Pásztor István március 15-i ünnepi beszéde

Hölgyeim és Uraim,
tisztelt ünneplő Közösség!

Március 15-e előestéjén, a Petőfi-emlékév szervezése kapcsán olvashattunk arról, hogy Petőfi volt az első magyar influenszer.

Hamar világossá vált előttem, hogy a magyar kultúrában is fel kell zárkózni az online világhoz, és ez a Petőfi-emlékév egyik vállalt célkitűzése lett, mégis elgondolkodtam azon, vajon az a kijelentés, hogy Petőfi volt az első magyar influenszer, arra is utalni kíván, hogy a popkultúra győzelme a kívánatos cél a poros és avítt, a mai fiatalok számára befogadhatatlan, a középkorúak számára unalmas, a gyermekek számára pedig már-már holdbéli tartalmak, üzenetek helyett?

Amikor a múlt század hetvenes éveinek elején Csetvei tanárnő a szabadkai gimnáziumban Petőfit tanított, akkor olyanokról volt szó, hogy Petőfi forradalmasította a költészetet is. A romantikával szemben új irodalmi formát hozott létre, a népies költészetet. Ő volt az első önéletrajzi költő és a családlíra jeles képviselője. És ami miatt én Petőfit a szívembe zártam, vagyis azt éreztem, hogy értjük egymást, az az Alföld iránti rajongása volt. Ő ebben is mást akart, mint a hegyekért rajongó romantika, és ez az akarás, a művészi kifejezésmód forradalmasítása képessé tette őt arra, hogy másként lássa a világot.

Pontosabban képessé tette őt arra hogy meglássa a valóságot. És ha ez így van, márpedig Csetvei tanárnő szava szent és igaz, akkor azt kell mondanunk, hogy Petőfi Sándor olyan költő volt, aki a korstílus jelentette buborékból kitörve merészen és újítón alkotott, megteremtett valamit. Egyszerre újította meg a magas irodalmat és tette azt a magyar kultúra szélesebb rétegei által szerethetővé, elfogadhatóvá. A közhelyes életbölcsességek helyett élő, lüktető verseket írt, megénekelte a valóságot.  Hogy egy másik nagy párost idézzek a magyar huszadik századból, azt is mondhatjuk, Petőfinél otthonosan érezte magát Valóság nagybácsi.   

Nálunk minden év március 15-nek Petőfi Sándor van a középpontjában. Ő a lángoszlop, a lélek, a szárnyalás, a szív és a kéz, ami a kokárdát a szív fölé tűzi. Petőfi Sándor annak az ideának a testet öltött megvalósulása, miszerint a szabadságból és függetlenségből csak a tökéletes az elég – s mivel ez elérhetetlen, így folyamatosan tenni kell érte, küzdeni, nem feladni.

Büszke vagyok a vajdasági magyar közösségre, hogy március 15-e szellemisét ilyen formában őrzik a rendezvények, az idén is több mint félszáz. Hiszen mindig új gyermekek jönnek, akiknek szemében felcsillan a magyar szabadság jelentésének fontossága, míg mondják a verset.

A nemzeti ünnep sohasem az ismétlődés, hanem az azonosulás újra felfedezhető és átélhető csodája, a nemzeti összetartozás hétköznapi szavakkal kimondhatatlan, de versben, táncban megérinthető  valósága.

Hölgyeim és uraim,
tisztelt ünneplő Közösség!

Választási kampányban vagyunk. Április 3-án országgyűlési választások lesznek Magyarországon és előrehozott parlamenti választások, valamint köztársasági elnökválasztás Szerbiában.

A kampányra is rányomja bélyegét az ukrajnai háborús események egyre szélesülő és mélyülő sora, ami megdöbbenti a közel nyolc évtizede tartó folyamatos békéhez és jóléthez szokott európaiakat, bennünk pedig felszakítja a délszláv háború húsz-harminc évvel ezelőtti eseményeinek emlékeit, felvillantja az uniós csatlakozás reményét vagy délibábját.

Jól tudjuk, mert a saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy a háború sohasem hozhat eredményt, csakis a kompromisszumok útján megvalósult tárgyalások.

Politikai súlyuknál és méretüknél fogva óriási vizsga előtt állnak a nagyhatalmak és az Európai Unió nyugati fele. Földrajzi helyzetüknél és történelmi tapasztalatuknál fogva a közép-európai országok és a Nyugat-Balkán a felelősséget a szolidaritás mindennemű kifejezésében és annak tevőleges kinyilvánításában vállalják. Így teszünk mi, vajdasági magyarok is.

A tét óriási, a veszély hatalmas – Magyarország és Szerbia szempontjából, vagyis a mi szempontunkból hatványozott fontossága lett ismét a szuverenitásnak és együttműködésnek. Magyarország és Szerbia egyetértése ebben a háborús válságban a mindennapjainkat, szó szerint a jövőnket befolyásolja.

Hiszem, hogy mindenki megérti: nem csak arról van szó, hogy megint előfordulhat, hogy napokon át kell sorakoznunk a benzinkutaknál, nem lesz áram vagy nem lesz gáz, üresek lesznek a polcok, elértéktelenedik a fizetés. Erről is szó van, de mindez csak következmény. A nélkülözésnél és az ellehetetlenülő mindennapoknál sokkal nagyobb tétje van a jelennek: a biztonságunk, gyerekeink és unokáink biztonságának a megőrzése.

Azoknak a jövőjéről van szó, akik már másodszor fognak szavazni, de nem emlékeznek a hetvennyolc napos bombázásokra. Azoknak a jövőjéről van szó, akik már szavaznak, de meg sem születtek, amikor megölték Zoran Đinđićet.

Az idő gyorsabban múlik, mint ahogyan azt mi, akik felelősséget viselünk a holnapért, észrevennénk. És amikor szembesülünk az idő múlásával, az új nemzedékek felnövekedésével, azzal, hogy számukra a mi életünk immár csak a közelmúlt történelme, akkor igyekeznünk kell, hogy megértessük velük döntéseink okát. Még akkor is, ha az a nehezebb és nem a könnyebb út.

A könnyebb, de beláthatatlan következményekkel járó út  a megfelelés útja. Vannak, akik annak érdekében, hogy jóembernek tartsák őket, ezt választják: harcos környezetvédők, elítélik a diktatúrákat és érzékenyek az egyéni jogokra. És nem veszik észre, hogy azok, akik őket erre biztatják, nem részesei a társadalmi felelősségvállalásnak, mert olyan életkörülmények között élnek, hogy nem érzik meg sem a megszorításokat, sem a korlátozásokat, sem a bevándorlási hullámból fakadó problémákat.

Az ukrajnai háború első napjaiban hallhattuk az egyik tudósítótól, hallhattuk a hangján és láthattuk rajta, milyen félelmet kelt benne a légvédelmi szirénák megszólalása. Akkor még nem bombáztak, tesztelték a szirénákat. A tudósító pedig azt mondta, senki nem tudja megérteni, milyen félelmet vált ki, amikor megszólalnak a szirénák, csak az, aki már hallotta – mi, vajdasági magyarok, mi szerbiai polgárok pontosan tudjuk, hogy így van.

A mi nagyszüleink, szüleink nemzedékének az volt a generációkat összekötő küldetése, hogy átadják két világháború borzalmainak tapasztalatát.

A mi nemzedékünk feladata a kommunizmus tapasztalatának és annak a tudásnak az átadása, milyen veszélyt jelentenek a szavakkal, lózungokkal kijátszott és egymás ellen fordított tömegek: egy-két év alatt a polgárháborúig sodródott Jugoszlávia,  a keleti blokk irigyelt, szabadságban létező országa, önigazgatású társadalmi vívmányai okán a nyugati hatalmak kedvence.

Az április 3-ai választásoknak ez a tétje: képesek leszünk-e a mi, a tapasztalatainkkal, és az utánunk jövők, akik születésüktől csak a békét, a biztonságot, a stabilitást ismerték együtt, közösen megőrizni azt, amit elértünk.

A mi felelősségünk, hogy az utánunk jövők jól értsék: sem a bolygót nem mentik meg, sem az ukrajnai háborút nem rövidítik le, viszont nélkülözni fognak és sokkal, de sokkal nehezebben fognak élni, ha bedőlnek a lózungoknak. ,,A jobboldal legfőbb feladata a politikai nyelv kiszabadítása: újra hozzáférhetővé kell tenni azt, amit egy zsargon segítségével elragadtak az emberektől. Csak természetes nyelvünkre rátalálva válaszolhatjuk meg a balról jövő szüntelen vádakat.“ – írja Roger Scruton.

Itt szeretném elmondani, hogy a konzervatív, más szóval józan eszű magyar emberekre leselkedő egyik legkomolyabb veszélyt az igazodási kényszerben látom. Ennek jeleit tapasztalom itthon is már. Megértem, hogy rosszul esik az embernek, ha maradinak, taplónak nézik, nevezik. Azonban, hogy az ünnep egyik hőséhez térjek vissza, tudnunk kell, hogy Petőfi nem lesz a mi kortársunk. Nekünk viszont sokat kell tennünk azért, hogy át tudjuk adni a gyerekeinknek és unokáinknak a róla való tudást.   

Hölgyeim és Uraim,
tisztelt Ünneplő Közösség!

A terepet járva, azt tapasztaltam, hogy az emberek, a vajdasági magyar emberek tisztában vannak a választások tétjévél. A fiataloknak szinte minden családban elmondták, hogy milyen árat fizettünk a jelenünkért, azért, hogy politikailag elérjünk oda, ahol most vagyunk: legyen szavunk, érdekérvényesítő erőnk, lehessünk magyarok Szerbiában és magyarként tiszteljenek  bennünket a honfitársaink Magyarországon.

Azt tapasztalom, hogy az embereket érdekli a jövő, és tudják, hogy óriási a tét. Nem akarnak létbizonytalanságot, emelkedő adókat és nem akarnak belesodródni egy olyan háborúba, ami nagyhatalmi érdekek mentén zajlik.

Azt tapasztalom, hogy a vajdasági magyar emberek két lábbal állnak a földön és itt akarnak boldogulni, ehhez akarnak szövetségeseket. A VMSZ-ben partnert látnak, szavatartó együttműködő partnert.
Hálás vagyok a vajdasági magyaroknak azért, mert józan ésszel, normális szemlélettel, reális elvárásokkal és közösen hajlandók építkezni.

Becsülöm és tisztelem a vajdasági magyarokat azért, mert az üres, tartalmatlan és értelmetlen szavak szajkózása helyett racionálisan akarják építeni a jövőt. Érzik, hogy ennek a vidéknek az értéke óriási. És tudják, hogy éppen ezért vigyázni kell rá – ehhez kell a józan, mértéktartó, partnerségen és együttműködésen alapuló politizálás.

Bízom abban, hogy április 3-án a szavazók tettekre váltják a biztatásokat és győzni fogunk.

Hölgyeim és Uraim,
tisztelt ünneplő Közösség!

Talán nem túlzás azt állítani, hogy minden nemzeti ünnepen – közelítsünk bármerről is, alapvetően az időről, a pillanatról beszélünk. Ívet rajzolunk a múlt és a jelen közé, hogy abba kapaszkodva eljuttassuk magunkat a jövőbe.
A pillanatokra bontott idő dönti el a sorsunk. Ha felismerjük a pillanatot, átlátjuk a kockázatokat, szét tudjuk választani a valóságot és a tukmált valóságot, akkor megmarad a stabilitás, biztonság, fejlődés.

Mikszáth Kálmán – születésének 175. évfordulóját ünnepeljük az idén –, Az én kortársaim  című kötetében így ír erről: ,,mi az idő? Valami, ami van, ami mindig volt és mindig lesz. Kis fiú koromban sehogysem értettem a tanítást: ’becsüld meg, fiam, az időt.’ Miért? Mi becsülni való van azon, ami mindig van, ingyen van és soha el nem fogyhat? Azonképpen nevettem a felsóhajtásokat, hogy ’megy az idő’. Hát ugyan hova menne? (...) Voltaképpen csak mi megyünk, mi emberek. Csakis mi. Egyéb minden marad. Vigasztaló ebben csak az, hogy ámbár nem tudunk róla, mi is visszatérünk eseményeinkkel együtt, csak nexusaink mások és az esemény külseje más. Mert ha az emberek ugyanazok, motivumaik se lehetnek elütők. Következésképp a cselekedetek belső tartalma nem változhat, pusztán megjelenési toalettjük. Az a mindenkori divathoz igazodik.“

Amikor kishitűen hallok valakit nyilatkozni annak kapcsán, hogy mi,  magyarok kevesen vagyunk, nyelvünket sem értik, gyakran gondolok arra, mekkora vesztesége ez a világnak. Mert ha – teszem azt – olvasták volna Mikszáth Kálmánt, még a szobordöntögetést sem tartották volna újszerű találmánynak. Ami azt jelenti, hogy mi, magyarok, fel lehetünk készülve arra, hogy jól reagáljunk a világ eseményeire, felismerve, hogy a megjelenési toalett esetleg más, ám a cselekedetek belső tartalma nem változik.
Abban bízom, hogy értjük, és jól értjük egymást. Mert minden, amiért a rendszerváltozás óta megküzdöttünk, veszélyben van. És minden, ami az elmúlt tizenkét év hozadéka – önbecsülésben, felemelkedésben, előrehaladásban, partnerségben, jószomszédságban, nemzeti összetartozás alakításában, határok átjárhatóságának könnyebbé tételében, áruszállítás megkönnyítésében, beruházásokban és infrastruktúra fejlesztésben, veszélyben van.

Április 3-án eldől, megtanultuk-e a történelmet és megtanítottuk-e a történelmet az utánunk jövőknek. Április 3-a egy pillanat az időben, de jelentősége túlmutat önmagán. Figyeljünk oda egymásra és legyünk ott!

Hölgyeim és Uraim,
tisztelt ünneplő Közösség!

Március 15-től számítjuk a napot, mellyel a modern magyar nemzet identitása született, formálódott. A magyar nemzet történelmének egyik legdicsőbb időszaka vette kezdetét 1848. március 15-én.
Ismét Roger Scruton brit filozófust idézném, aki a következőket írta tíz évvel ezelőtt: ,,Legalább kétféle forradalom van, s amikor bálványozni kezdjük e szót, fontos feltenni a kérdést, hogy melyikre gondolunk. Az egyik példája az angol, 1688-as dicsőséges forradalom és az 1783-as amerikai forradalom, melyekben egy alapvetően törvénytisztelő nép megkísérli meghatározni és megvédelmezni jogait a bitorlással szemben. A másik példája az 1789-es francia forradalom és az 1917-es orosz forradalom, melyben egy elit elragadja a hatalmat egy másiktól, majd a terror uralmával szilárdítja meg helyzetét.“
Már szintén idézett költőnk, Petőfi viszont imigyen ír forradalmi naplójában: ,,Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a francia forradalmak története, a világnak ez az új evangyelioma, melyben az emberiség második megváltója, a szabadság igéit hirdeti.“

Petőfi lelkesedését kevesen osztották, a ’48-asok között nemigen akadtak hívei a francia forradalomnak, inkább rettegtek tőle. Mi ezt nem így tanultuk, de a mi tankönyveinket 1948-ban alapozták.

Hogy fontos-e, milyen eseményekről beszélünk? Fontos-e milyen volt egy forradalom és az volt-e? Vagy inkább szabadságharc? Azt kell látnunk, hogy ma, amikor a jogállamiság fogalmának alkalmazásával valójában a szavak tartalmával ítélnek el országokat és nemzeteket, csoportokat és egyéneket, kevés fontosabb szimbolikus dolog van ennél.

Kossuth Lajos az1848 márciusa és 1849 áprilisa közötti eseményeket, mint azt Hermann Róbert tanulmányából tudjuk, törvényes átalakulásnak és e törvényes átalakulás vívmányait védő önvédelmi harcnak nevezte. Idézzük fel, kik voltak azok, akiket ma ünneplünk, akikre emlékezünk, akik pédaként magasodnak fölénk. Ma, amikor március 15-ét ünnepeljük és sorsdöntő választásokra készülünk, nem árt tudatosítanunk magunkban, mi az az eszmény, amit ma ünnepelünk. ,,Magyarországon nem alakult ki olyan forradalmi típusú, mind a végrehajtó hatalmat, mind a törvényhozást, mind az igazságszolgáltatást maga alá gyűrő ideiglenes kormány, mint a francia Közjóléti Bizottság. A képviselőház Országos Honvédelmi Bizottmányát a parlament mindvégig ellenőrizte,  a szakminisztériumok – államtitkári vezetéssel – mindvégig működtek, s Kossuthnak kétségtelen személyes súlya ellenére soha nem lett olyan korlátlan és ellenőrizetlen hatalma, mint Robespierre-nek.“

Ne feledkezzünk el erről. Mert ezt, ezt is jelenti, hogy nem engedünk a ’48-ból.

Nem engedünk az igazunkból, a becsületünkből. És mindannyian ott leszünk!

Isten éltesse a nemzetet! Isten éltesse a vajdasági magyar közösséget!