You are here

Pásztor István, a VMSZ elnökének ünnepi beszéde

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

Tisztelt ünneplő Közösség!

Ma, az 1848-as forradalom és szabadságharc kezdetének 163. évfordulóján a forradalom, a sorsjavító, örökérvényű emberi ambíció előtt tisztelgünk.

Nemzeti történelmünk büszke, heroikus pillanatára emlékezünk, amely az újkori Európa történetében először emelte nemzetünket a nagyok sorába, a figyelem középpontjába. Nem a pillanat emelte oda, nem a küzdelem önmagában, hanem az emberfeletti vállalásához és megküzdéséhez mindig elengedhetetle célrendszer, ha úgy tetszik, politikai program, tudatos törekvés, meggyőződés, elkötelezettség. A szabadságvágy, a függetlenség kivívásának és megtartásának vágya. A tizenkét pont!

A szent március mindannyiunk ünnepe, nemzeti ünnep. Ahogy Dettre János, a Trianon utáni évtizedek  egyik legnagyobb vajdasági közgondolkodója, tragikus sorsú, méltatlanul elfeledett politikusa írta a Bácsmegyei Napló 1922. december 22-i számában, Petőfi születésének centanáriuma kapcsán: március idusa ,, a miénk magyaroké, akik itt élünk vagy Budapesten, Debrecenben vagy a Balaton mellett, Bukovinában vagy hírmondónak a Tátra ölén, a székelyek földjén vagy Bécsben vagy Bukarestben, New Yorkban, Bridgeportban, Ohioban vagy Dél-Amerikában. A miénk, magyaroké, akiket szétszórhatott az idők szele, szétszánthatott a sors ekéje, akik mégis összetartoznak az élő nyelvben, az élő kultúrában, az élő emlékben, az élő Petőfiben”

A szent március talán azért is a legfontosabb nemzeti ünnepünk, mert meghatározta a forradalmat követő több mint másfél évszázad magyar társadalmának törekvéseit. A magyar társadalomnak azok az erői, amelyek progresszívnek nevezhetők, ezekből a hagyományokból táplálkoztak, táplálkoznak.

Nem túlzó azt állítani –  eszmei értelemben – a márciusi tizenkét pont által kialakult közösségi, nemzeti élmény és annak hagyománya, emléke tartotta meg, tarthatja meg a nemzetet. Generációk sora nőtt fel, nőttünk fel ezeken az eszméken. És ha ’48 eszménye irányában van megfogalmazható, teljesíthető kötelezettségünk, akkor az mindenképpen ennek az eszmének, ennek a gondolatnak a továbbéltetése, továbbvitele.

Tisztelt ünneplő Közösség!

Március 15-e emléke és az általa hordozott, a bennünket másoktól megkülönböztető, hitvallás-értékű, a tizenkét pontban megfogalmazott cél örök, ez teszi nem halványuló ünneppé.

Ugyanakkor kétségtelen:  masszivitásában, időtállóságában is friss, modern, mindig újra és újra értelmezhető, értelmezendő. Mit jelent ma és nekünk a függetlenség, a szabadság, az egyetértés, a sajtószabadság, a közteherviselés? A kérdésre adandó válaszok az állandóság és a folyamatos újraértékelés furcsa egységében keresendők. És valljuk be, a kérdések fontosságának felvetésében egyet is értünk, talán még a válaszok ügyében is, de gyakran mennyire különbözünk a válaszhoz vezető út kijelölésében.

Mit jelent ez?

A politizálások elkülönülését, a hangsúlyok kölönbözését, azt, hogy másként éljük meg a nemzet értékét, de még a nemzethez tartozás fogalmát is. A nemzeti elkötelezettség és a szakmai függetlenség egymáshoz való viszonyát.

Tisztelt ünneplő Közösség!

Önmagunkat definiálva, magunkról beszélve, mi, vajdasági magyarok, két dolgot szoktunk mondani:  meggyőződéssel és hittel valljuk, az egyetemes nemzet része voltunk és vagyunk, és hogy magyarként szeretnénk boldogulni, megmaradni, fejlődni szülőföldünkön. Persze a két állítás alapjában véve egy. Csak a mondat célzottja más. Az elsőé elsősorban a többi magyar. A másodiké elsősorban a velünk együttélők, a nem magyarok. Elsősorban!

A nemzeti ünnep, a mai március 15-e az újraértelmezés megkerülhetetlensége felől nyitja meg az iménti két állítást.

Persze nem úgy, vajon ma is az egyetemes nemzet részének valljuk-e magunkat, hanem úgy, hogy ezt miképpen tesszük illetve mit szól mindehhez a nemzet, mit szólnak hozzá a többiek, mit szól hozzá a mai Magyaroszág?

A szívünkben mindig dédelgetett őszinteséggel és nyitottsággal, büszkeséggel éltünk és élünk a nemzethez tartozás megvallásának különböző lehetőségeivel. Nem csak most, a honosítás folyamatában, de ezt tapasztaltunk az elmúlt másfél évben is, amikor a választói névjegyzék összeállítása illetve a nemzeti tanácsi választás kapcsán is bizonyítottuk: él nemzet e hazán. Valljuk be, ebben a tekintetben nem történt semmi rendkívüli. Azon túlmenően, hogy cselekedettel és vállalással visszaigazoltunk reményeinket, vágyainkat és meggyőződésünket.

A rendkívüli dolog Magyarország részéről történt! Persze tudom, szinte látom, micsoda fintorgást vált ki az erőteljes állítást tartalmazó mondat. Azt is tudom, az ízlések és a pártszimpátiák megkülönböztetnek bennünket. Abban azonban megegyezhetünk, hogy a nemzeti együvétartozás törvényével, az állampolgársági törvény módosításával a mai magyar kormány, a mai magyar parlamenti többség, ha pontos akarok lenni, és miért ne, a FIDESZ-KDNP pártszövetség szakított, végre szakított a nemzetmegélés több évtizedes magyarországi gyakorlatával, kétirányúvá téve  a nemzethez tartozás megvallását. Közjogi tartalommal és formával erősítette meg a határon túliak nemzethez tartozását, megteremtve a kulturális nemzet közjogi egységének keretrendszerét.

Mindennek eredményeként ma a világ számos helyén, ünnepi keretek között állampolgársági esküt tettek, tettünk sokan, akiknek nincs, és valószínűleg nem is lesz magyarországi állandó lakhelyünk.

Óriási lépés, kilenc évtizedes álom megvalósulása. A néhány perce idézett Dettre Jánosról, aki  azt írta Petőfi Sándor kapcsán – két évvel Trianon után, hogy összetartozunk  --, azt mondhatják sokan,  nem tett egyebet, csak leírta a vágyát, hogy oldja az elszakítottak fájdalmát, mondata nem volt más, mint romantikus túlzás, amivel a nemlétező holnapba kapaszkodhatott a határon túlra került magyarság.Persze ha a folyamatosan számonkért nyitottság jegyében, valódi nyitottságot mutatva, a fintorgók  belelapoznának a Dettre-féle kétflekkesek némelyikébe, meggyőződhetnének arról, hogy a romantikus túlzás és a nemzethez tartozás lehet, hogy hasonlít, de ég és föld választja el egymástól. Ez a távolság volt tetten érhető  és szűnt meg ma, amikor nemzettársaink első csoportja letette az állampolgársági esküt. Számunkra a nemzethez tartozás közjogi formát is öltött.

Azt mondtam, gyakran nagyon különbözünk a válaszhoz, a tizenkét ponthoz vezető út kijelölésében. Különbözünk például abban, hogy számunkra a legtermészetesebb az, ha egy vajdasági  magyar színművész, püspök, népzenész, karikaturista, újságíró, politikus, szerkesztő magyar állampolgár. Magyar állampolgár is! Végső soron arról beszélünk, hogy kilencven évvel Trianon után és 163 évvel a Nemzeti dal megszületését követően a magyar embereket nem a határok választják el egymástól, hanem az, hogy milyen választ adnak a nemzethez tartozás kérdésére. Ebben különbözünk mi, nemzetileg elkötelezettek és a fintorgók.

Tisztelt ünneplő Közösség!

Önmeghatározásunk másik elemét az a közel évszázados ragaszkodás jelenti, hogy magyarként megmaradjunk szülőföldünkön. Ez mindig a többségi nemzet, a többségi politika felé fogalmazódik meg. Ez a gondolatrendszer képezi a vajdasági magyar politizálás, a Vajdasági Magyar Szövetség politizálásának a lényegét. Ez különbözteti meg a nem magyar politikáktól, amelyeknek más, teljesen más a lényege, számukra ez a kérdés, lássuk be, teljesen lényegtelen. Erre az állításra is lehet fintorogni. Attól tartok a korábbi állításokra és erre a kijelentésre szinte ugyanazok fintorognak. Persze, ha jobban belegondolunk, ez másként nem is lehet.

Dettrére kívánok újra utalni, aki az idézett szövegében arról ír, mi biztosítja a szülőföldön magyarként való megmaradást? Két évvel Trianon után az élő nyelvről, az élő kultúráról, az élő emlékezetről, az élő Petőfiről – mai szóval élve – a kulturális nemzetről beszél. Nem az iménti idézetben,  de alig pár évvel Trianon után megfogalmazódott itt, Vajdaságban a meggyőződés, politikai formát is nyert, a magyarként való megmaradás záloga az önrendelkezés lehetőségének a biztosítása, a kivívása. Ha úgy tetszik, a nemzeti tanács ötletének születése majdnem egybeesik a trianoni diktátum okozta sokkból való első eszméléssel. Többek között ezért állítható, a nemzethez tartozás és a szülőföldön magyarként való megmaradás alapjaiban egy és ugyanaz.

Az önrendelkezés, az autonómia, a Magyar Nemzeti Tanács egy újfajta viszonyrendszert jelöl ki a kisebbség és a többség között. Azt jelenti, az önazonosság megőrzése szempontjából fontos területek feletti kompetenciák a közösség demokratikusan megválasztott köztestületének kezébe kerülnek. Kikerülnek a többség—kisebbség politikai ütközőmezejéből, belüggyé válnak, közösségen belüli üggyé.

Tisztelt ünnneplő Közösség!

Fogalmazzunk világosan: mindez puszta szó addig, amíg a politika a törvényadta lehetőséget realitássá, valósággá nem izzadja, kényszeríti. Látni kell és ki kell mondani: a többségi politika elégedett a puszta lehetőség, a kirakat megteremtésével, irtózik annak gondolatától, hogy valóban magukhoz vonjuk az alapítói jogokat, hogy részt veszünk azok gyakorlásában. Merthogy fanyalgás ide vagy oda, a sikeres kikényszerítés nélkül porhintés és szemfényvesztés marad az egész. Mikor politika kikényszerítő erejéről beszélek, persze, hogy a nemzeti érdekek mentén szilárdan és tartósan elkötelezettre gondolok. A szülőföldön magyarként való megmaradás esélye, a kulturális nemzet vajdasági részének megmaradási és fejlődési esélye egyenes  arányban áll a nemzetileg elkötelezett politika befolyásával, erejével.

Az igazi kérdés március 15-e kapcsán itt és most az, hogy fel tud-e sorakozni a közösség meghatározó része a nemzeti elkötelezettség mentén? Tudunk-e ebben nemzeti egységet teremteni?

Hiszem, hogy igen.

Szabadka, 2011. március 15.

Szerző: