Ugrás a tartalomra
2021.10.23 - 19:43

Pásztor István az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából elmondott ünnepi beszéde

1

Hölgyeim és Uraim,

tisztelt ünneplő Közösség!

Október 23-a a függetlenség, a szabadságvágy, a szuverenitás visszavételének ünnepnapja. Annak az egyszerű igazságnak a halált is megvető kimondása, hogy a nemzeti akaratot gúzsba lehet kötni, a saját elképzelések mentén alakított, a nemzet mentalitásához, kulturális identitásához, történelmi hagyományaihoz ragaszkodó társadalmi berendezkedést erőszakkal meg lehet törni, túlerővel és a kollektív bűnösség terhével meg lehet nyomorítani egy országot, át lehet írni a fogalmakat, ki lehet cserélni a szavak jelentését, de az embereket, akik nemzethez tartozóként élik meg magukat, nem lehet tömeggé átnevelni.

Október 23-a az elmúlt évtizedek társadalmi átalakulásainak tükrében ennek is az ünnepe. A magyar nemzet 1956-ban nem csak a függetlenségét, szuverenitását akarta visszakapni, nem csak a szabadságáért harcolt, hanem azért is, mert elviselhetetlennek érezte az arcnélküliséget, amivel az elnyomás okozta félelem rajzolt egyforma álarcot minden emberre.

Az elmúlt hatvanöt évben átalakult a világ. A történelem, a nemzet, a szabadság, az emberi jogok fogalma – hogy csak néhányat említsünk azon fogalmak közül, amelyek jelentésében egykor biztosak voltunk, mára pedig a leginkább képlékeny fogalmak közé tartoznak – ma már képes felülírni a korábban közösnek tartott eszményeket is. Ezért kell kimondanunk, egyértelművé tennünk: az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméje, vagyis a közös cél, amelyet életük feláldozása árán is el akartak érni ’56 hősei, a szabadság és függetlenség, a nemzeti szuverenitás eszméje, nem szedhető szét.

Amikor először elhangzott, hogy ,,ahány ember, annyi 56”, sokan felkapták a fejüket. Bizonyos, hogy többen voltak azok, akik ezzel nem értettek egyet. Azt viszont talán senki nem gondolta akkoriban, hogy ez a megállapítás nem a megengedés nemesnek is tekinthető mondata, hanem a forradalom és szabadságharc eszméjének relativizálása. Mára jól megtanulhattuk ezt a fogalmat. Megismerhettük a jelentését és a célját is. A relativizálás célja a nemzeti egység fogalmának felhigítása, aminek eredményeképpen a nemzethez tartozó emberek önbizalma rendül meg. Kételkedni kezdenek önmagukban. Kételkedni kezdenek abban, hogy egyenrangú félként jelenhetnek meg a történelem asztalánál, amikor sorsukról döntenek.    

Ma már természetesen tudjuk, hogy  nehéz azt állítani, egyetlen ’56 létezik.  Mi mégis ragaszkodunk ehhez. Mert meggyőződésünk, hogy mindazok, akik részt vettek a dicsőséges forradalomban, annak az eszménynek az elérése érdekében cselekedtek, ami nem írható felül és nem cincálható szét. Ez pedig a nemzet és a nemzeti szabadság, függetlenség és önrendelkezés eszménye. Ilyen módon nekünk, vajdasági magyaroknak egyetlen ’56 létezik. Mert hiszünk a nemzet egységében, a szabadság eszméjében, abban, hogy a demokrácia alapja az önrendelkezés, amit nem meghaladni kell, hanem kiteljesíteni.

A jelen Európájában talán nem ez az általánosan elfogadott elv. Mi magunk is tapasztaljuk, hogy a szabadság és a demokrácia nem eszmény, hanem gumifogalom. Tudomásul kell vennünk, hogy ma már nem küzdenek ezért, hanem lediktálják az összetevőit. A tudomásulvétel azonban nem azt jelenti, hogy ezt mi el is fogadjuk. Hiszen ha így tennénk, akkor lemondanánk az önálló gondolkodásról, döntéshozatalról, lemondanánk arról, hogy a fogalmakat, amik az emberiséghez tartoznak, a saját tapasztalataink tartalmával is megtöltsük.

Létezik magyar szabadság. Ugyanakkor megtanultuk, hogy a magyar szabadság csak együttműködésben, kölcsönös tiszteletben teljesedhet ki. A magyar szabadság, mint nemzeti eszmény legerősteljesebben 1848-hoz kötődik. A magyar szabadság mint heroikus, az emberiségért vállalt küldetés, 1956-hoz kötődik.

A második világháború lezárását követő európai történelemnek több jeles eseménye is a magyar nemzethez köthető. A berlini fal leomlásában ugyanúgy benne van a magyar ’56, mint ahogyan a jugoszláviai történelembe is beleépült. A szabadság megtapasztalása sohasem egyforma, de mindig ugyanabból az érzésből indul útjára – az embereknek elegük lesz abból, hogy úgy veszik el tőlük az önállóságukat, a szabad döntéshozatalt, hogy folyamatosan azt sulykolják a fejükbe, hogy nem tudják, mi a jó nekik.

A magyar ’56 arról szól, hogy a magyar nemzet tagjai, fiatalok és idősek, munkások és értelmiségiek, földművesek és kisemmizett kulákok, vidékiek és fővárosiak, vagyis a nemzet egésze föllázadt az ellen, hogy mások mondják meg, mi a jó nekik, hogy mások döntsék el helyettük, mit is jelent a szabadság és függetlenség.

A magyar ’56 arról szól, hogy minden nemzetnek szüksége van arra, hogy saját történelmi tapasztalatával töltse meg az eszményeket.

Hatvanöt év elteltével is érvényes az ötvenhatosok vállalása. Huszonegy évvel az utolsó kelet-európai rezsim bukása után is az Európai Uniót kívülről szemlélő ország polgáraként, ugyanakkor a magyar nemzet tagjaként mondom, nem csak dicsőséges harcot vívtak az akkori magyarok, hanem örökérvényűt is, hiszen az a fajta megosztottság, ami elvezetett a magyar ’56-hoz, nem múlt el, csak átalakult.

Hölgyeim és Uraim,

tisztelt ünneplő Közösség!

 

Mi 2006. október 19-én avattuk fel az emlékművet, ahol azóta minden évben elhelyezzük az emlékezés virágait. A Vajdasági Magyar Szövetség emeltette a szobort és szervezi a központi megemlékezést, amelyen minden vajdasági magyar párt és mindazok a civil egyesületek részt vesznek, amelyek tisztelegni kívánnak az ’56-os hősök emléke előtt.

Büszke vagyok arra, hogy a VMSZ-nek sikerült közösségivé tenni ezt az eseményt. Hálás vagyok a vajdasági magyaroknak, hogy az elmúlt tizenöt évben minden megmérettetésen és minden döntéshozatalnál meghatározó bizalmat szavaztak a VMSZ-nek, mert ez a választói bizalom jelentette azt az erőt, biztosította azt a legitimitást, amivel a VMSZ a társadalmi és politikai alakulásokban a közösség képviseletére vállalkozhat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

ünneplő Közösség!

Mindannyian tudjuk, ha máshonnan nem, hát a híradásokból, hogy manapság már az sem egyértelmű, hogy történelmi eseményekről, amelyek egy adott nemzet életét, sorsát meghatározták, meg kell emlékezni. Meg kellett ismernünk azokat a jelenségeket, amik szerint természetes, hogy abban sincs egyetértés, mi az, amit az adott közösség, a nemzet ünnepel.

Mondhatni, a társadalmi megosztottság olyan jelentőségűvé szélesedett, hogy elérte az ünnepeket is. Így aztán ami egyeseknek öröm, az másoknak gyász, ami egyeseknek szabadság, az másoknak elnyomás, ami egyeseknek kiteljesedés, az másoknak kizsákmányolás és a lelkifurdalás hiánya a múltban elkövetett bűnök miatt. Ez a fajta társadalmi megosztottság, ami európai országokban vagy az Amerikai Egyesült Államokban idáig vezetett, mifelénk még nem mélyült el annyira, hogy megkérdőjelezné a nemzet közös ünnepeit, de kétségtelen, hogy már elkezdődött a közös ünnepek kikezdése, kóstolgatása. Éppen ezért fokozott felelősségünk van abban, hogy a mai nap az összetartozást erősítse.

Kétségtelen, hogy az elmúlt évtizedek erőteljesen támogatott identitásválságának keretében számos országban már lejátszódtak, befejeződtek azok a változások, amelyek következtében megszűnt a közösnek elfogadott történelem, ezáltal pedig a történelem dicső pillanatainak közös ünneppé emelése is megszűnt.

Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy ebben a régióban ez a változás nem zajlott le. Ebben a régióban élők, köztük  mi, magyarok ezt a fajta változást nem tekintjük fejlődésnek. A magunk részéről ragaszkodunk a történelmünkhöz és azokhoz az ünnepekhez, amik a nemzetet erőssé, büszkévé, összetartozóvá kovácsolták. Ragaszkodunk a történelem fájdalmas és magasztos pillanataihoz, de még ahhoz is, hogy többet ne törölhesse el senki a múltat, ne temethesse el jeltelen sírokba a hősöket, ne fordulhasson szembe felelősségre vonás nélkül egyetlen vezető sem a nemzetével. Számunkra 1956 ennek az ünnepe.

A tömeg és a nemzet között az a különbség, hogy a nemzet ragaszkodik a csakis rá jellemző és hozzá köthető jegyekhez, ahogyan a történelméhez is, a múltjához is. És ezáltal a jövőjéről sem akar lemondani. 1956. október 23-a ennek is ünnepe.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

ünneplő Közösség!

Nehéz ma úgy beszélni, hogy ne legyen minden mondatunk egyértelmű üzenetként értendő. Hiszen ha ma birodalmi elnyomást mondunk, már senki sem gondol a Szovjetúnióra. Ha ma azt mondjuk, idegen zászlókat erőltetnek ránk, senki sem gondol a sarlós-kalapácsos piros zászlóra. És ha ma azt mondjuk, a kereszténység, mint az európaiként megélt magyar identitás része áll támadás alatt, senki sem a feloszlatott szerzetesrendekre, a tizenegyezer ellenségnek nyilvánított női- és férfi szerzetesre gondol.

De nincs szükség ezekre az egyértelmű áthallásokra. Azért nincs ezekre szükség, mert ma ünnep van.

És az ünnepet tisztán kell tartani, hogy a hősök emléke ragyogja be. Az ő erejükből kell erőt merítenünk a hétköznap csatáihoz. A hősök emlékét nem ránthatjuk le magunkhoz. De mindent el kell követnünk, hogy méltók lehessünk a hősök emlékéhez. A magyar nemzet egysége, szabadságba vetett hite legyen példa számunkra az előttünk álló idők nehéz csatáiban.

Isten áldja a nemzetet, Isten áldja a vajdasági magyar közösséget!

 

Szerző (Forrás)
Fotó: Szalai Attila
Többi hír