Az önámításból senkinek nem származik haszna, mi több, minél tovább várat magára a megoldás, annál kevesebb marad Szerbiának Koszovóból – húzta alá egyebek mellett Aleksandar Vučić köztársasági elnök a hét elején a Szerbiai Képviselőházban a koszovói jelentés beterjesztésének alkalmával, majd arra is rámutatott, hogy eljött az idő különbséget tenni az édes álom és a keserű valóság között. Sokféleképpen értékelte a közvélemény, a sajtó és a politikai ellenzék az államfő beszédét és jelentését. A legtöbben azt nehezményezték, hogy az elnök nem vázolt fel konkrét megoldási javaslatokat, ehelyett a mindenki számára ismeretes tényeket összegezte, valamint „közhelyeket és hangzatos idézeteket pufogtatott”. Dr. Pásztor Bálint, a Vajdasági Magyar Szövetség–Demokratikus Cselekvés Párt frakcióvezetője felszólalásában a kisebbségi létről és annak kihívásairól beszélt, majd arra tért ki, hogy politikai és gazdasági stabilitás hiányában nehéz lesz megtartani a fiatalokat, nemzeti hovatartozástól függetlenül, de azt is kiemelte, hogy a társadalomnak az igazságra van szüksége, mondván, hogy a VMSZ a jövőben is támogatja a hatalmat, cserébe pedig egyetlen dolgot kér, az igazságot. A koszovói ülésről, magáról a koszovói helyzetről és annak ismételt elharapódzásáról beszélgettünk Pásztor Bálinttal.

Mint arra beszédében rámutatott, az elmúlt tizenkét évben ez volt a hetedik, úgynevezett Koszovó-ülés, amelyen részt vett a parlamentben. Mi volt az előző ülések és az azokon elfogadott határozatok hozadéka, illetve mit vár a néhány nappal ezelőttitől?

– Két periódusra oszthatjuk az említett időszakot, a 2012 előtti, illetve az azóta tartó időszakra. 2012-ig rendkívül feszült hangulatban zajlottak le a koszovói ülések, és az jellemezte őket, hogy valamilyen parlamenti határozat meghozatala szerepelt napirenden, a parlamenti határozatok közös jellemvonása pedig az volt, hogy irreális megfogalmazásokat tartalmaztak. Nem vették figyelembe a tényleges állapotokat Koszovó kapcsán, azaz azt, hogy 1999 óta Szerbiának semmiféle szuverenitása nincsen Koszovó felett. Az akkori szerbiai politikum valamiféle nemzeti egységet próbált láttatni, a határozatokat rendre elfogadták, viszont azok semmilyen módon nem befolyásolták a folyamatokat. 2012-től napjainkig az államvezetők, beleértve  Tomislav Nikolić korábbi államfőt is, Ivica Dačić valamikori kormányfőt és Aleksandar Vučićot, először miniszterelnöki, majd most államfői minőségben, sokkal reálisabban álltak és állnak ehhez a kérdéshez. Arról kezdtek beszélni, hogy egy dolog az alkotmány és annak Koszovóval kapcsolatos rendelkezései, és egészen más a valóság. Ebben az időszakban megkezdődött a brüsszeli párbeszéd, a felek aláírták a brüsszeli megállapodást, a köztársasági parlament pedig elfogadta az arról szóló jelentést. Onnantól kezdve a szerbiai belpolitika sokkal reálisabban áll ehhez a kérdéshez. Erről győződhettünk meg a hétfőn kezdődő kétnapos Koszovó-ülésen is, amely talán hozzájárulhat ahhoz, hogy a szerbiai közvélemény reálisabban tekintsen a valós állapotokra. Feltehetőleg kijózanító erővel bírnak az államfő szavai, miszerint Szerbia 1999 óta képtelen befolyásolni a koszovói helyzetet, ezért törekvései a koszovói szerbek megerősítésére irányulnak, megpróbálva autonómiát biztosítani számukra, és támogatni gazdasági, illetve egyéb projektumaikat.

Ilyen megközelítésből talán megállapíthatjuk, hogy az államvezetés a de iure és a de facto közötti különbséget szemlélteti, ám értékelése szerint megérett-e a szerbiai társadalom a kettő közötti, Koszovó kapcsán jellemző különbség elfogadására?

– Sajnos még mindig nem. Ezért jó, hogy a kormány és a köztársasági elnök, még ha óvatosan is és talán visszafogottabban, mint mi azt szeretnénk, de bátran beszél a realitásról. Hiszem, hogy ha holnap népszavazást tartanának Szerbiában arról, hogy Koszovónak Szerbia részének kell-e maradnia, a referendum résztvevőinek a 80 százaléka igennel szavazna.

Felszólalásában azt is felidézte, hogy mi mindent élt át a vajdasági magyar közösség Trianont követően, és hová jutott el azóta. Mennyire határozottak a párhuzamok a két helyzet között?

– A koszovói szerbeknek arra kellett rádöbbenniük, hogy kisebbségben vannak Koszovóban, a kisebbségi létet pedig sajátos nehézségek jellemzik. Ezért tartom fontosnak, hogy mindenki reálisan álljon hozzá a kisebbségi létből fakadó problémákhoz, hiszen azok az úgynevezett napi ügyek megoldásához köthetők. Rámutattam, hogy párhuzamot lehet vonni a koszovói szerbek és a vajdasági magyarok helyzete között, egy hatalmas különbséggel: amíg a koszovói szerbeknek aggódniuk kell a saját biztonságukért szülőföldjükön, addig nekünk, vajdasági magyaroknak, nem kell. Ezen a ponton idéztem fel azt, hogy ez nem mindig volt így, és időre van szükség ahhoz, hogy kialakuljanak a megfelelő állapotok. Míg például Trianont követően a kisebbségvédelmi mechanizmusok hiányában egyik napról a másikra megszüntették a magyar tagozatoknak több mint a 90 százalékát, addig napjainkban öt fővel is megnyitják az osztályokat. Ez nem a véletlen műve vagy nemzetközi szabályok következménye, hanem annak az eredménye, hogy a vajdasági magyarságnak a VMSZ képében határozott érdekképviselete van, országos szinten is. Koszovóban a szerbek részei a koszovói kormánynak, egy olyannak, amelyet a szerb nemzet nézőpontjából háborús bűnösök irányítanak. Ilyen tekintetben ez is bizonyítéka annak, hogy gondoljon bárki bármit, a kormányzati politizálásnak kisebbségi létben nem igazán van alternatívája, hiszen a nemzeti közösség egésze válik védtelenné, ha a kisebbségi közösség vezetői nem alakítanak ki egészséges alapokon nyugvó együttműködést a mindenkori államvezetéssel.

A parlament előtt Koszovó és a vele kapcsolatos helyzet kontextusában kifejtette, hogy az egyik központi kérdés az, hogy van-e gyermekeinknek jövője Szerbiában, és sikerül-e megállítani az elvándorlást. Ezzel arra az álláspontra helyezkedett, hogy az elvándorlást nem kizárólag egzisztenciális tényezők, hanem a több évtizede jellemző politikai vagy társadalmi közhangulat, illetve a hozzájuk köthető negatív folyamatok is befolyásolják?

– Erről azért beszéltem, mert továbbra is gyakran hallani, hogy miért foglalkozik a VMSZ a koszovói kérdéssel, hiszen ez a szerbek és az albánok ügye. Én ezt rövidlátó hozzáállásnak tartom. A saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy a koszovói kérdés naponta befolyásolja az életünket. Addig, amíg a koszovói kérdést nem oldják meg, ebben a térségben nem sikerül konszolidálni az állapotokat. Ez azt jelenti, hogy a politikai és a gazdasági stabilitás némi kivetnivalót hagy maga után, nem beszélve az európai integráció folyamatáról. A koszovói helyzet egésze minden szerbiai polgár életét befolyásolja, ezért bízunk abban, hogy a nemzetközi erők segítségével valamilyen kompromisszumos megoldás születhet annak érdekében, hogy a gazdasági és a politikai stabilitás kiteljesedhessen, továbbá az ország minden polgára, beleértve ebbe a vajdasági magyarságot, teljes életet élhessen.

A legtöbben azt vetik az államfő szemére, hogy összegez, de nem beszél a megoldási tervekről. Értékelése szerint vannak-e még esetleges érdemi megoldási tervek, vagy már csak egy maradt, az, amit egyelőre senki nem mond ki nyíltan?

– Egyetértek az államfő azon megállapításával, hogy nyilvános parlamenti ülésen nem szokás felfedni a kártyákat. Mindemellett azt gondolom, hogy ebben a pillanatban nemcsak a szerbiai államvezetésnek, hanem az EU csúcsvezetésének vagy egyéb nemzetközi szereplőknek sincsen egyértelmű megoldási javaslatuk, nem beszélve arról, hogy a mindenkori szerbiai köztársasági elnöknek és kormánynak az alkotmány rendelkezéseinek okán meg van kötve a keze.

A keddi, koszovói történések és az azok kapcsán Belgrádban meghozott intézkedések igencsak felborzolták a kedélyeket, nemzeti hovatartozástól függetlenül. Egyesek attól tartottak, hogy elfogadhatatlan mértékig elszabadulnak a kedélyek. Hogyan vélekedik erről?

– A koszovói albánok magatartását leginkább azoknak a gyerekeknek a viselkedéséhez tudnám hasonlítani, akik egészen közelről dobálják kővel a felnőtteket, míg a felnőtt, aki ebben a szereposztásban Szerbia, sztoikusan tűri a gyerek viselkedését. Biztos vagyok benne, hogy ez a politikai bölcsesség jellemezte magatartás lesz jellemző a jövőben is. Persze amikor olyasmi történik, mint kedden reggel Észak-Koszovóban, természetes, hogy a szerbiai fegyveres erők főparancsnokaként az államfőnek meg kell tennie bizonyos lépéseket, ám ezek biztosan nem fognak mozgósításhoz vagy háborús cselekményekhez vezetni. A történések nem generálnak háborút, és nem hatnak ki a vajdasági magyarokra.