You are here

Realitássá válik az igazságtétel

A vagyon-visszaszármaztatási és a rehabilitációs törvények vajúdása idején kemény politikai csaták zajlottak a háttérben – Pásztor István, a VMSZ elnöke összegezi az elmúlt hónapok történéseit

A Vajdasági Magyar Szövetség hatalmas csatát vívott az év utolsó hónapjaiban. A vagyon-visszaszármaztatási és a rehabilitációs törvények körüli vitában végül a magyar közösség számára elfogadható megoldás született. Pásztor Istvánnal, a VMSZ elnökével, a politikai küzdelem hátteréről, illetve a közelgő választásokról beszélgettünk.A készülő vagyon-visszaszármaztatási törvénynek mindenki örült, senki sem gondolta, hogy hónapokig tartó kemény politikai küzdelem veszi kezdetét.

Nekünk eszünk ágában sem volt tiltakozni, szembemenni, kekeckedni. Nekünk, ha úgy tetszik, megkönnyebbülés volt, hogy megszületik a vagyon- visszaszármaztatási törvény, hiszen tizenegy éves kötelezettségünk. Ugyanis a DOS ezt fogalmazta meg a szerb társadalom iránti kötelezettség vállalásaként. Nem került volna sor a törvény elfogadására most sem, ha nem lett volna része annak az európai közeledési föltételrendszernek, amelyet Szerbia bevállalt. Mi örültünk annak, ha kényszerből is, de ez a törvény elfogadásra kerül. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor rájöttünk arra, hogy az igazi kérdés nem az, hogy mit fognak visszaadni természetben vagy értékpapírban, vagy mi a visszaadás határideje és milyen fokú igazságosság fog beteljesülni, hanem amikor kiderült, hogy értékrendbeli, civilizációs problémával állunk szemben. Ha a 2011-es évet abból a szempontból kellene megközelítenem, hogy mi volt számomra a legnagyobb csalódás, akkor azt kell mondanom, hogy nemcsak nekem, hanem azt gondolom, hogy sokunknak az volt, hogy akikről azt gondoltuk, hogy a mi elvbarátaink, tisztelnek, becsülnek bennünket, velünk együtt ugyanazt akarják önmaguknak gyerekeiknek, unokáiknak, azokról kiderült, hogy mégsem így gondolják.

Ezek a szerb pártok?

Ezek elsősorban a szerb pártok. Talán kisebb volna a meglepetés, ha ezt az állásfoglalást a radikálisok, a haladók vagy a Szerb Demokrata Párt képviselte volna. Lehet, hogy ők is ezt gondolják, de a helyzet olyan volt, hogy nekik ebben az ügyben nem is kellett megnyilatkozni, mert azok, akik velünk együtt a parlamenti többség részei, akiktől legkevésbé várta volna az ember ezt, mert az feltételezi, hogy értékrendbeli közelség van közöttünk, ismernek bennünket, elfogadnak bennünket, azok voltak a kollektív bűnösség törvénybeiktatásának hordozói.Sőt, lefasisztáztak bennünket.

Igen, lefasisztáztak bennünket. Ez volt ebben az évben a legnagyobb csalódás. Ez egy olyan érzékeny dolog, amely esetében az ember nagyon körültekintő kell, hogy legyen, amikor álláspontot alakít ki. Azt feltételeznénk, hogy aki ebben az ügyben megnyilatkozik, az körülnéz, utánajár annak, hogy mi is történt ezzel kapcsolatban. Én azt is el tudom képzelni, hogy első pillanatban ezt nem teszi meg, de amikor már harmadszor kerül a téma napirendre, akkor már igazán utána kellene nézni a dolgoknak. Azt kell gondolnom, hogy azért nem tették ezt meg, mert annyira jelentéktelennek tartanak bennünket, vagy ha utána is néznek, továbbra is az a véleményük, hogy akkor, amikor lefasisztáznak bennünket, azt hiszik, hogy igazuk van. Nem tudom, hogy melyik a fájóbb. Mindkettő nagyon rossz. Egészen biztos, hogy ez rányomta bélyegét a 2011-es évre. Az, hogy ez ellen fellázadtunk, hát persze, hogy fellázadtunk. Jól néztünk volna ki, ha nem lázadunk fel. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy 2011-ben, amikor a parlamentben egy ilyen törvény napirendre kerül, egy ilyen szöveg benne van a szavazás előtt lévő javaslatban, mi hallgassunk.Volt-e nyomásgyakorlás a parlamenti képviselőikre, illetve alkunak tekinthető-e az, hogy a VMSZ egy csomó módosítási javaslatát a kormány első körben elfogadta?

– Szerintem nem volt ilyen mérlegelés. Mi komolyan foglalkoztunk ezzel az üggyel, mert tudtuk, hogy ez számunkra a vagyon miatt, a negyvenes években történtek miatt, húsbavágóan fontos. Ezért foglalkoztunk vele. Rengeteg módosító javaslatot adtunk, és ezek közül valóban nagyon sokat elfogadott a kormány. Eszünk ágában nem volt feltételezni, hogy a történet ezen a ponton fog bicsaklani. Nem volt neki jele. Ezért volt meglepő, hogy a tervezetben van egy olyan megfogalmazás, amely minket kollektíve megbélyegez. Az az igazság, hogy abban a pillanatban úgy gondoltuk, hogy ez véletlenszerű elírás, technikai hiba, a figyelmetlenség következménye, rossz fogalmazás. Meg voltunk győződve, hogy ez ki fog kerülni a szövegből. Persze egy ilyen helyzetben az ember a tapasztalatok birtokában nyilván elővigyázatosabb, és bizonyos óvintézkedéseket tesz. Én például akkor elmentem a magyar miniszterelnökhöz és elmondtam neki, hogy ez a helyzet, és mi azt szeretnénk, ha ezt megoldanák. De ha ez nem következik be, akkor ennek elébe fogunk menni, függetlenül attól, hogy mi lesz a következménye. S akkor azt mondta, hogy megérti a helyzetünket, és csak ez az egyetlen olyan ösvény, amelyen lehet közlekedni. S ha mi úgy döntünk, akkor én rá számíthatok. Ez számomra nagy lelki megkönnyebbülést jelentett. Ugyanakkor ez egy plusz tehertétel volt, mert ettől kezdve egy olyan csatába indultunk – hogyha egy picit túlozni szeretnék –, amelyben nemcsak a saját bőrünket vittük a vásárra – ami nem kevés –, hanem Magyarország bőrét is. A miniszterelnökkel folytatott beszélgetés napján a magyar külügyminiszter itt volt Belgrádban és olyan megállapodás született, ami azt a megoldást vázolta fel, és a kormány a saját módosító javaslataként azt vitte be a javaslatba, amely számunkra elfogadható volt. Innen kezdődött a történet önmagából való kifordulása, amikor az ember már megint az hitte, hogy minden rendben van, s kiderült, hogy még sincs, és hogy ez nem a véletlen műve, hanem szándékok vannak mögötte. Értékrendbeli különbségek, összeegyeztethetetlen álláspontok, és olyan feszültség pang a háttérben, amit végig kell vinni.Van-e, lehet-e erre magyarázatot találni?

Az igazán fájdalmas, hogy a vajdasági terület vonatkozásában mintegy 100 000 hektár termőföldről van szó. Tehát a partizánok és a fasiszták közötti ügy mögött hetven év után is ugyanaz a mozgatórugó van, amiely az utóbbi dzáz év szerb belpolitikáját jellemezte. A háborúskodás, a háborúskodásnak oly módon történő befejezése, kilépés belőle, ami nyerészkedést, lenyúlást, elrablást fog jelenteni. Azt gondolom, hogy sok mindenről lehet tárgyalni, sok mindenben lehet kompromisszumokat keresni és találni – és ebben lehet az ember engedékenyebb vagy kevésbé toleráns, de abban biztos vagyok, hogy ebben az ügyben nem lehet sem keresni, sem találni kompromisszumot, sem megbékélni. Ezért gondolom, hogy ezen az úton így kellett végigmenni. Nem volt kockázatos azt a lépéssorozatot megtenni, amelyet megtettek?

Valóban nagy volt a veszély. Volt egy olyan időszak, amikor azt hittem, hogy ez egy szándékosan létrehozott konfliktushelyzet, amely meghiúsítja Szerbia uniós tagjelölti esélyét és megmenti a szerb belpolitikát attól, hogy szembenézzen a koszovói realitásokkal. Az az igazság, hogy amikor ezt mérlegeltem, rájöttem arra, hogy ezek nem egymást kiváltó események, és hogy az éremnek van egy másik oldala is: hogy a vajdasági magyar közösség ezt a helyzetet a VMSZ-en belül, valamint a vajdasági magyar közeg ezt az ügyet hogyan kezelte. Ha ehhez hozzátesszük, hogy Magyarország hogyan kezelte, akkor véleményem szerint ez olyan vajdasági magyar politizálási katartikus élmény, ami derült égből villámcsapásként jelenik meg a probléma kapcsán. Ez az ügy olyan mértékben rántotta össze ezt a háromszázezer embert, hogy az csodálatraméltó. Emellett ez a történés olyan mértékben mutatott rá, hogy milyen is lehet a magyar nemzetpolitika, vagy hogyan is nyilvánulhat meg Magyarország nemzeti ügyben – ez a számomra teljesen újszerű. De nemcsak az én számomra újszerű, hanem azt tapasztaltam, hogy a szerb belpolitika releváns játékosai számára is. Az, hogy mi itt adott esetekben kekeckedtünk/kekeckedünk, még némi nyűggel vagy felsőbbrendűségi undorral el is fogadják, de az, hogy valaki azt helyezze kilátásba, hogy vétót emel, olyan hatással volt rájuk, mintha mellbe rúgták volna őket. Hosszú ideig azt gondolták, hogy ez csak a fenyegetés lebegtetése, ám figyelembe véve a VMSZ politizálását az utóbbi néhány évben, amikor azt mondtuk a költségvetésre, hogy nem szavazzuk meg, az úgy is történt. S emiatt volt egy olyan pillanat, amikor a szerb politikum komolyan vette a veszélyt, amit ez magában hordozott. Ugyanakkor volt ennek a történetnek egy brüsszeli olvasata is. Akkor, amikor én ennek az ügynek a nemzetpolitikai kontextusairól beszélek, akkor azt is el kell mondani, hogy Magyarországon ebben az ügyben teljes belpolitikai konszenzus alakult ki. Ez nemcsak a kormány álláspontja volt, hanem a parlamenti pártoké, az ellenzéké is. Ugyanezt a határozottságot és rendíthetetlenséget lehetett látni Brüsszelben a különböző pártok színeiben szerepet vállaló magyar európai parlamenti képviselők álláspontjában is. Nem volt közöttük különbség. Volt ennek a történetnek egy olyan egyenes ági csapásvonala, amely Brüsszelben csapódott le, és ezzel nem tudott a szerb belpolitika mit kezdeni. Ez volt talán az egyik olyan komoly feszítő erő, amely arra kényszerítette az itteni belpolitikát, hogy a megoldást keressük. Volt egy pillanat, amikor azt próbálták velünk elhitetni, hogy mi valójában nem tudunk szerbül, nyelvi gondokkal küszködünk, és emiatt nem jól értelmezzük a tervezetbe foglaltakat. De erről gyorsan letettek és elkezdték a megoldást keresni. Innentől kezdve a történet félfordulatot vett. Én úgy éreztem, ahogy múltak a napok, a megoldás esélyei nemhogy csökkentek, hanem nőttek. Közben kiderült, hogy a vajdasági közéleten belül van egy vékony réteg, amelyet a megoldás nem érdekelt, amely igazából nem a megoldáson gondolkodik, hanem a konfrontáción, a feszültségben, a végérvényes konfrontálódáson, azon, hogy elítéljék a VMSZ-t, amivel egy adott pillanatban megpróbáltak megbélyegezni. A periódus második felének ez volt a negatív hozadéka. Azt látom, hogy ezek az emberek ma is abban a meggyőződésben élnek, hogy mi alá licitáltunk, hogy elárultuk a közösséget, hogy kevesebbet húztunk ki a történetből, mint amit lehetett volna. Nekem meggyőződésem, hogy nagy csata eredményeként a kollektív bűnösség civilizációs értelemben vett megállapítása oda került, ahol a helye van. Mindig azt mondtuk, hogy nem kívánjuk kiegyenlíteni az áldozatokat a bűnösökkel, viszont azt nem fogadjuk el, hogy eleve ránk süssék, hogy mi bűnösök vagyunk. Azt követeljük, hogy a 21. században alkalmazott elveket alkalmazzák ebben az esetben is: az egyéni felelősség elvét, az ártatlanság vélelmének az elvét, és az állam bizonyítási kötelezettségének elvét. És ez most benne van a rehabilitációs törvényben. Ugyanakkor bele került az is, hogy olyan egyszerűsített eljárás keretein belül tudjuk rehabilitálni azokat, akiket negyvenöt elején kollektív bűnösnek nyilvánítottak. Ez azt jelenti, hogy a jövő év elején föllelve az érintetteket és hozzátartozóikat meggyőzve arról, hogy járuljanak hozzá a bírósági indítványoknak a beadásához, ezeket az ügyeket a jogsegélyszolgálatunkon keresztül automatikusan végig akarjuk vinni. Én azt gondolom, hogy ez emberi és közösségi kötelesség. Mondhatjuk azt, hogy a jogszabályok elfogadásával még nem zárult le a két törvény története.

Szerintem a folyamat most kezdődik. Ez a két törvény arra ad lehetőséget, hogy bekövetkezzék az igazság pillanata, és hogy realitássá váljon az igazságtétel. Tudom azt, hogy emberéleteket nem lehet visszaadni, azt is tudom, hogy a negyvenes évek szörnyűségei miatt generációk és családok mentek tönkre vagy siklott ki az életük, és ezeket nem lehet visszahozni. Tudom, hogy túl súlyos ez az ügy, hogy ennek kapcsán sikerről beszéljünk, mégis azt kell mondanom, hogy a küzdelem végén sikertörténetnek kell nevezni azt, ami történt. Sok generációnak a kötelezettségét, a feladatát most közösen elvégeztük.Ez egy újabb példa volt arra is, hogy igazán a parlamentben lehet megvívni az ilyen csatákat. A küzdőtér ott van.Újra és újra bebizonyosodik az, hogy hatékonyan politizálni csak a parlamentáris demokrácia eszközeivel lehet. Érdeket érvényesíteni csak akkor lehet, és csak az tud, akinek van politikai érdekérvényesítő mechanizmus a kezében. Az, hogy valaki kiáltványt fogalmaz meg, vagy számítógépen megír valamit, sajtóban közli, annak az ingerküszöb elérési esélyei minimálisak. Azzal a fajta hozzáállássál nem hogy ezt nem lehetne megcsinálni, hanem a közbeszéd mezejére se lehetne a témát „fellőni”. Nincs neki relevanciája. A magyar parlamenti jelenlétnek nincs alternatívája. Az, amit láttunk az elmúlt félévben, azoknak a magyaroknak a részéről, akiknek én nem a nemzeti hovatartozását kérdőjelezem meg, hanem a nemzeti érdekkel kapcsolatos felfogásukat, értékrendjüket, bátorságukat, azok, akik a Demokrata Pártban, a ligában, az LDP-ben, a G17-ben magyar emberként politizáltak, meggyalázták a saját nemzetüket. Én sok mindent el tudok képzelni, de azt, hogy magyar ember felemeli a kezét és arra szavaz, hogy az ő nemzete kollektív bűnös, ezt nem tudom elképzelni. Viszont ez a realitás. A VMSZ vonatkozásában a 2011-es év azt is bebizonyította és a 2012-es még inkább be fogja, hogy mi igaz, hogy egy kisebbségi magyar párt vagyunk, és nem is akarunk más lenni, de emellett olyan polgári és regionális értékeket képviselünk, hogy az, amit mi csinálunk az nemcsak a magyarok számára elfogadható, hanem nekem úgy tűnik, hogy 2011-ben jelentősebben elfogadhatóbbá vált a velünk együtt élő más nemzetek számára is. Ezt a 2012-es év meg fogja erősíteni.Eddig tulajdonképpen politizálásuk erővonalairól beszélgettünk. Nyakunkon a választás. Milyen ambíciókkal indul a VMSZ?

Nagy ambíciókkal. Önmagunkhoz mérten nagy. A saját feltételezett háttértámogatást figyelembe véve nagy. Persze mi mindig kis párt maradunk, kis erőt képviselünk a politika színterén. Elsősorban be szeretnénk bizonyítani, hogy visszaszereztük azt a tőlünk elpártolt közösségi támogatást, ami az utóbbi években nagyon-nagyon hiányzott. Azok a pártok, amelyek folyamatosan végeztetnek közvélemény-kutatásokat, azok változtatják irányunkban az álláspontjukat. A VMSZ nem végeztet közvélemény-kutatást?

Nem. Ilyen statisztikait nem csináltunk, de közvélemény-kutatásként számolhatunk a vagyon-visszaszármaztatási törvénnyel, vagy az augusztus 20-ai közös ünneplés, vagy az, ha az ember végigmegy az utcán és kezelnek vele, és beszélnek hozzá magyarul is meg szerbül is. Ez engem abban erősít meg, hogy reális az a feltevés, hogy az elpártolt szavazóinkat visszaszereztük. Olyan értékeket képviseletünk, olyan rizikókat vállaltunk, a következetesség érdekében, ami szimpatikussá tett bennünket. Támogathatóvá tett bennünket a velünk együtt élő nem magyarok számára is. Akik kiábrándultak a DP-ből, a ligából, a G17-ből, azoknak egy része a mi irányunkba fordult. Az ambíció, hogy mi továbbra is erőteljes parlamenti párt legyünk. Ezért fontos az, ha lehetséges, akkor ne négy helyünk legyen a parlamentben, hanem több, és én most úgy látom, hogy reális esély van arra, hogy több legyen. Magyar összefogással? A magyar pártokkal együtt?

Nem. Nem látok lehetőséget a magyar pártokkal való összefogásra. Van két olyan párt, amelyekkel nem tudom elképzelni a világról kialakított véleményünk alapján az összefogást. Túl jobbra vannak. És van másik két párt, amelyekkel az a probléma, hogy az elmúlt években, amikor csatába kellett menni, akkor soha nem voltak sehol. Persze, én tudom, hogy az életben minden változhat, de ahhoz, hogy együtt tudjunk indulni, sokat kell változni. Lehet, hogy nekünk is, de egész biztos, hogy nekik is felül kell vizsgálni az álláspontjukat. S a felülvizsgált álláspontok után meg kellene teremteni annak feltételeit, hogy kialakuljon egy bizalmi minimum. De ennek esélyei ma nagyon kicsik. A szerb pártokkal koalícióra lép-e a VMSZ?

Egészen biztos, hogy szerb pártokkal fog koalícióra lépni a VMSZ, mert a mezőnyben nem nagyon vannak mások. Én azt látom, hogy azok, akik három és fél éve koalíciós partnereink, azok folyamatosan szorítanak bennünket a Haladók irányába, hogy rólunk kialakítsanak egy olyan képet, amely lenyomja a vonzerőnket és amely minimalizálja a támogatottságunkat. Ezt teszik folyamatosan. Ezt teszi a független szerb sajtó, amit a köztársasági elnök kabinetjében írnak. Azt is látjuk, hogy a Haladó Párt a saját maga legitimizálása érdekében folyamatosan ajánlatokat tesz irányunkban. Csak azt nem tudom, miért gondolják, hogy minket meg lehet venni egy miniszteri hellyel. Egyszerűen ezt nem tudom elképzelni, miért gondolja a Haladó Párt elnöke, hogy azzal, ha kilátásba helyezi, hogy mondjuk én vagy valaki más belügyminiszter lesz, akkor mi ettől hasra esünk. És rohanni fogunk hozzájuk. Én azt gondolom, hogy a kisebbségi párt számára – ha hosszabb távon akar politizálni –, abba kell gondolkodnia, hogy hogyan tud az induló ciklusban is olyan erős lenni, mint a ciklus végén. Az, hogy melyik szinten kivel lépünk koalícióra, az attól függ, hogy mások milyen eredményt hoznak és nekünk milyen az eredményünk lesz és az, amit mi képviselünk milyen mértékben találkozik mások eredményével. Én azt is el tudom képzelni, hogy ellenzékben leszünk, de minderről még korai beszélni.

Magyar Szó

Szerző: