You are here

Márciusi történelem

 

Vendégnek örülve oly melegség régen áradt szét keblünkben, mint most, nemzeti ünnepünkön, amelyet velünk tölt a magyar államfő, Sólyom László. El-szoruló torokkal figyelünk fel gesztusában a meggyötört szórványmagyarság, a kisemberek iránti szeretetre. Lám, ez az ember a történelem magyar köztársasá-gi elnökei közül először ismerte fel (nálunknál is jobban, mégpedig a mi vilá-gunkban), hogy az apró falvak küzdelmes életű földművelőinek, munkásainak és munkanélküli családfenntartóinak ereje végül is megmaradásunk záloga e szép, kenyértermő tájon.

Sok mindenről esik szó az egymást gyors ütemben követő látogatásokon és tanácskozásokon: gyarlóságainkról és hősiességünkről, mulasztásainkról és ösz-szefogásunk révén elért példás eredményeinkről. Beszélünk egyetlen napila-punkról, a Magyar Szóról, amelynek meg kell maradnia, ha van rá pénze e kis közösségnek és ha nincs is, mert a sajtónkkal veszünk el mindannyian! Nincs ellenmagyarázat, nincs apelláta, nincs szabadkozás: az vállalja csak a harcot a szellem barikádjain és merje vezetni is a tettrekész elméket, aki tud történelmet élni!

A télutó hűvösén pedig most is átérződik a tavaszi langymeleg, éppúgy, mint másfél évszázada, amikor Petőfi hangját hordozta szárnyán határokon által a szél, és remélni csak a bátrak mertek, mint most is. Mert futhat is az ember a nehéz idők elől, de mindenét – kedvét, örömét és fájdalmát – nem viheti a hosz-szú útra, és a szülőföldből is legfőbb egy rögöt.

Emelt fővel közlekedni a századokban – erre tanított meg bennünket Pető-fi. S ha tudjuk ezt, akkor kedves barátaink nemcsak a jelen percek és napok bugyraiból kerülnek elő, hanem a történelem rejtett zugaiból is, s olykor hasz-nálhatóbb választ adnak kérdéseinkre, mint a kortársak. Mert hiába tudakozó-dunk a sanyarú sorsunkban osztozóktól, mit miként cselekednének, hogyan ter-veznék a jövőjüket, amikor ők sem találják a legjobb megoldást…

Máskor is észrevehettük volna, de ilyenkor március idusán mindenképpen felfigyelünk rá: csak a tiszta értékek maradnak fenn az idő rostáján. A jobbra és a szebbre való vágy ott parázslik a hamu alatt, s rokon szándékokra lelve feliz-zik azonnal, bizonyítva a legerősebb érvvel, a megmaradni akarással, hogy a gonosz századvég nem ölte ki belőlünk a legnemesebb érzést: a szeretetet. Igen-is tiszta szívből és önzetlenül óhajtanak segíteni gyermekeken és felnőtteken az orvosok, szolgálják őket írók-tudósok… Még ha nekik is sokkal, de sokkal ne-hezebb ma, mint egykoron.

A mindennapi kenyérért való küzdelmünkben elfeledkezünk gyakran ifjú-ságunk álmairól, nagy elhatározásairól… Arról, hogy lelkünk, gondolataink, szavaink, tetteink szabadságát nemcsak a báránybőrbe bújt farkasoktól, hanem a nemzettársaikat megalázni kívánó, velük manipulálni óhajtó öntelt „jótevőktől” is meg kell óvnunk, azoktól, akiknek áldásosnak hirdetett ténykedése nyomán darabjaira hullik, szétforgácsolódik minden egész.

Nem mindig vagyunk elég bátrak ahhoz, hogy felismeréseink szellemében alkossunk véleményt. Mások által kitalált eszményekre cseréljük fel a magunké-it, s talán már nem is vagyunk egészen biztosak helyességükben. Csak akkor ocsúdunk fel, ha ismét igazol bennünket a csalhatatlan ítész, az idő. Addigra persze már késő: elveszítettünk egy évre, kettőre, tízre vagy örökre magunkban Petőfit.

Jelképiségével március 15-e nemzetünkhöz, a világszabadság géniuszához köt bennünket erős kötelékkel. Ha hagyjuk, a lényünket határozza meg!

Dr. Csordás Mihály

Szerző: