You are here

Pásztor István, a VMSZ elnökének ünnepi beszéde

Tisztelt ünneplő Közösség!

„Mindenki, aki magyarnak érzi és vallja magát, segítsen ...” Ez a mondat évezreden átívelő kiáltás, fohász, könyörgés. Hányszor került leírásra és kimondásra a reménykedés, mozgósítás, eltökéltség, összefogás pillanatainak végeláthatatlan sorában. A csüggedés, kibicsaklás, vereség, legyőzöttség pillanataiban is. Anyanyelvünk csodálatosságát bizonyítja, a mondat kimondása mögött húzódó érzelem ad neki a helyzethez köthető olvasatot, értelmet. Leírt, felidézett formában a mondat csak úgy válik teljessé, teljesen értelmezhetővé, ha a leírásának, kimondásának momentumát, legalább lábjegyzetben hozzápárosítjuk.

„Mindenki, aki magyarnak érzi és vallja magát, segítsen ...” Én most a kilencven évvel ezelőtt itt, e falak közt kimondott és leírt mondatra gondolok. Arra, ami a Mit kíván a Magyar-Párt? címet viselő, a pártprogram főbb elemeit tartalmazó, kiáltványszerű dokumentum záradéka. Annak a dokumentumnak a záradéka, amit négy év folyamatosan veszéllyel járó, kezdetben suttogó, zártkörű, majd hangos közbeszéddé szélesülő, parázs érzelmektől és indulatoktól sem mentes vita érlelt ki.

Szócsata, érvek ütköztetése passzivisták és aktivisták között, Szabadka, Topolya, Becskerek és Zenta között, meg ki tudja még milyen törésvonalak mentén, amelynek rengeteg hangja és arca lehetett, volt. Most rájuk is emlékezünk: Dettre Jánosra, Jászi Oszkárra, Sántha Györgyre, Várady Imrére, Falcione Árpádra, Nagy Ödönre, Bíró Károlyra, Pleszkovich Lukácsra, Király Károlyra, Konc Andrásra, Gráber Lászlóra, Csetle Jánosra, Sokk Lajosra.

Ez a vita nem volt csak vajdasági, SzHSz Királysá- beli, Magyarországról történő befolyásolása történelmi tény, Kárpát- medencei beágyazottsága is vitathatatlan, csokorba köthető párhuzamos folyamatok része. Mindez semmit nem csökkenthet fajsúlyán, nagyszerűségén, heroikusságán és kisugárzásán. Ellenkezőleg! Az államhatári elszakítottságot ugyan tudomásul vevő, de továbbra is a nemzethez mindenek feletti ragaszkodás, félelmet is lerázó vállalása. A vita, mint minden fontos vita, nem csak sokszereplős és sokszínű, de sok vonalon és helyszínen különböző intenzitással folyóként képzelhető el. Erre utalnak a korabeli feljegyzések, tudósítások, újságcikkek, írások, visszaemlékezések. De mint minden jelentős vitának, ennek is volt egy főmedre, amit itt is a legsúlyosabb dilemmák hömpölygése képezett.

Tisztelt ünneplő Közösség!

A legsúlyosabb dilemma kettős volt. Nem csak mert két kérdésként fogalmazható meg, hanem azért is, elsősorban azért mert felvetésük a jogszerűsége, a legalitás tekintetében is alapjaiban különbözik.

Az első kérdés a trianoni diktátum megítélésére, következményeinek megélésére, a létező illetve a lehetséges mozgásterek feltérképezésére, kiválasztására vonatkozott. Persze nem érzelmi hanem kizárólag közjogi értelemben. A két értelmezés már akkor is elkülönült.

Közjogi értelemben az irredentizmus eshetőségének alternatívaként való megjelenésével a kérdés nem csak óriási veszélyeket hordoz, de már felvetésében is súrolja a törvényesség, a legalitás határát. Annak, hogy mindez mégis része volt a vitának , és annak, milyen álláspontra helyezkedtünk, legjobb bizonyítéka Nagy Ödönnek 1922. január 29- én, e falak között kimondott szavai: „ ... mi, akik a történelmi kényszerűség előtt meghajolva, a megváltozott helyzetbe eddig is beleilleszkedtünk, most, hogy a politikai jogok teljességének birtokába léptünk, tűrő passzivitásban nem maradhatunk, ki kell lépnünk a politikai cselevés terére...” Legyen e mondat válasz mindazoknak, akik még ma is gyakran irredentizmussal, szecessziós szándékkal vádolnak bennünket. Ezt a kérdést kilencven éve eldöntöttük, mint mindent megelőző, elsődleges kérdést.

Az iménti idézet utal a vita fő medrének másik kérdésére, a fölénybe jutott aktivisták közötti dilemmára, arra a dilemmára, amely még ma is feszíti közéletünket, az elmúlt kilencven évben is a lehetséges válaszok párhuzamosan léteztek.

A kérdés úgy fogalmazható meg, merítve az iménti idézetből, hogyan lépjünk ki a politikai cselekvés terére. Többségi pártokba betagolódva, vagy önálló magyar pártot alapítva.

Ma azokra emlékezünk -- mi, a VMSZ részéről szellemi elődeinknek tartva őket -- akik az önálló politizálás, a Magyar Párt mellett tették le voksukat. Döntésüket az imént már idézett Nagy Ödöni beszéd támasztja alá: „ Mi a meglevő pártok egyikében se helyezkedhetünk el, mert mi elvekért, programért, a lelkünkben élő erős hitért alakulunk meg, nem személyekért, vagy azok érvényesülésének előmozdításáért, és csak úgy tudjuk tömöríteni a magyarságot társadalmi, foglalkozási, felekezeti, osztálykülönbség, pártelvek, külön meggyőződések és világos felfogásokra való tekintet nélkül, ha egységes magyar pártot alakítunk. Uszályhordozója nem lehetünk egyik pártnak sem, mert ez csak szakításra, az erőnk és politikai súlyunk szétforgácsolására vezetne”.

Máig friss, aktuális gondolatok. Nem jó és nem jó magyarokról, hanem az érdekérvényesítés lehetőségeiről, esélyéről, a hatékonyságról. „Mindenki, aki magyarnak érzi és vallja magát, segítsen...”

Tisztelt ünneplő Közösség!

Melyek azok az imént említett elvek, programok, melyik az a lelkünkben élő erős hit, amely a Párt megalapítását eredményezte? Másként fogalmazva, mi az, amiért a többségi pártokba betagozódva nem lehet hatékonyan tenni?

A választ a Mit akar a Magyar -Párt?, A pártprogram főbb elvei alcímet viselő 17 pontos dokumentum nyújtja.

Egyenlő jogot és egyenlő elbánást minden állampolgár részére, földet a magyar földnélkülieknek, méltányos kártérítést, olyan állami nép- és középiskolák felállítását, amelyekben magyar szülők gyermekei anyanyelvükön részesüljenek oktatásban, anyanyelvét mint a magánéletben, mint az üzleti forgalomban minden magyar szabadon gyakorolhassa. A gyülekezési-, egyesülési- és sajtószabadság biztosítását, a gazdasági élet szabadságának visszaállítását, a gazdasági diszkrimináció megszüntetését, a munkások szervezkedési jogának szabadságát, becsületes és igazi önkormányzatot, általános választójogot. A kerületi beosztás megváltoztatását, a Vajdaság területéből alakított kerületek székhelye csak vajdasági város lehessen. Becsületes, tisztakezű, gyors és pártatlan közigazgatást és igazságszolgáltatást. A magyarság az állami és helyi közigazgatásban számarányának megfelelően nyerjen alkalmazást. A magyar kulturális, gazdasági és szociális intézmények a közpénztárakból aránylagosan olyan állami támogatásban részesüljönek, mint az államalkotó többség hasonló intézményei. „ Mindenki, aki magyarnak érzi és vallja magát, segítsen...”.

Sok vonatkozásban ma is aktuális feladatsor. Lehet, hogy a mai szerbiai valóság ennyire hasonlít a kilencven évvel ezelőttihez? Mintha csak a szereplők változtak volna meg, a szituációk nem. Ugyanakkor, milyen szerteágazó, életszerű program. Versenyképes, az élet legtöbb kérdésére választ kínáló, igazi, ahogy az egyszeri mondaná, versenypárti program. Kisebbségi, magyar, de polgári értékeket hordozó, regionális, vajdasági.

Ha volt olyan, aki az autonómia ötlete kapcsán csak magára mutogatott, ezen évforduló után legyen egyértelmű, honnan ered a vajdasági magyar politikai közéletünkben az autonómia ötlete, képviseletének szabad vállalása, az építkezés készsége. Akinek kételye van, ássa bele magát a Magyar Párt történetébe és programjába.

Ugyanakkor ki merem mondani, a mi mindennapi politizálásunk nagyon közeli hozzá. Nem csak a célkitűzések, de azok megvalósítása, megvalósulása tekintetében is. Nem, ez nem dicsekvés. Tény! Ellenőrizhető, elemezhető.

Tisztelt ünneplő Közösség!

A kilencven évvel ezelőtti történések vonatkozásában sem kerülhető meg két kérdés: a többség és a kisebbség viszonya illetve a vajdasági magyar közösségen belüli politikai viszonyok, a pártok illetve a párttagok és a függetlenek viszonya.

Köztudott tény, milyen közéleti megbotránkozásként élték meg a többségi pártok a Magyar Párt létrejöttét. Elég csak a Demokrata Pártnak, a Radikális Pártnak, vagy a Bunyevác -Sokac Pártnak a korabeli sajtóban is megjelent megnyilatkozásaira utalni.

Mintha a többségi politika egyenesen sértésként élte volna meg, hogy a bedarálás leállítására, a megsemmisítő folyamatok visszafordítására jön létre magyar politikai erő. Hogy a magyar szavazatok besöprése már nem magától értetődő tény, hogy a kisebbségi mezőnyből is megfogalmazódnak versenyképes elképzelések, elhangoznak számonkérések. Hogy Trianon után két évvel, a vajdasági magyar közösség meg akar szerveződni, talpra kíván állni.

Mennyire mainak tűnik a kilencven évvel ezelőtti demokrata párti vélekedés, idézem: „előnyösebb lenne a magyarság számára, ha abba a politikai pártba olvadna be, amelyben a legjobb garanciákat látja arra nézve, hogy az érdekei képviselve lesznek.”

Elképzelhető, hogy ebben a tekintetben se változott semmi kilencven éve? Ha átívelve kilencven évet, meg tudtuk őrizni önálló politikai arculatunkat, lehet hogy nem is annyira reménytelen a folyamatos és újbóli nekirugaszkodásunk. És éppen ezért ekkora a ránk nehezedő nyomás?

Talán ezzel magyarázható a kilenc évtizeden és generációkon átívelő vajdasági magyar értelmiség egy részének undora is a magyar pártpolitika irányába, azok irányába, akik a beolvadás a símulás helyett, a magyar pártban való politizálást választják.

Talán ezzel magyarázható a történelmi VMDK – ma már tudjuk -- irányított szétverése, az azóta létező megkérdőjelehetetlen legitimitással rendelkező vajdasági magyar politikai pártnak a törpepártok irányából észlelhető másfél évtizedes szaggatása, támadása.

Nem! Nem a többszólamúság, a pluralizmus, a függetlenség, a másként gondolkodás legitimitását és fontosságát kérdőjelezem meg. Egyáltalán nem. De ki kívánom mondani, a közösségen belüli többszörösen kisebbségi vélemény képviselete nem veszélyeztetheti a legitim, túlnyomó választói támogatást élvező politikai erőt. Aki nem érti miről beszélek, vagy nem akarja megérteni, mélyedjen bele kicsit a mostani magyarországi viszonyok megértésébe. Élje meg őket önmaga és a vajdasági magyarság tekintetében intő példaként. „ Mindenki, aki magyarnak érzi és vallja magát, segítsen...”

Tisztelt ünneplő Közösség!

1922. február 12- re emlékezünk. A Magyar Párt szabadkai szervezetének megalapítására. Arra az eseményre, amely egyéni és közösségi sorsok felett döntött. Az alapítók legtöbbje 1944-ben életével fizetett meggyőződéséért, kiállásáért. Emléküket kegyelettel őrizzük, jogi és erkölcsi rehabilitálásukat kötelességünkként éljük meg és teljesítjük, akárcsak a Magyar Párt Programja célkitűzéseinek megvalósulását.

„Mindenki, aki magyarnak érzi és vallja magát, segítsen...”.

Isten éltesse a Nemzetet, Isten éltesse a vajdasági magyar Közösséget.

 

Szabadka, 2012. február 18.

Szerző: