„A művelődés az életünk része”

AHOL JÓ OTTHON LENNI

A zentai Katona családban meghatározó az édesanya művelődésszervezői, tanügyi tevékenysége – az édesapa a megbízható háttértámogató

A zentai Katona Róbertnek és Kormányos Katona Gyöngyinek három lánya van: a 14 éves Réka, a 13 éves Sára és a 6 éves Noémi. Róbert a zentai parkolószolgálat szervezője, Gyöngyi magyartanár, valamint oktatással, művelőssel megbízott községi tanácstag. Ha röviden kellene jellemezni a családot, azt mondhatnánk: örökmozgók.

– Ez főleg Gyöngyire, Sárára és Noémire érvényes – kezdi Róbert a család bemutatását –, Réka meg én nyugodtabbak, megfontoltabbak vagyunk, de ők hárman mindig nyüzsögnek, be nem áll a szájuk, még egy filmet sem lehet nyugodtan végignézni tőlük – mondja nevetve.

– Ez így van – vette át a szót az édesanya –, mi nagyon szeretünk beszélni, szervezkedni. A lányok ezt biztos tőlem örökölték, elsősorban én vagyok ilyen, és ezáltal az életritmusunk is gyors. Mivel több téren is tevékenykedem, azt hiszem, ezt másképp nem is lehetne csinálni. Aki sok mindennel foglalkozik, annak jól be kell osztania az idejét. Anyaként, magyartanárként, művelődésszervezőként egyaránt igyekszem megállni a helyem, és ez nem egyszerű feladat.

Én is átlagos háziasszony vagyok: a házimunka nagy részét és a főzést én végzem, arra külön ügyelek, hogy naponta főtt étel kerüljön az asztalra. Van, mikor előző este készítem el az ebédet, de megesik az is, hogy hajnalban kelek, és mire indulok a munkába, kész az étel. Támaszként és segítségként ott a család: a férjem és a nagyszülők, az ő háttértámogatásuk nélkül sem a tanügyben, sem az önkormányzati munkámban, művelődésszervezői tevékenységemben nem tudnám magam kifejezésre juttatni és az ötleteimet megvalósítani.

Teljességre törekszem a munkámban és a családi életben is, sokszor nagy erőfeszítésbe kerül, hogy a kettőt összehangoljam, és senki ne érezze, hogy háttérbe szorul. Magamra jut a legkevesebb idő, de ezt nem teherként élem meg, hanem örömként. A férjem gyakran mondja, hogy szerencsés vagyok, mert a hobbim egyben a munkám is, és így kiteljesedhetek. A gyerekek egyébként kezdettől fogva azt az oldalamat ismerték meg, amely folyton nyüzsög, keresi az újabb lehetőségeket, kihívásokat, és nekik természetes, hogy a művelődés és az oktatás minden téren része a család életének, az életünknek. A gyerekek, hála istennek, szeretnek olvasni, ami ma már nagy kincs, a kicsinek is minden este felolvassuk az esti mesét – magyarázta Gyöngyi.

A házasságuk első évei is szóba kerülnek. Elmondják, hogy nem mindig dolgoztak ám mindketten, kezdetben egyedül Róbert volt a családfenntartó. Gyöngyi annak ellenére, hogy egyetemet végzett, évekig nem kapott munkát, a családalapítást mégsem halogatták.

– Kikerülve az egyetemről, diplomával a kezemben naivan azt hittem, hogy kimagasló tanulmányi eredménnyel munkát kapok magyartanárként vagy könyvtárosként, esetleg művelődésszervezőként, de nem így történt. Ez volt az első nagy pofon az élettől, de nem csüggedtem.

Úgy éreztük, akkor jöjjön a baba, és meg is született Réka 1999-ben, a bombázások évében. A szülési szabadság letelte után megint munkát kerestem, de megint állás nélkül maradtam, így vállaltuk a második gyermeket is, és megszületett Sára. Azokban az években csak Robinak volt jövedelme, de fiatalon, két kisgyermekkel nem éreztük nagyon a pénztelenséget, pedig még renováltunk is. Jó volt a használt babakocsi is, meg a családi kiságy is, a lányok mégis felnőttek.

– Tizenkét évig újítottuk a házunkat – vette át a szót Róbert –, és szinte mindent mi csináltunk, édesapámnak és Gyöngyi édesapjának a segítségével. Csak a legkomolyabb kőművesmunkákhoz hívtunk mestert, minden más a mi kezünk nyomán újult meg.

Amikor megszületett a legidősebb lányunk, csak egy szoba-konyha-fürdőszoba volt lakható, az ajtókon még kilincs sem volt, meg a bejárati ajtóban nem volt üveg, még szerencse, hogy június volt. Az otthonról magunkkal hozott bútorainkkal rendeztük be a házunkat, és hosszú évek teltek el, mire sikerült új bútorokat vennünk. Én sokáig privát vállalatban dolgoztam, és mellé hétvégi muzsikálásból kerestem pénzt, de kellett is nagyon, hiszen Gyöngyi évekig nem dolgozott.

– Sára születése után kaptam végre munkát, a Zentai Gimnáziumban lettem könyvtáros, de három hónap után egy menekült miatt elveszítettem az állásom – magyarázta az anyuka. – Akkoriban alakult Zentán a CMH-iroda, és öt évre a munkatársuk lettem.

Ezt követően kerültem csak az Emlékiskolába magyartanárként, pedig akkor éppen a legkisebb lányunkat, Noémit vártuk, de várandósan is felvettek, és azóta ott vagyok. Közben a politikában is tevékenykedni kezdtem, és elmondhatom, három gyermekkel nem könnyű ennyi téren helytállni, de kitartó vagyok.

Robinak persze óriási szerepe van abban, hogy a családi életünk nem borul föl az én elfoglaltságaim miatt. Harmadik lányunk születése után ő még azt is vállalta, hogy a két év szülési szabadságból néhány hónapot átvegyen tőlem, és otthon maradjon Noémivel.

Errefelé ritkaságnak számít, hogy az apa átvegye az anyától a szülési szabadság egy részét. Robira tényleg mindenben számítani lehet, ő igazi családcentrikus édesapa, és ez meg is látszik a lányokkal való kapcsolatán. Mi nagyon összetartunk, mindenben segítjük egymást, és a gyermekeinket is igyekszünk összetartásra nevelni. Többször felhívtuk a figyelmüket, hogy az életben saját magukon kívül elsősorban egymásra, a testvérekre számíthatnak, ha mi már nem leszünk.

Nagy erőfeszítésbe kerül a mai világban, hogy a gyerekeket a helyes úton tartsuk, és helyes értékrendet alakítsunk ki bennük, amit a későbbi életben útravalóul szánunk nekik. Családon belül az összetartás mellett fontos a szeretet és a megbecsülés, hogy elismerjük egymás érdemeit, munkáját.

Egymás támaszai vagyunk jóban és rosszban. A gyerekeknek gyakran mondogatjuk, különösen a két idősebb lánykának, hogy az életben még sok akadály lesz, de ezeket az akadályokat meg kell tanulni átugrani, és menni tovább.

Ha most kezdenénk a közös életünket, azt hiszem, akkor is lenne bátorságunk gyermekáldást kérni, mert ha arra vártunk volna, hogy mindkettőnknek relatíve biztos állása legyen, és úgy nézzen ki a házunk, ahogy szeretnénk, akkor csak most, közel a negyvenhez kezdenénk családalapításba. Akkor már valószínűleg nem lenne három gyermekünk, és azt nagyon bánnánk, mert a lányaink az életünk igazi ajándékai.