászról Kishegyes felé. Az ellenséges felvonulás hírére Guyon is készenlétbe állította csapatait: a lovasságból álló jobbszárnyat Hegyesnél, a centrumot képező gyalogságot Szeghegynél, a tüzérséget Feketehegynél helyezte el, míg a tartalék erőket Topolyánál állomásoztatta. A magyar csapatok létszáma körülbelül 7000 főt és 42 löveget tett ki.

Az ütközet kimenetelét Guyon Richárd taktikája döntötte el: amíg a magyar jobbszárny lekötötte az ellenség támadását, addig a balszárny és a középen állomásozó erők oldalba támadták azt. Kishegyes után Jelačić hátráló csapatait a magyar seregek egészen Verbászig szorították vissza, ahol a császári erők a sáncokat mintegy két óráig tudták csak tartani, majd a demoralizált sereg megkezdte visszavonulását a római sáncok irányába. A magyar seregek a kellő számú lovasság és a tüzérség hiánya miatt a visszavonuló ellenséget nem követték a Duna–Tisza–Duna-csatornától délebbre eső területekre, helyette a Titeli fennsík elfoglalására kaptak parancsot, egyrészt a Bácska ellenségtől való megtisztítása, másrészről pedig a Szegednél összpontosítandó magyar seregek balszárnyának a biztosítása céljából.”

Március idusán megemlékezünk, koszorúzunk, főt hajtunk, kezünket a szívünkre tesszük, a kokárdánkat feltűzzük és büszkék vagyunk arra, hogy magyarok vagyunk. 170 év múltával is büszkék, mert továbbadhatjuk a történelmi tények mellett, a csataleírás mellett a tényt: elődeink olyan európaiak voltak, akik egyszerre tudtak a szabadságért, a reményért és az igazukért harcba menni.

Amikor azt mondom, elődeink, akkor azokra gondolok, akik benépesítették a hazát, akik ezer év óta, százhetven év óta, száz év óta újra és újra benépesítik, szavakkal, tettekkel, bátorsággal.

Hiszek abban, hogy az Európában, a Kárpát-medencében otthonra lelt magyarság történelme és története nem kevesebb, nem rosszabb, nem bűnösebb más nemzetek történelménél és történeténél. És ha ez így van, márpedig így van, akkor a magyar nemzet szabadsága és függetlensége sem kevesebb más nemzetek szabadságánál és függetlenségénél. És ha ez is így van, akkor ebből az következik, hogy minden nemzet maga dönti el, mihez kezd eleitől, történelmének hőseitől kapott, örökölt, megszenvedett szabadságával.

Hermann Róbert írta Az 1848-49 magyar szabadságharc katonai vezetőiről szóló írásában: ,,a magyar szabadságharcban az a szép, hogy nem csak magyar nemzeti vállalkozás volt, hanem a világszabadság vállalkozása volt a világ zsarnokságai ellen, ahogy Görgey is mondta az április 29-i komáromi kiáltványában; ez a legszentebb népjog harca a bitor zsarnokság ellen. És ebben a harcban Magyarország segítségére siettek olyanok is, akik korábban talán nem is hallottak arról, hogy ez az ország létezik, és az ország segítségére siettek olyanok is, akiket nem a születés kötött ide, hanem valamifajta családi kapcsolat, vagy éppen csak az, hogy egy magyar alakulatban szolgálták le az életük korábbi tíz vagy tizenöt évét. Erre a teljesítményre méltán lehetünk büszkék, hiszen 1848-49-ben Magyarország volt az egyetlen ország Európában, ahol egy forradalom meg tudta szervezni a saját önvédelmét és ahol nem a belső ellentmondások miatt bukott el, hanem két nagyhatalom fegyveres ereje kellett ahhoz, hogy leverhessék és vérbefojtassék.” 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő Közösség!

A magyar nemzet tagjának lenni azt is jelenti, hogy tudjuk: nem baj, hogy nem vagyunk sokan, mert csak az számít, hogy elegen legyünk. A nagy pillanatokban mindig tudtunk elegen lenni. A nagy pillanatokban, amikről az idő döntötte el, hogy sorsdöntő és sorsfordító pillanatok voltak. Ma nem tudhatjuk, hogy az elkövetkező pillanatokról milyen döntést fog hozni az idő. De azt tudnunk kell, hogy magyarnak lenni nem hajbókolás, nem megfutamodás, nem kuruckodó ellenszegülés, nem makacskodás, hanem vállalás. Olyan vállalás, amiért a nemzet nagyjai életüket adták, sorsukat áldozták fel, hogy nekünk könnyebb dolgunk legyen. Mert könnyebb dolgunk van. Nem kell mást tennünk, mint kitartanunk, egymásba kapaszkodva és el nem feledve azt, amit Jókai így írt le március 19-ei tudósításában: ,,Március 15-e az, írjátok föl szíveitekbe és el ne felejtsétek. A magyar nemzet szabadsága e naptól kezdődik.”

Írjuk fel hát szíveinkbe és ne feledjük, felelősséggel tartozunk azért, hogy éljen nemzet e hazán.

Isten éltesse a nemzetet, Isten éltesse a vajdasági magyar közösséget!