Ugrás a tartalomra

PÁSZTOR ISTVÁN BESZÉDE ZOMBOR VÁROS NAPJÁN

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt Ünneplő Közösség!

Amikor egy közösség arról dönt, hogy új rendezvényt hív életre, akkor jövőt tervez, hiszen az a célja, hogy az elkövetkező időkben is megszervezésre kerüljön a rendezvény, ugyanakkor hagyományt és emlékezetet kíván teremteni, hiszen össze akarja szedni azokat a múltbéli eseményeket, amelyek kiemelkedőek, méltók arra, hogy az emlékezet részévé váljanak, ezáltal pedig a megemlékező közösség hagyományába, tudásába belekerüljenek, gondolatait, közösségszervező munkáját erősítsék.

A Vajdasági Magyar Szövetség nyugat-bácskai körzeti szervezete egyértelműen ilyen céllal szervezte meg a városnapi rendezvényt.

Zombor polgárai 1749. február 17-én kapták meg Mária Teréziától a szabad királyi város státusát igazoló okiratot. Nem pusztán annyit jelent ez, hogy a zombori és környékbeli emberek hajlandóak voltak anyagi áldozatot hozni azért, hogy jobban, erőteljesebben fejlődhessenek, noha ez is tény és már ez is elegendő hívószó volna arra, hogy megünnepeljük emlékezetüket, tisztelettel adózva törekvéseik előtt. De ennél mégis többről van szó, arról, hogy a zombori polgárok hittek a jövőben. A tizennyolcadik század közepén belátták a fejlődés irányait, az ipari, gazdasági lehetőségeket, tudták, hogy a fejlődés záloga, a régió fejlődésébe való bekapcsolódásuk lehetősége ebben van. És hittek abban, hogy ez nem csak a zomboriak, de a környékbeliek lehetőségeit is erősen befolyásolja, lehetőségekhez juttat mindenkit, akiben van vállalkozó szellem, aki dolgozik, termel, földeket művel, iparosként dolgozik, kereskedik, tanít – egyszóval mindenkinek gyümölcsöző lehetőség, aminek záloga a szorgalom.

Abban biztosak lehetünk, hogy a szabad királyi városok rangért megküzdő bácskai városok lakosaiban megvolt a szorgalom. Nem más, mint az adatok mutatják ezt, az egykori birodalomban ezek a városok, köztük Zombor is, rákerültek a térképre, képesek voltak arra, hogy valamiben, akár több dologban is elsőséget vívjanak ki a maguk számára. Szorgalmuk, munkabírásuk, akaratuk tette őket és városukat, környéküket naggyá. Erről árulkodnak templomaik méretei, kúriáik, kastélyaik, portáik, polgári házaik, a létrehozott közintézmények, a színház, könyvtár, múzeum. Az erősödés nem csak anyagiakban mérhető, hanem olyan, az anyagiakon alapuló megerősödésben, ami a köz javát is szolgálja. Színházi előadások és iskoláztatás, a múlt cserepeinek múzeumi, vagyis intézményes megőrzése, ez mind-mind egyszerre válik fontossá, amikor egy közösség, egy város közössége úgy dönt, hogy a fejlődés útjára lép.

Nem áldozatok nélkül valók a kezdetek, Bács-Bodrog vármegye egykori központja sem ingyen kapta meg okiratát. De mindenki tudta, hogy az okirat, ami látszólag egy papír, a valóságban a lehetőségek tárháza, amiben mindenki megtalálhatja a maga helyét. Ilyen szempontból Zombor, ahol az adatok szerint 1910-ben a lakosság egyharmada szerb, egyharmada magyar, egyharmada pedig bunyevác és német volt, százhatvanegy évvel korábban sem volt egynemzetiségű, egyvallású közösség – meg is vívták csatáikat, egyezségekre jutottak, meglelték a közös minimumot, mert egyébként nem kaphatták volna meg a szabad királyi város okiratát. A közös minimum mindig súrlódásokkal jár, az érdekérvényesítés, abban a pillanatban, hogy egy közös cél megvalósul, átrendezi a sorokat és az egymás közti versengés terepévé válik.

Nincs ez másként ma sem, noha az elmúlt évszázadok, ahogyan az elmúlt száz év súlyos történelmi eseményei megváltoztatták a lakosság összetételét, megmaradt az, amire hivatkozva minden közösség joggal kívánja belakni a teret, élvezni a zöldülő fák hűsét, kamatoztatni szorgalmának gyümölcsét, a földek, a kertek megműveléséből származó lehetőséget. Nincs semmi, ami megváltozott volna azóta, hogy Zombor szabad királyi város lett, miközben megváltozott minden. Mégis, amikor az elüldözött németek családtagjai visszatalálnak őseik földjére, amikor a magyarországi internetes felületek idegenforgalmi beszámolókat közölnek Zomborról és környékéről, akkor azt látjuk, olyan érzet van bennünk, ami visszarepít az időben, hogy megerősítse a jövőt. Ez az érzet pedig arról szól, hogy közösen lehet elérni valamit, közös erőfeszítéssel és nem kiszorítással.

Persze előfordul, megtörténik, hogy a kiszorítás elve mellett döntenek, a nemzeti többség nevében. Legitim joga ez mindenkinek, aki egy közösség életében politikai érdekérvényesítésre törekszik. A kérdés csak az, hogy az ilyen döntéseknek a pillanatnyi sikerélményen túl van-e hozadéka? Nem kétszázhetven évben mérve, hanem csak öt—tíz évben. Van-e hozadéka annak, ha egy magyar többségű falu vezetéséből kiszorítják a magyarokat? Erre a retorikai kérdésre természetesen nem várunk választ, mert amire tudjuk a választ, arra legfeljebb bólintanunk kell, felidézve a tapasztalatokat. A tapasztalatok pedig, a vajdasági magyar tapasztalatok nem másmilyenek Nyugat-Bácskában sem: szorgalmunk, elképzeléseink, hitünk, kultúránk, szívós kitartásunk nem számokban mérhető, nem pillanatnyi erőviszonyok függvénye. Ha így lett volna, nem ünnepelnénk ma és itt közösen. Hogy minek a függvénye, azt mindannyian tudjuk. Ezért pedig köszönet jár a nyugat-bácskai magyaroknak, köszönet azoknak, akik az emlékezet tapasztalataira épülve a jövőt tervezik. A vajdasági magyar jövőépítés pedig csak részben matematika, csak részben a számok kérdése. Nem kis részben, ez tény. De amíg szívós kitartással, összefogással kompenzálni tudjuk számbeli fogyatkozásunk, addig őrizni tudjuk a hely szellemét – egyszerűen szólva a szülőföldünket, otthonunkat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt Ünneplő Közösség!

Miután 1990. március 31-én Doroszlón lezajlott a VMDK alakuló közgyűlése, a rákövetkező éjjelen ismeretlen tettesek Zomborban ledöntötték Kiss Ernő szobrát. Máskor, máshol is voltak hasonló provokációk, nem azért említendő ez, mert kivételes eset volt, hanem azért, mert a vajdasági magyar politikatörténet egyik legfontosabb, legbátrabb kezdeményezése történt meg Doroszlón, Nyugat-Bácskában. A vajdasági magyarság életének sorsfordító eseménye volt ez, jelentősége a mi szempontunkból van akkora, mint az, hogy kétszázhetven éve szabad királyi város lett Zombor. Nem szólt másról az a doroszlói esemény, mint a jövőnk megszervezéséről, a múltunk megőrzéséről, a hagyományaink ápolásának fontosságáról, egyszerűen szólva önazonosságunk, nemzeti identitásunk megtartásáról, amit itt, a szülőföldünkön akartak azok a bátrak, akik mertek. Tisztelet emlékük előtt, ahogyan modernül mondani vagy írni szokták a közösségi hálón, respect! A száztíz évvel ezelőtt, 1909 májusában Zomborban született és a gimnáziumot is itt végző, majd életének meghatározó éveit itt, Nyugat-Bácskában megélő Herceg János 1990–1994 között a VMDK tiszteletbeli elnöke volt. Olyan író, újságíró, értelmiségi, aki vállalta a magyarság ügyét. Amikor Zombor városi jellegéről, a szabad királyi város jelentette státus előnyeiről, fontosságáról gondolkodunk, akkor nem feledkezhetünk meg arról sem, ami számunkra, magyarok számára ebben a folyamatban erőtadó és iránymutató. Herceg János személye és életműve mindenképpen kiemelendő. Szomorúsággal tölt el bennünket, hogy – nem a közösség, hanem a család döntése miatt – a ház, ahol Herceg János élt, nem alakítható emlékházzá, hiszen eladták. Sem emlékházzá, sem zarándokhellyé nem alakítható. De vajon kell-e az emlékezetnek egy olyan ember esetében, mint Herceg János, lakóház? Kell, persze, hogy kell, De ha nincs, akkor úgy hiszem, cselekedetek kellenek, aktív szerepvállalás, tanulságok levonása és párbeszéd. Párbeszéd arról, miképpen tudjuk szolgálni a magyarság ügyét. Ezért is kezdeményezem itt és most, ebben az ünnepi, hagyományteremtő pillanatban, hogy a legnagyobb vajdasági magyar érdekvédelmi szervezete megalakulásának harmincadik évfordulóján a doroszlóiak, élükön a VMSZ helyi szervezetével, jövőre a februári városnapi ünnepség megszervezése mellett vállalják, hogy március 31-én tanácskozást szerveznek. Hiszen a magyarság ügyének vállalása az elmúlt közel három évtized alatt részben átértelmeződött, részben megerősödött. Átértelmeződött abban a tekintetben, hogy az ország szétesését és a háborút követően, a konszolidálódott és nagyrészt a nyugati politikai erők ténykedésének köszönve átrajzolódott, a vajdasági magyarok megértették, hogy érdekeiket nem érvényesíthetik kívülről, ellenzékből, az iskolák nem fognak megmaradni, ha kívülről kiabálunk be, a templomok, művelődési házak nem fognak megújulni, ha nem vagyunk ott, ahol a közösen megteremtett pénzeket osztják, a gazdaságunk nem fejlődhet magyarországi támogatással, ha nem tudjuk elfogadtatni a szerb politikai többséggel – amelyről nem mi döntünk, hanem a szerb választók –, hogy nekünk erre jogunk van. Ugyanakkor meg is erősödött a magyarság ügyének politikai érdekérvényesítő vállalása, különösen 2010 óta, amióta a nemzetpolitika nem elfelejt, hanem partnerként tekint ránk. A kérdés az, hogy a magyarság ügyét miként lehet legjobban szolgálni? Vajon lózungokkal vagy napi izzasztó tárgyalásokon, győzködésekkel? Vajon a magyarság ügyének szolgálata a magyarság ügyeiről kell, hogy szóljon, a mindenkor adott szerb többséggel, vagy nekünk a szerb többség politikai opciói közül kell választanunk, beállva abba a csatába, ami a szerb politikai térben dől el? Az én meggyőződésem az, hogy nekünk a mindenkori szerb többséggel kell megtalálnunk a lehetőségeket arra, hogy megőrizzük a közösségünket. Nem szabad szétforgácsolódnunk, mert az bennünket csak gyöngíteni fog. Nyilvánvaló, hogy ezt nem mindenki látja így – amíg azonban a többség így látja, addig mi jó úton haladunk. De ahhoz, hogy a jó úton még több tudással, ötlettel, elképzeléssel haladjunk, szükségünk van a magyarság ügyét szolgáló emberek közötti párbeszédre, megfelelő, Herceg János emlékének is tisztelettel adózó színvonalú beszélgetésekre. Fogjunk hozzá ennek szervezéséhez!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt Ünneplő Közösség!

Amikor egy várost ünnepelünk, akkor igyekszünk azt madártávlatból látni, hogy tekintetünk felöleljen minden tetőt, épületet, utcát, teret, fák lombjait, játszótereket, folyókat, rakpartot. Ünnepi fényben fürösztjünk meg tekintetünket és ezzel a várost is. Én itt és most, ezen az első zombori városnapi ünnepségen, beszédem zárásaként egyetlen dologra szeretnék kitérni – madártávlatból, a képzeletünkre hagyatkozva, Zombor és a nyugat-bácskai magyarság ünnepi alkalmakor. Egy olyan dologra, ami már nem létezik. De amikor létezett, akkor az első volt. Ez pedig nem más, mint II. Rákóczi Ferenc egészalakos szobra, amit 1912. június 9-én lepleztek le az akkori Jókai téren. Megjegyzem, Szegeden ugyanezen év szeptemberében leplezték le a szobrot, tehát az elsőséget itt különösen nagyra kell értékelnünk. Természetesen a szobrot az I. világháború után lerombolták, elvitték, beolvasztották, a budai hegyről ránk tekintő Szent Gellért-szobrot is megalkotó Jankovits Gyula művészi munkáját már nem őrzi a zombori II. Rákóczi Ferenc. De mi őrizzük a tényt, hogy a zomboriak elsőként állítottak szobrot a hős fejedelemnek. És ezt a tényt most, amikor a 2015-ben meghozott II. Rákóczi Ferenc emléknapról szóló döntést követően Magyarország kormánya a tavalyi év végén úgy döntött, hogy 2019-et II. Rákóczi Ferenc emlékévvé nyilvánítja, büszkén idézzük fel. Az emlékezet, a nemzeti tartás fontos és nélkülözhetetlen jelképei a szobrok. Az impériumváltásoknak áldozatul esett szobrok, amiknek sorsa felett kesereghetnénk is. Azonban mielőtt ezt tennénk, gondoljunk arra, hogy a szellemiség, ami egy jelmondatban is összefoglalható, nem semmisíthető meg. Azt csak mi semmisíthetjük meg, ha elfeledkezünk istenről, a hazáról, a magyar szabadságról vagy egymásról. Ez a mai ünnepség mindannyiunkat abban erősít meg, hogy eszünk ágában sincs megfeledkezni!

Többi hír