Európai integrációs zsákutca

Szerbia a december 9-ei EU-csúcson nem nyerte el a tagjelölti státust. Magyarázták, szépítgették, de csúfos kudarc történt. Boris Tadić államfő a döntés után néhány perccel az eddigi politikai irányvétel folytatása mellett állt ki. Nenad Čanak értékelésében az európai irányultságú politikai erők győzelméről beszélt. A realitásokkal való szembenézésnek a legapróbb jele sem volt látható. Pedig 1999 óta számos alkalom kínálkozott a valóság elfogadására. Legutóbb 2010 júliusában, amikor a hágai Nemzetközi Bíróság a koszovói függetlenségi nyilatkozatot a nemzetközi joggal összhangban lévőnek minősítette.

A fiaskó világossá tette, hogy az európai uniós tagsághoz a Koszovóhoz fűződő kapcsolatok normalizálásán és a koszovói függetlenség elfogadásán keresztül vezet csak az út. A kapcsolat-rendezés kritériumába a folyamat végére a diplomáciai kapcsolatok létesítését leszámítva, minden bele fog tartozni. Szerbiának meg kell szüntetnie az Ahtisaari-tervvel ellentétesen működő észak-koszovói intézményrendszert és belátható időn belül tudomásul kell vennie, hogy Koszovó az ENSZ-nek, az EBESZ-nek és az Európa Tanácsnak a tagjává váljon. Nem képzelhető el, hogy Szerbia úgy csatlakozzon az Európai Unióhoz, hogy a tagság elnyerését követően vétójoghoz jusson Koszovó európai uniós perspektívája kérdésében.

A december 9-ei negatív döntés közvetlen módon a szerb Koszovó-politika következménye. Van azonban a bukásnak egy kevésbé látható, de annál súlyosabb oka is. Az ország külpolitikai stratégiája 1990 óta – a 2001–2003 közötti időszakot leszámítva – egy torz világképre épül. Szerbia önmagát a keleti, a nyugati és a délkeleti világ érdekszféráinak meghatározó ütközőpontjaként éli meg, irreális jelentőséget tulajdonítva ezáltal önmagának a nagyhatalmak között folyó versenyben. Az önmeghatározás másik eleme a regionális (balkáni) vezető szerep, amely az ország gazdasági teljesítménye alapján nem illeti meg Szerbiát.

Felettébb furcsa, hogy egyetlen mérvadó belgrádi politikai vezető sem látja azt, hogy a szomszédos országok közül egyik sem alkot magáról Szerbiához hasonló képet. Nem tűnik fel senkinek, hogy az elmúlt húsz évben egyetlen környező államban sem merült fel valós dilemmaként az Európai Unióhoz és a NATO-hoz csatlakozás kérdése. Szomszédaink földrajzi értelemben ugyanabban a geopolitikai háromszögben helyezkednek el, mégis kivétel nélkül az euroatlanti szövetségesi rendszerhez, a nyugati világhoz tartoznak vagy törekednek csatlakozni.

Az országok vagy országcsoportok közötti szövetségesi, baráti kapcsolatok elsősorban nem emocionális jellegűek. Az értékközösséghez való tartozás sokszor a gesztusokban nyilvánul meg. Szerbia egy megmagyarázhatatlan, de sokatmondó gesztust tett, amikor a világ december 23-án Václav Haveltől, a kommunizmus elleni harc egyik vezéralakjától vett végső búcsút. A gyászszertartásról Szerbia kormánya mellett Fehéroroszország, Oroszország és Azerbajdzsán maradt csak távol. Tavaly decemberben a Nobel-békedíj átadó ünnepséget bojkottálta a belgrádi kormány.

Nem lehet meglepő, hogy az Európai Tanács decemberi ülésén bebizonyosodott, hogy az EU vezető országai között Szerbiának nincs igazi szövetségese, és barátja is csak nagyon kevés. Magyarország miniszterelnöke volt az egyetlen aki négy alkalommal szólalt fel a tanácsülésen Szerbia érdekében. Jó lenne, ha a december 9-én történtek fényében a belgrádi politikai elit – akár csak egy pillanatra is – visszaemlékezne a vagyon-visszaszármaztatási törvény parlamenti vitájára.

Az önvizsgálat helyett az EU-csúcs óta (de már azt megelőzően is) a bűnbakkeresés zajlik. A tagjelölti státus elmaradását az EU-n belül eluralkodott bővítésellenes hangulattal és az euróövezetet sújtó pénzügyi válsággal magyarázza a kormányzati kommunikáció. A valóság és az így generált virtuális valóság között óriási a szakadék. December 9-én Horvátország aláírta a csatlakozási szerződést, Montenegró pedig az EU-csúcs döntésének értelmében 2012 júniusában kezdheti meg a csatlakozási tárgyalásokat.

Szerbia tagjelöltségének kérdését az Európai Unió vezetői március elején tűzik újra napirendre. Az illúziókkal való leszámolás miatti képtelenség okán az esetleges kedvező döntés is csak egy értéktelen, szimbolikus és tagsági perspektíva nélküli tagjelöltséget hozhat Szerbiának. Amíg Belgrádban nem lesznek képesek elfogadni, hogy a balkáni határvonalak végérvényessé váltak, országunk integrációs kilátásai leginkább Törökországéhoz hasonlítanak majd. Az egyetlen különbség, hogy a török integrációs folyamat perspektívanélkülisége nagyobbrészt objektív és megváltoztathatatlan körülmények következménye. Szerbia két évtizedes kudarc-sorozatának szubjektív okai vannak.

Varga László (Magyar Szó)