You are here

Magyar vagyok. Igaz?!

Sok szeplő van a vállamon. Szeretem őket, szeretem azt ott a jobb vállamon és azt is ott a balon. Gyakran számolgatom. Számolgatom meg van-e még mind vagy összefonódott-e egyik másikkal. Minden kicsi apró szeplő a magyarságomat tükröző tulajdonság, mindegyik szeplő egy-egy különlegesség, mely azzá tesz, aki vagyok.

Az utóbbi időben mintha egy vita robbant volna ki arról, hogy ki az igazi magyar és ki az, aki még ennél is „magyarabb”. Ma, amikor a politikusok feszültségkeltésre használják a nemzetiség kérdését, nem könnyű magyarnak lenni. Nem könnyű, hiszen az anyaország politikai megosztottságában is fontos szerepet játszunk és mindez még különös formában vitává exportálódott a határon túli magyarság körében is. Ez a verseny kívülállók számára meglehetősen groteszk lehet. Mintha nemzeti hovatartozás nem egy adottság lenne, hanem egy vívmány, amiért harcolni kellene vagy valaki mással szemben megvédeni azt.


A magyarságomat megélni a dolgok azon természete felől, melyek képesek elhatárolódni egymástól. A magyarságnak egy himnusza van, de sok füle hozzá, egy himnusza, de több szája. Máshogy olvassuk Kölcseyt, mint egy, mint „a” magyar. Nem jobban, nem rosszabbul, csak máshogy.

Mit jelent vajdaságinak lenni? A különbségek hálójában tengődni? Bizonyosan nem. De sokszor keressük a szavakat, a válaszokat. Mitől vagyunk mi itt többek, mitől kevesebbek? Keressük az ént és az őt. Kimeríthetetlen számú válasz adott. Létük egyszerre kihívás és lehetőség. Vajdaságban vajdaságiként. Ideje lenne megtanulni a viszonyulást ehhez a sokféleséghez. Nem csak nekünk, hanem az egész magyarságnak szerte a világban, hogy mozaiknemzetünk minden darabja tartós legyen. Hiszen nekünk, itt magyaroknak, nem elég, ha csak önmagunkban rendezzük magyarságunkat, nekünk közösen tettlegesen kell kinyilvánítanunk magyarságunkat ahhoz, hogy bármint is el tudjunk érni. Attól hogy magyar vagyok, nem vagyok több bárki másnál, de attól mert az vagyok, ami, több lehetek. Hogy voltunk, vitán kívül áll: erről szól történelmünk. Hogy vagyunk, nem kérdés: szülőföldünkön dolgozunk otthonunkért. Hogy leszünk-e: főként rajtunk múlik.

Én büszke vagyok a szeplőimre, amelyek mára már a vállamtól egészen a hátamig terjednek. Felnövünk és rájövünk, semmi szégyellni való nincsen bennük. A világban megannyian vagyunk színekkel és álmokkal. Segítenünk kell egymást ezek valóra váltásában, itthon és külföldön egyaránt. Ne befolyásolhassa senki és semmi önérzetünket, mert az bent van, legbelül.