Pásztor István, a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából elmondott beszéde
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Amikor Sólyom László köztársasági elnök 2010. június 3-án aláírta a Nemzeti Összetartozásról szóló törvényt, kilenc évtized után először úgy szólaltak meg a harangok, hogy a magyarok lelkét, miközben a harangszót hallgatták, korábban soha le nem írható, meg nem tapasztalható, át nem élhető, és legyünk őszinték: már-már el sem képzelhető önbecsülés töltötte ki.
Erről kell most beszélnünk. Az önbecsülésről. Hogy állunk vele? Mi változott az elmúlt években? Változott-e valami? Miképpen éljük meg a nemzeti összetartozás napját? Legyen-e koncert vagy csak alkalmi műsor? Ünnep-e a mai nap, vagy, ahogyan a Kövér László és Semjén Zsolt által benyújtott, majd a parlamenti szavazást követően Sólyom elnök úr által aláírt törvényben is áll: emléknap.
A Magyar Nyelv Értelmező Kéziszótára szerint az önbecsülés az a lelki magatartás, tény, hogy valaki tudatában van saját emberi értékeinek. Az emberi önálló fogalomként azt jelenti, hogy emberhez méltó, tisztességes magatartás. Így bizonyára nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a tisztességes magatartás, a másokhoz való ilyen viszonyulás része az emberi értékeknek. Ahogyan az emberi jogok is az emberek számára jelentős értékek közé tartoznak. Ez eddig nem is vitás. Azon már érdemes elgondolkodni, hogy vajon az emberi jogok, a szabadságjogok mindegyike biztosítja-e a mások iránti tisztességes magatartást? Mindezt csak azért hozom elő június 4-én, mert nem lényegtelen, hogy a nemzeti hovatartozás vállalása, a nemzeti összetartozás kinyilvánítása, horribile dictu az, hogy a nemzeti összetartozás az önbecsülést erősíti, Európában ma szélsőjobboldali nézetnek számít.
Alig több mint egy évtized múlt el azt követően, hogy a magyaroknak június 4-e a határokon átívelő, a trianoni békediktátumot tudomásul vevő, de a nemzet lelki szétszabdalásán felülemelkedni kívánó napja lett. Akkor az MSZP ellene foglalt állást, mert szerintük a Kövér László és Semjén Zsolt által benyújtott javaslat „rontja Magyarország jószomszédi kapcsolatait és nem szolgálja a határon túli magyarok érdekeit”. A Fidesz, a KDNP és a Jobbik támogatta, az LMP-sek közül voltak, akik tartózkodtak.
Ha az önbecsülésről gondolkodunk, akkor nem feledkezhetünk el arról, hogy ez mindig azt jelenti, hogy a saját fejünkkel gondolkodunk, józanul, belátásunk szerint, mások emberi értékeit ugyanúgy tiszteletben tartva, ahogyan azt mi is elvárjuk. Azt jelenti, hogy van bátorságunk, merszünk, akaratunk elvárni.
Amikor a baloldal, ami mára már nem az MSZP-t jelenti, hanem a globalista erők kiszolgálóit, azt állítja, hogy egy törvény, ami a magyar nemzet szellemi, lelki és kulturális értelemben vett összetartozását rögzíti, rontja Magyarország jószomszédi kapcsolatait és nem szolgálja a határon túli magyarok érdekeit, akkor nem csak arról van szó, hogy ők egyrészt a mi megkérdezésünk nélkül állítanak valamit rólunk és velünk kapcsolatban, valamint a priori kijelentik, hogy mindez a megcsonkított Magyarország viszonyait is rontani fogja azokkal, akik e csonkításnak, mint a háború győztesei, haszonélvezői lettek. Ha jobban belegondolunk, arról is szó van, hogy ez nem a megbékélést segítő magatartás, hanem a megalázottságot rögzítő álláspont. Vagyis Károlyi Mihály óta nem változtattak a gondolkodásmódjukon. Azért kell ma, június 4-én az önbecsülésről beszélnünk, mert támadás alatt áll. Minden, a nemzethez köthető, pozitív érzés, márpedig az önbecsülés ilyen, a kor uralkodó divatja szerint minimum lenézett és megvetett, de inkább potenciális veszélyforrásként definiált. Ezt a támadást ma elnyomó toleranciának nevezhetjük, ami nem más, mint a reakciósnak ítélt dolgok kompromisszum nélküli eltörlése.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a trianoni békediktátum egy ilyen korabeli elnyomó tolerancia-megnyilvánulás volt, amely a magyar nemzetet mint olyant kívánta kompromisszum nélkül eltörölni, mivel olyan mértékben reakciósnak ítélte meg. Azt gondolom, nem volna helyes így gondolkodni. Már csak azért sem, mert ez a fajta gondolkodás felment bennünket az önvizsgálat alól. És az nem volna jó, mert akkor nem tanulnánk a történelemből, a hibákból. Gőgösek, dölyfösek is volnánk, baráti gesztusok helyett arroganciát mutatnánk. Kompromisszumkeresés helyett akaratosságba vagy sértődöttségbe menekülnénk. Ezek rossz válaszok volnának arra a tényre, amit trianoni békediktátumnak nevezünk, de nem a nemzetünk halálának.
És nekünk jó válaszokra van szükségünk. Jó válaszokra, mert mi nem a tényen akarunk változtatni, hanem a nemzet életét akarjuk jobbá tenni. Mi nem mások kárára kívánunk létezni, de a magunk életét önbecsülésben kívánjuk megélni.
Az okoskodó tanácsosztogatás nem tartozik a jó válaszok közé, ahogyan a kulturális önrendelkezésünkbe kívülről történő beavatkozás sem. Már sokszor elmondtam, de ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni, különösen most, hogy nehéz idők jönnek. Nehéz idők előtt állunk gazdasági, biztonságpolitikai szempontból egyaránt.
Kulturális önrendelkezésünket mi vívtuk ki magunknak a nemzeti tanácsi választásokon, amelyeken részt vettünk, megmérettettük magunkat és a közösség által ránk adott szavazatok birtokában legitim módon képviseljük az itteni magyar közösséget úgy a szerbiai, mint a magyarországi intézményrendszer előtt. A népszámláláskor sokként ható, arról szóló számok, hogy mennyien is vagyunk, egyrészt felértékelik a ránk adott szavazatokat, másrészt megsokszorozzák a felelősségünket. Vajdaságot oly módon kell a szülőföldünkként megőriznünk, hogy mindazon magyarok számára is, akik hozzánk tartoznak, itt születtek, de másutt élnek, akiknek a szülei itt születtek és ma is itt élnek, de ők már másutt keresik a boldogulást, hívogató, vonzó legyen. Ugyanakkor világosan ki szeretném mondani: olyan idők következnek, amikor minden dinárnak, adóforintnak a helyét jól át kell gondolni, meg kell fontolni. Olyan idők következnek, amikor döntenünk kell, kinek biztosítjuk az előnyt: azoknak-e, akik az itthon maradás mellett döntöttek, vagy azoknak, akik ugyan több évtizede Magyarországon élnek, de az itteni kulturális élet számára biztosított támogatásokat a maguk javára kívánják felhasználni.
A Magyar Nemzeti Tanács a vajdasági magyar közösség autonómiaszerve, a tartománnyal, önkormányzatokkal közösen vagy éppen önállóan dönt intézményhálózatunk fenntartásáról, fejlesztéséről, nehéz időkben a talponttartásáról. A vajdasági magyarok 2022 novemberében ismét arra hatalmaztak fel bennünket, hogy minden olyan kérdésben, ami az oktatás, kultúra, sajtó és nyelvhasználat kérdését illeti, felelősséggel járjunk el, hozzunk olyan döntéseket, amelyek az ittmaradottak számára biztosítják az előrehaladást, fejlődést. Úgy maradtunk meg az elmúlt több mint száz évben, hogy összekapaszkodtunk. A 2010-ben elfogadott, a Nemzeti Összetartozás Napjáról szóló törvény visszaadta az önbecsülésünket, azt mutatta meg, hogy nem vagyunk egyedül, hogy az anyaország segít bennünket abban, hogy a szülőföldünkön jól, a velünk együttélőkkel együttműködve, az akadályokat leküzdve, méltón, nemzeti hovatartozásunkat büszkén vállalva éljünk.
A 2010. június 4-ei önbecsülés-érzés, amit aközben éreztünk, amiközben a harangok a történelmi Magyarország megszűnésére való emlékeztetőként szóltak, azóta sem jelentenek mást, mint önbecsülést.
Az önbecsülés, mint idéztem, azt jelenti, hogy tisztában vagyunk emberi értékeinkkel, és az ittélő magyarok sorsát velük, az ő bizalmuknak köszönve, demokratikusan megválasztott képviselőink által, az önbecsülés mentén kívánjuk alakítani. Mi felelősséggel és elszámolással a vajdasági magyaroknak tartozunk, akikkel sorsközösségben élünk. És ez a felelősség nem jogosít fel bennünket arra, hogy akár politikai, szakmai önállóságunk, akár nemzeti önrendelkezésünk a többségi nemzet természetes fölénye vagy az anyaországi jóakarat vagy elnyomó tolerancia áldozatává váljon.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ha az emlékezetem nem csal, akkor a Magyar Nemzeti Tanács, egyedüli legitim és legális, állami keretek között törvényesen működő kisebbségi autonómiaszervként a Kárpát-medencében, 2011. szeptember 16-án a nemzeti összetartozás napját, június 4-ét a vajdasági magyarság jeles napjává nyilvánította. Ez azt jelenti, hogy a budapesti Országgyűlés mellett mi voltunk azok, akik intézményes döntést hoztunk arról, hogy a vajdasági magyarok életében milyen óriási jelentősége van június 4-nek. Az elmúlt évtizedben mindig itt, a királyhalmi Jézus Szentséges Szíve plébániatemplomban tartjuk a megemlékezést, mert amikor anyaországi kezdeményezésre almafát ültettünk, akkor a mi választásunk erre az almatermesztő vidékre esett, és Koncz István plébános úr jóvoltából a királyhalmiak által azóta is gondozott almafacsemetét itt ültettük el. Vigyázzuk, óvjuk, a cserkészek feszes vigyázzban állnak az erősödő fácska mellett, ami nem csak a nemzet összetartozásának a jelképe, hanem a mi figyelmünk, szívósságunk, kitartásunk hirdetője is.
Tisztelt Megemlékezők
Számunkra, vajdasági magyarok számára június 4-e nem a buliról szól, nem az önfeledt szórakozás napja ez. Döntésünk értelmében jeles napként tartjuk számon, amikor jogunk van kitűzni a vajdasági magyar zászlót, hogy ekképpen is megmutassunk, otthon vagyunk szülőföldünkön. Arra ügyeltünk mindig, hogy a megmaradásunk és összetartozásunk felett érzett öröm ne homályosítsa el az esemény tragikumát, a történelmi Magyarország végérvényes felszabdalását. Arra ügyeltünk, hogy a harangzúgás vigye hírét annak, hogy a fájdalmat és a végzetet felülírja a hit: amit Szent István Szűz Máriára bízott, az megmarad. Arra ügyeltünk, hogy alkalmi műsorunk tanítsa meg az utánunk jövőknek, hogy a mi feladatunk mindig több: nekünk nem csak magyarként kell helytállni, nekünk kisebbségi magyarként kell helytállni. Az elmúlt tizenkét év azt mutatta meg, hogy az emberek értik és érzik, fontosnak tartják ezt. Ugyanakkor a méltóságteljes megemlékezést, különösen a népi hagyományokat továbbéltető fiatalok, szeretnék kiteljesíteni, önfeledten is meg szeretnék ünnepelni. Hangosan hirdetni, hogy: vagyunk!
Mi, vagyunk! Ebben a két szóban benne van az önbecsülés és az, hogy nemcsak hogy nem adjuk fel, hanem meg is ünnepeljük magunkat: mi, vajdasági magyarok megünnepeljük azokat a napokat, amiket sikeresen megvívtunk a megmaradásunkért, hogy ebből a jókedvből merítsünk erőt azokhoz a csatákhoz, amik előttünk állnak. Ne csodálkozzanak hát, ha az elkövetkező években Vajdaság szerte táncházak szerveződnek június 4-én este, fényben úsznak majd a művelődési házak, hangos zene szól a legapróbb bánáti vagy szerémségi faluban és a legnagyobb bácskai városokban egyaránt. Mi, vagyunk! És a megemlékezés méltóságát a létezés feletti öröm estéje követi. Ünnepelünk, mert van mit ünnepelnünk. Vagyunk!
Isten éltesse a vajdasági magyar közösséget!