Pásztor István március 15-i ünnepi beszéde

,,Azon a reggelen éneklő szél lesz és amit mondasz, beteljesül.”

Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő Közösség!

Az idézetben nem álmot és vágyat fogalmazott meg a szerző. A magyar nemzetből, annak történelméből, hagyományaiból következett az, amit leírt. Éppen úgy, mint ahogyan Petőfi esetében is történt. Az volt a pillanat, amikor tovább kellett lépni, amikor nem emlékezni, hanem az emlékezet alapján teremteni kellett egy országot, egy független hazát.
Nemzeti ünnepünk, március 15-e, az 1848—1849-es magyar forradalom és szabadságharc kitörésének napja, az ifjúság forradalma, az öregek reménysége és a középkorúak akarata, amely szerint megteremthető a modern Magyarország.

A modern Magyarország, ahol híd köti össze a folyó két partján élő fővárosi közönséget, ahol nem trauma egyszerű paraszti házból indulni, hanem természetes magabízás.

Ma azt kell jelentenie, hogy a modern Magyarország független és erős, a régióban velük együttélők irányában tiszteletteljes és együttműködő. Nem cipeli magával az egykori nagy ország, kis nemzet átkát, mert nem kell bizonyítania, hogy a történelme nem esti mese, hanem vérből és valóságból kevert szavak. A vér volt a valóság kötőanyaga.

Büszke lehet magára minden magyar, bárhol él a világon, hogy 173 évvel ezelőtt megszületett az a reggel, amikor a barátok bajtársak voltak, a bajtársak közt nem lapultak árulók, a nők a férfiakkal vállvetve küzdöttek, igen, a magyar nőknek akkor sem volt szükségük biztatásra, nemzetközi gyámolításra, hogy a férfiakkal együtt, sőt, nekik példát mutatva küzdjenek és a következményeket, a gyászt, a veszteséget, a fájdalmat emelt fővel elviseljék.

A magyar történelemben Szendrey Júlia, Laborfalvi Róza, gróf zicsi és vázsonykői Zichy Antónia, Csernovics Emília, Adele Aubouin, gróg Seilern-Aspang Crescence olyan nők voltak, akik sem önállóságban, sem emberi nagyságban, sem szociális érzékenységben, sem akaraterőben nem maradtak el Petőfi Sándor, Jókai Mór, Batthyányi Lajos, Damjanics János, Görgei Artúr és Széchenyi István mögött. Ha vannak adósságaink velük szemben, úgy bizonyosan azok megalapozottak. Példának okáért, ha nem ismerjük kellőképpen nevüket és tevékenységüket, sorsukat és döntéseiket, amely döntésekkel a független magyar haza, a modern Magyarország megteremtésének oltárán magánéletüket is feláldozták.

Büszke lehet magára minden magyar, bárhol a világon, hogy ilyen hősöket adott neki a Gondviselés, mert hős minden ember, férfi és nő, aki nem önös érdekből, de a nemzet előrehaladása céljával cselekszik. 1848—1849 ismert és ismeretlen résztvevőire, támogatóira, alakítóira egyaránt gondolok. És azt is szeretném mondani, hogy amennyiben nem ismerjük Adele-Etelka életét, ha sejtelmünk sincs arról, hogy Damjanich Jánost hatvan éven át gyászoló, Budapestre költözött özvegye milyen karitatív tevékenységet végzett haláláig, akkor nekünk van pótolnivalónk.

És van pótolnivalónk. Ezeket a példákat, asszonysorsokat azért mondom el, mert jól megmutatják, milyen keveset tudunk a saját történelmünket alakító emberek életéről, tevékenységéről. Feladatunk van ebben, ha tetszik, mondhatjuk azt is, üres frázisok helyett, amik a nők egyenjogúságáról szólnak, a témában széles körben és divatosan, bár mesterségesen gerjesztett, ugyanakkor meddő viták helyett érdemes volna megtanítani ezeket a női sorsokat. Nem egy-egy rövid ideig tartó kiállítás vagy beszélgetés erejéig felvillantani őket, hanem továbbadni az utánunk jövőknek az életükről szóló tudást.  

Az elmúlt negyed évszázad, vagyis az elmúlt huszonöt év Európában és a világban befejeződött gyökeres változásokról szólt. A folyamat a második világháború után vette kezdetét, gyümölcsei értek be a kilencvenes évek közepére. Így, azok között, akik akkor születtek, ma pedig már huszonévesek, sokan vannak, akik úgy néznek ránk, ha jelentős tényként emlegetünk történelmi eseményeket, nemzeti erényeket, hogy látszik rajtuk, számukra ez nem igazán jelent sokat. Inkább feloldódnának a kényelmes langyosságban, amit a huszonegyedik századi korszellem igen erősen beléjük is plántált.
Nemzetre nevelt gyermekeink mellett képesnek kell lennünk arra, hogy a mostani fiatal felnőttek számára úgy mutassuk be a nemzeti függetlenség jelentőségét, hogy ne csak megértsék, de a globális tényezőknél fontosabbnak tartsák. El kell tudnunk mondani, hogy a nemzeti függetlenség összességében közösen meghozott egyéni döntések eredménye.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő Közösség!

Március 15-e, az 1848—1849-es forradalom és szabadságharc nem véletlenül leginkább és legjobban magyar ünnep. Pedig a forradalmak végigsöpörtek egész Európán, mégis nekünk, magyaroknak jelenti az egyik legszentebb nemzeti ünnepet. Anélkül, hogy részletesen elemeznénk a történelmi összefüggéseket, szemléljük ezt a tényt mai szemmel. Keressük meg, mivel érvelhetünk, ha el
akarjuk magyarázni március 15-e, a szabadság forradalmának magyar szempontból megemelt és kiemelt jelentőségét – márpedig erősen változik a világ, nagy sebességgel és óriási téttel fognak az előttünk álló időszakban lezajlani olyan események, amik meghatározzák az elkövetkező évtizedet, tehát el kell tudnunk magyarázni a fiataloknak is, hogy mi a tét.
Ismét csak az egyéni példákon, életutakon keresztül tehetjük ezt meg. Meséljük el, hogy a magyarok voltak olyan értékes emberek, képviseltek olyan értékes ideákat, amik mellé nem magyarként is érdemes volt, büszkeség volt odaállni. A normalitással megegyező módon nem kicsi, nem satnya, nem mucsaiakból álló emberek sokaságaként, megvetéssel kell tekinteni nemzetünkre, hanem önbecsüléssel, méltósággal, büszekséggel.

Büszkének kell lennünk arra, hogy 517 napon keresztül harcolva megalapoztuk a független és önálló nemzetet. Képesnek kell lennünk arra, hogy elmagyarázzuk és továbbadjuk, átörökítsük az utánunk jövőkbe ennek a magyar szabadságnak és függetlenségnek a szellemiségét.

Mert ugyan a világszabadságról beszél a költő, de a magyar szabadságért adja az életét. Miképpen van ez?
Hogyan lehetséges elmagyarázni, hogy a globális szabadság nem az egyének érinthetetlenségéből és korlátok nélkül való létezéséből született meg, és nem is abból táplálkozik, hanem a nemzetek, a nemzeti közösségek szabadságából: ahogyan erről Nemeskürty István ír a Magyar századok – gondolatforgácsok a magyar nemzet életrajzához című munkájában: ,,A nemzeti önépítés e negyedszázadában született az a két költemény, a hozzájuk fűződő zeneművel, melyek mind a mai napig, politikától függetlenül himnuszunkká váltak: a Himnusz, 1823 (Kölcsey), Erkel Ferenc zenéje 1844., első spontán megszólalása a "Széchenyi" gőzhajó vízrebocsátásakor, 1844. augusztus 20., amikor a gyár munkásai a császári himnusz helyett kezdték énekelni - és a Szózat (Vörösmarty, 1836), Egressy Béni zenéje, 1843. 1848. március 15-én a Párizsba érkezett magyar küldöttség a Bastille téren a Szózatot énekli, mire Lamartine költő és elnök azt kiáltja: "Emeljünk kalapot a magyar Marseillaise előtt!"”

Most, amikor a Marseillaise már nem egyértelműen és nem minden, magát franciának tekintő ember számára jelent bármit is, nekünk megvan az a lehetőségünk, hogy felidézhetjük nemzeti ünnepünkön, hogy 1848-ban a magyar küldöttség a Bastille téren a Szózatot énekelte és a francia költő, regény- és drámaíró politikus kalapot emel.

Miért is fontos ez 2021-ben? Mert ezzel azt is jelezhetjük, hogy mi a magunk részéről tisztelettel viszonyulunk mások himnuszához, elfogadva, megengedve, hogy számukra jelentsen valamit vagy éppenséggel ne jelentsen semmit. És ugyanennyit várunk cserébe a többi nemzettől. Itt és most a franciák említése a Nemeskürty-idézethez köthető, nincs benne célzatosság.

A szabadságnak és függetlenségnek 2021-ben ugyanolyan fontos tulajdonsága, mint volt 173 éve, hogy nem kioktató. Nem tanár,  nem csendőr és sohasem viselkedik felháborodott pedellus módjára, aki azért toporzékol, mert végigmentek az általa éppen felmosott folyosón. A szabadság és függetlenség tudja, hogy a folyosó azért van, hogy járjanak rajta. A lépések pedig időnként nyomot hagynak.

Ha érzékeltetni akarjuk 1848 március 15-vel kezdődő, a magyar nemzet életében kiemelkedő, fényes, legszebb nemzeti ünnepünk fontosságát, akkor azt kell láttatni, megértetni, példákkal alátámasztva, a normalitás hangján továbbmesélve az utánunk jövőknek, hogy nekünk 173 évvel ezelőtt sem kellett igyekeznünk  Európába. Mi ott voltunk már akkor is.

A normalitás hangján beszélni a magyar szabadságról és függetlenségről, a véres valóságokon és tragédiákon keresztül megannyiszor elvesztett és visszaszerzett magyar függetlenségről azt jelenti, hogy nem kell sem dicsekednünk, sem magyarázkodnunk. Ahogyan nem kell dölyföskodnünk és nem kell megalázkodnunk. Ugyanis nem vagyunk sem kevesebbek, sem alávalóbbak, sem vidékibbek, sem butábbak, sem felkészületlenebbek egyetlen más nemzetnél sem. De még a magyar nemzeten belül sem vagyunk kevesebbek egymásnál.

Ezt értük el az 1848. március 15-vel kezdődő és 517 napon át tartó fényes küzdelemben. Ezt kell tudnunk megtartani és átadni az utánunk jövő nemzedékeknek.  

A normalitás hangján beszélni a magyar szabadságról és függetlenségről azt jelenti, hogy a tisztelet és megbecsülés hangján, az együttműködés elemi erejű parancsát ismerve beszélünk azokról a nemzetekről, akikkel 1848-ban még közös államban éltünk, de amely nemzetek ugyanakkor, amikor mi is, a saját függetlenségükért küzdöttek.

A normalitás hangján beszélni a huszonegyedik század harmadik évtizedében a nemzeti szuverenitásról azt jelenti, hogy semmit sem engedünk, mert tudjuk, hogy milyen az, amikor mindent elvettek tőlünk – és annak, hogy ezt megtehették, az volt az oka, hogy botor módon képtelenek voltunk szövetségeket kötni, képtelenek voltunk arra, amire az aradi tizenhárom, akik között német, magyar, szerb egyaránt volt. Képtelenek voltunk arra, amire a fentebb felsorolt asszonyok, akik között magyar, szerb, francia, osztrák származású egyaránt volt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő Közösség!

,,Azon a reggelen éneklő szél lesz és amit mondasz, beteljesül.” Ezzel az idézettel kezdtem ünnepi beszédem. Ez a sor Csengey Dénes dalszövegéből való, egyike azoknak a daloknak, amiket Cseh Tamásnak írt. 1988-ban jelent meg a Mélyrepülés című albumon.

Néhány hét múlva lesz harminc éve annak, hogy az egyik legmarkánsabb rendszerváltó, Csengey Dénes magyar író és politikus 38 éves korában meghalt. A vajdasági magyarok, akik a televíziók előtt izgulták és aggódták végig a magyarországi rendszerváltás korszakát, miközben a saját sorsuk felett is egyre sötétebb fellegek gyülekeztek, jól ismerték a kedves arcú írót, megalkuvást nem ismerő antikommunista MDF-es politikust, Csengey Dénest. A Hitel folyóiratban 2020-ban jelent meg Csengey Balázs tanulmánya, ami azzal a megrendítő igazsággal kezdődik, hogy ,,Csengey Dénes és Cseh Tamás barátsága, együttműködése nem kapott eddig megfelelő hangsúlyt.”

Ez határozta meg mai beszédem alaphangulatát. A tisztelet, a kegyelet, az ünneplőbe öltözött lélek azon belátása, hogy még mindig, harminc évvel azután, hogy állítólag teljes demokráciában élünk, teljes szabadságban, mennyi sok mondatot nem mondtunk ki, mennyi sok feladatot nem láttunk el azok vonatkozásában, akiknek a szabadságot újra és újra meg kell köszönnünk. Ezek közé az emberek közé tartoztak – március 15-én nem tévedés őket kiemelni – Csengey Dénes és Cseh Tamás is. Az említett tanulmány egy dokumentumfilmből vett idézettel zárul, amelyben Cseh Tamás 1998-ban így vall Csengeyről: „Egy tiszta szívű szekszárdi fiú belekerül egyszer csak Magyarországnak a legsűrűbb idejébe, bele a politikába, ilyen sűrű nem is volt azóta se a politikai élet és az egymásnak feszülés, a szándékok, ami majdnem gyűlöletbe torkollott pont azokban az időkben, amit már szinte elviselhetetlen volt kívülről is nézni. Az egyszerű állampolgár nézte, hogy mi folyik, minden pillanatban vér csoroghatott volna, olyan volt. És ebbe hirtelen ezzel a szent tudattal – mert ő abszolút hitt abban, amit csinál – belekerülni, az végzetszerű, az szinte egyenes út.”

Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő Közösség!

A magyarországi politikai életre ma ismét olyan erős egymásnak feszülés a jellemző. Egymással ellentétes, majdnem gyűlöletbe torkolló szándékok feszülnek egymásnak, amilyenek azokban az időkben, amikor Csengey Dénes belekerült a politika sűrűjébe. Azért van ez így, mert a szabadság és függetlenség elkötelezettjei újra csatát vívnak. Ezért olyan óriási az egymásnak feszülés, sokan vannak, akikben gyűlöletbe torkollik a szándék – és érintve érezhetjük magunkat, hiszen címkéznek, beáraznak, lenéznek, lélegeztetőgépet sajnálnak tőlünk, lekiskorúsítanak, kioktatnak, velünk riogatnak, kérdést tesznek fel arról, hány határon túli jutott oltáshoz magyar készletekből.

Csengey Dénes egyik versének sorát idézve mondhatjuk, nem vagyunk már gyermekké rémített magyar nép, de a próbálkozások, kísérletek, melyeknek ez a célja, folyamatosak, azt látjuk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő Közösség!

Meg kell tanulnunk, akár egy idegen nyelvet, azt, hogy ma olyan korszellem, hogy ha egy politikus karizmatikus és erős választási győzelmeket  arat, könnyen rásütik a populista jelzőt. A művész, ha úgy progresszív, ahogyan Csengey Dénes volt, könnyen megkapja a maga pofonjait, mint kurzust kiszolgáló talpnyaló. Meg kell tanulnunk ezt a nyelvet, hogy azoknak is, akik anyanyelvük mellett legszívesebben ezen a nyelven kommunikálnak, megértessük: az egyéni boldogulásoknak mindig a nemzet győzelme a záloga.

Ezt jelenti, hogy nem engedünk a ’48-ból: nem leszünk gyermekké rémített, önbecsülését vesztett, kicsinységét pajzsként maga előtt tartó nép. Ez nem dölyfösséget, nem kivagyiságot jelent, hanem bölcs és megfontolt, szövetségkötéseken alapuló, de a függetlenségből és szabadságból jottányit sem engedő politizálást.

Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő Közösség!

2020. március 15-én vezették be Szerbiában a COVID-járvány miatt a rendkívüli állapotot. Szeretném minden vajdasági magyar embernek, gyermektől az aggastyánig, tanártól az orvosig, boltostól a pékig, minden szomszédnak, minden tagtársamnak és minden aktivistának megköszönni azt, ahogyan ezt az egy évet átvészeltük. Köszönöm Önöknek a türelmet, a kitartást, a mértéktartó, szabálykövető viselkedést, a nagyvonalúságot és segítőkészséget.

Kegyelettel őrizzük azok emlékét, akiket elveszítettünk a járványban, osztozunk azok gyászában, akiket veszteség érint.

Szeretném megköszönni a vajdasági magyaroknak azt is, ahogyan a vakcinafelvételhez viszonyultak az első pillanattól kezdve. Úgy hiszem, ehhez nem kell magyarázatot fűzni.

Ugyanakkor szeretném azt is elmondani, hogy mi, vajdasági magyarok, szerbiai polgárok büszkék vagyunk arra, ahogyan az ország kormánya és államfője kezelte a járványhelyzetet. Életet, politikát, együttműködést csak bizalomra lehet építeni. Kétségtelen, hogy az elmúlt év a bizalom legkeservesebb próbája volt, úgy a magánéletben, a családok számára, mint a politikusoknak. Magam is sokszor éreztem azt, hogy a vajdasági magyarok úgy tekintenek rám, mint egy válságkezelő menedzserre, akinek az a dolga, hogy megoldja azt, hogy a szerb-magyar határ átjárható legyen, a gyerekek eljussanak a felvételire és hadd ne soroljam. Az elmúlt egy év tapasztalatát a lelkemben feldolgozva, azt kell mondanom, a járvány megértette velem, hogy a huszonegyedik században nem lehet politikai vezető, aki válsághelyzetet nem tud megoldani, menedzselni, aki képtelen a közösségét sújtó váratlan helyzetekkel megbirkózni. Ugyanakkor az elmúlt egy év tapasztalata az is, hogy nem voltam ebben egyedül. Köszönöm minden vajdasági magyarnak, hogy a járványhelyzet ellenére a tavalyi választásokon olyan mértékben erősítette meg a magyar közösség jelenlétét szülőföldjén a politikai érdekképviselet által is, vagyis a VMSZ által, amire a rendszerváltás óta nem volt példa.

A 173 évvel ezelőtt kitört forradalom és szabadságharc ünnepén, március idusán megszületett a független és szabad magyar nemzet, a modern Magyarország. Hibáiért mindig keservesen megfizetett. De nem engedett a ’48-ból. A normalitás hangján, kellő alázattal és méltósággal adjuk át ezt a tudást. Csakis ez vezethet győzelemre.
Isten éltesse a nemzetet, Isten éltesse a vajdasági magyar közösséget!