Délvidéki ünnep a doroszlói szentkúton
Minden évben hallunk ezt-azt a doroszlói kisboldogasszonyi búcsúról, olykor a média, máskor az ott levők beszélnek élményeikről, a szentkúti zarándoklatról. Pedig jó okunk van rá odafigyelni, mert már III. Béla királyunk (1173-1183) is felfigyelt rá, és francia származású neje, Margit királyné hatására, ahogyan az ország több pontján, az akkortájt Bajkútnak nevezett kis kutacska vonzáskörébe premontrei szerzeteseket telepített. És ennek a kútnak szent voltának tudata nem hagyott alább az itteni népben, hiszen több királyi irat, pápai levél, érseki rendelet említi a századok folyamán.
A Bajkút a török terjeszkedés ideje alatt (1526-1604) teljesen elpusztult, csak a csodás erejű kútja maradt meg, amely a török uralom alatt is a bujdosó magyarok Mária tiszteletének búcsújáró, lelki megnyugvásának helye volt. Gergelyfi Erazmusz nevezetű ferences páter volt, aki a falu újratelepítésekor a török kor históriáját lejegyezte. Egy 1610-es feljegyzés így írt róla: “Neve (Bájkot) még ma is fennáll a Doroszló falu határában a Mosztonga vize mellett levő Bajkút nevű kutacskában, amelyhez a hívő lelkek, kivált vakok, bénák…mint kegyhelyhez zarándokolnak s mindennemű testi bajoktól gyógyulást remélnek.” Hogy a hívek által szeretett és látogatott zarándokhely volt a Doroszló – Szentkút, bizonyítja az a több tucat, pápai kiválóságokat és pápai búcsúkat engedélyező pápai adománylevél, melyeket mind a mai napig a kalocsai érseki levéltárban őrzenek.
A doroszlói szentkút a Kalocsa-Bácsi Érsekség ősi hivatalos búcsújáró helye volt. Az első, valamint a második világháború után, a Trianoni békediktátum forgatagában rohamosan megcsappant a zarándokok száma, majd a határmódosítások következtében új egyházmegye jött létre Szabadkai Egyházmegye néven, melynek püspöke 1967-ben a doroszlói Szentkutat újból megerősítette, és újból Egyházmegyei Kegyhely rangra emelte. Ez adott a híveknek egy újabb lendületet, amikor is újból, szervezetten, olykor állami tiltás ellenére is a hívek tízezrei zarándokoltak a doroszlói Szentkútra.
Talán ez a kis történelmi áttekintés elegendő ahhoz, hogy ragaszkodva tekintsük erre a helyre, ahova hajdani vallásos őseink zarándokoltak. A doroszlói Szentkúti búcsú nem egy a sok búcsú közül, mert ezen a helyen találkoznak talán a legnagyobb számban keresztény magyarjaink, hanem az a hely, ahova az ősök iránti megbecsülésből sokszor gyalogszerrel, hitük megerősítéseképpen, több száz kilométert tesznek meg honfitársaink, a még élő magyar keresztények, itt a déli végeken. És ahol ekkora áldozatra készek, ott ünnep van, ott értékek születnek, ott elhatározás fogan meg a kitartásra, helytállásra, talán a többször meghányta-vetette szülőföldön maradásra.
Itt virraszt át éjszakát az a hívő, aki magyar imádságot otthon, falujában, akárhogy keres, nem talál, de ide zarándokol, aki régi, súlyos keresztet cipel, talán a vétkes lelkiismeretét vagy a megbélyegezettség keresztjét. Régente az a mondás járta, hogy a doroszlói Szentkútra kell menni gyermekáldásért imádkozni, mert ott közelebb van az ég a földhöz, ott jobban hallja az Úristen az imát. Hogy közelebb van-e vagy sem, nem tudjuk, de hogy az a sok kis imádság, ott a szentkúti Szűzanya körül egy hatalmas esdekléssé forr, az is biztos. És ebből az eggyé forrott ünneplő közösségből, mint egy nagy délvidéki fohász, száll Istenhez az ima: Isten, áldd meg a magyart…
Nem tudom, nem hiszem, hogy ilyen lelki töltetek nélkül, ebben a mai korban lehetne-e kiegyensúlyozott életet élni. Hívőként vagy hitetlenként, vallásos vagy nem gyakorló megkereszteltként, vagy meg nem kereszteltként szükségünk van az ünnepre! És nemcsak az önfeledt szórakozásra, hanem a szó nemes értelmében ünnepre, amikor a bensőé a főszerep, amikor egy-két napra befele fordulunk, odabent, lélekben épülünk.
Én egy ilyen ünnepre hívom meg Önöket, kedves családjaikat, szeretteiket, hogy legyenek részei ennek a délvidéki ünnepnek szeptember 7-én és 8-án, a Doroszló-Szentkúti zarándoklatnak.
