You are here

Szabadság, te ősi ösztön

Régi próbálkozása a történetírásnak, hogy egyes népeket egy-egy alaptulajdonsággal ragadjon meg. Nagyon nehéz kérdés, hiszen akár egyetlen egy embert is szinte lehetetlen annyira leegyszerűsíteni, hogy teljes, sokszínű valóját egyetlen tulajdonságba sűrítsük. Ezen ellentmondások ellenére most mégis ezzel fogok próbálkozni, jelen esetben saját nemzetemmel, a magyarsággal kapcsolatban. Aktualitását adja a kérdésnek, hogy a március 15-ei ünnepségek lázában élünk, s ilyenkor mindig egy kicsit vissza- és egyben önmagunkba, a nemzeti közösségünkbe tekintünk.


Ha a magyarságot egyetlen tulajdonsággal kívánjuk megragadni, akkor számomra a fékezhetetlen szabadságvágya jut az eszembe. Elegendő, ha végig gondoljuk az elmúlt néhány évszázad történelmét, s egymásba fonódó sort alkotnak a felkeléseink, a szabadságharcaink: Bocskai-felkelés, Thököly - vezette kurucok harcai, Rákóczi-szabadságharc, 1848-49-es forradalom és szabadságharc, 1956-os forradalom. Amióta csak idegen uralkodóink vannak, újra és újra felszínre tört a szabadság utáni fékezhetetlen vágy.

A magyarságban többek között az a hihetetlen szép dolog, hogy ezek a felkelések mindig akkor robbantak ki, amikor a hódító már azt hitte, hogy végleg megtörte e kicsiny népet. De nem, mindig volt, aki az élére állt a küzdelemnek, s a hirtelen kirobbant, vulkán-kitörés erejű lázadás elsöpörte a hódítót, s annak a magyar nép nyakán bezáródó vasmarkát.

Miből táplálkozik ez a hihetetlen szabadság-vágyunk ? Nagy valószínűséggel még az eurázsiai sztyepp végtelen rónáin vándorló harcias lovas nomád népként szívtuk magunkba, amely olyannyira a lételemünkké vált, hogy ez az alaptulajdonságunk a kereszténység felvétele, a letelepült életmód átvétele után is mélyen tovább élt bennünk.

A magyarság évszázadokon keresztül egy integráló, más népeket befogadó nép volt. S a többi nép tagjai sokáig könnyen hasonultak a magyarsághoz. Nem csak a középkori és koraújkori „nemzet nélküli” évszázadokban, hanem még a 19. század nemzeti érzésétől átforrósodott levegőjében is. Elég ha, csak olyan nagyjainkra gondolunk, mint pl. Petőfi Sándor. Furcsa helyzet, mert ez nem volt magyarázható pusztán a magyarság domináns jellegével. Véleményem szerint a más népek képviselői részére a magyarság fő vonzereje a spirituális tisztasága volt, elsősorban az eszmékhez, s így a szabadsághoz való korlátlan ragaszkodása volt.

Mi, kisebbségi sorban élő magyarok, furcsán olvassuk a fenti sorokat, hiszen pont e szabadság hiányától szenvedünk a legjobban. A bennünket meghódító népek, akik gondolkodásukban még kilencven év után is magukban hordozzák az összes hódítói attitűdöt, különösen arra vigyáznak, hogy ez az érzés még véletlen se jelenjen meg nálunk (erről szólt az összes megtorlás az elmúlt évtizedek során). Ugyanis félnek a szabadságvágyunktól, s attól, hogy elveszítik a már megszerzett területeket.

Persze ilyen veszély nem fenyeget. Hiszen a délvidéki magyarság már régen leszámolt az ilyen jellegű illúziókkal, nincsenek ilyen jellegű törekvései. Nagyon fontos azonban, hogy az ősi szabadságérzésünket visszaszerezzük. Csak akkor tudunk kerek és egész emberek lenni, ha visszatérünk a bennünk hullámzó ősi gondolatokhoz, a fékezhetetlen szabadságvágyunkhoz, büszkén vállalva azt, hisz ez őseink öröksége.

Csak ekkor tudunk itt, a szülőföldünkön, egyenes gerinccel kiteljesedni.