Ugrás a tartalomra

Pásztor István ünnepi beszéde, az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

tisztelt ünneplő Közösség!

Október 23-a a magyar nemzet történetében, akár jelképe a lyukas zászló, a hiány napja.

 Annak a napja, amikor a hiány akkorára növekedett, hogy elviselhetetlenné vált, ezáltal pedig erősebbé a józan észnél, a racionális méricskélésnél, a holnapnál.

 Már korábban a vidéki városokban úgy kezdett harapdálni a hiány, belemarni a csuklóba, a térdbe, beleharapni  az utcán összeakadó tekintetekbe, hogy október 23-án Budapesten akkorára tudott növekedni, hogy magával sodort mindent, minden olyant, amivel a mindennapokat mérik. És így vált, ezáltal válhatott 1956. október 23-a ünnepnappá.

Ahogy ma nevezzük, a Szabadság Napjává.

Október 23-a a magyar nemzet életében az a nap, amikor a hiány legyőzte a mindennapok józanságát. Pedig az ember számol azzal, fontosnak tartja, a józan ész megtartását még a halál közvetlen közelében is nélkülözhetetlennek tartja. Mert ilyen az ember, átlagos – és ez nagyszerű dolog, az átlagos napok, emberi és társadalmi viszonyrendszerek, a normalitás. Ami ettől, az átlagostól, a normálistól eltérő, az eredményezi a vidámságot, máskor az ünnepet, megint máskor a tragédiát.

Október 23-a az a nap a magyar nemzet történetében, amikor a szabadság hiánya olyan hatalmasra nőtt, olyan elviselhetetlenné vált, hogy kilépett tőle medréből a világ. És a józan mérlegelés helyett az eszmék melletti harcba vitte őket.

Október 23-án, amikor az ősz végét jelző, korán lopakodó délután megborzolta a végeláthatatlan tömeg mosolyát, a magyarok azt üzenték a világnak, a magyarok azt üzenték a magyaroknak és a világnak, hogy a világ az eszméktől szép és válhat rothadttá, a világ nem duma, hanem cselekedet, az eszme nem az iskolapadban megszerezhető papír, amivel mások orra előtt hadonászva oszthatjuk az igazságot, hanem az eszme kovász, egy nemzetet, annak különböző véleményekkel bíró egyéneit egyben tartó hit. Annak hite, hogy mi, magyarok, egy évtizeddel a feldolgozhatatlan és majdnem hetven évig ki nem beszélhető bűnnel, nem egészen négy évtizeddel az elárult, a rossz, a megalkuvó politikának köszönhetőleg feladott és ezért szétdarabolt hazával mögöttünk, képesek vagyunk nem egymás ellen, hanem egymás mellett menetelni a szabadságért.

A szabadság, aminek hiányáért október 23-án meneteltek, és amiért alig két hét alatt, mint ahogyan azt a titkosítás alól 1993-ban feloldott adatok szerint tudhatjuk, a harcokban több, mint két és félezer magyar halt meg. A bebörtönzöttek, az elítéltek, a halálra ítéltek, a kivégzettek, a karaktergyilkosságok áldozatai és az a negyedmillió pedig, aki elhagyta az országot, soha többé nem volt már ugyanaz az ember.

Megismerte a változatokat a szép reménytelenségére. Mészöly Miklós egyik könyvének alcíme ez, nem véletlenül idéztem, nem véletlenül ma és itt:  a történelmi ünnepre való emlékezés, a jelen pillanata és a földrajzi értelemben vett hely miatt idéztem.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

tisztelt ünneplő Közösség!

Október 23-a a magyar nemzet életében az a nap, amikor a magyarok, mert nem bírták elviselni a szabadság hiányát, ránk, utódaikra, mai és holnapi magyarokra hagyományozták a lyukas zászló szimbólumát: a nemzeti szín tartalommal és nem hazugságokkal való megtöltésének nehéz, sokszor fárasztó, csalódásokat okozó, árulást is hozó feladatát.

Október 23-a arra emlékeztet bennünket magyarokat, és különösen ez a mai, ebben a sokszorosan zaklatott 2015-ös esztendőben igaz, hogy nincs jogunk átlépni az üresség felett, nem áll módunkban megalkudni, nem lehetséges a könnyebb utat választani, mert akkor a hiány fölzabál mindannyiunkat. Inkább legyen lyuk a nemzeti lobogóban, mint üresség és hiány az összetartozók, az elvekben, értékrendben, a munkában és teljesítményben hívők lelkében.

Változatok a szép reménytelenségére adta az alcímet Mészöly Miklós, a Volt egyszer egy Közép-Európa című kötetének. ,,Közép-Európa jószerivel nem volt még, csak lehetne talán egykor, ha talpából kinőne a gyökér.” Ezt a mondatot akarom odailleszteni a lyukas nemzeti lobogó mellé, ezért a mondatért is érzem ünnepnek a mai napot és vagyok a szokásosnál is büszkébb arra, hogy a magyar nemzet tagja vagyok, hogy azok vagyunk, magyarok. És nem magányosan, nem kiebrudalva, nem elhagyatva, mint 1956-ban, de a velünk és körülöttünk élőkkel való együttműködés egyre kifejeződőbb pillanataival, szándékaink megértetésének lehetőségével és esélyével, amire az elmúlt évszázadban nem volt példa.

Nem volt példa, mert hiányzott a miniszterelnöki kurázsi, a bölcsesség, a megfontolt kockázatvállalás, a magány súlyának elviselése, a nemzet egészéért való felelősségviselés bátorsága és az a húsz év, ami azóta, hogy tizenötmillió magyar miniszterelnökeként határozta meg magát egy nagyszerű államférfi, cselekedetként is megtörténhetett.

2015. október 23-a a magyar nemzet történelmében az a nap, amikor jószomszéd közép-európaiként, méltó európaiként és acélos tartású nemzetként tudja, akarja és vállalja mindazt, amit ahhoz tennie kell, hogy nemzet maradjon a magyar, hitében nyitott, lelkében és cselekedeteiben segítő, szándékaiban tisztességes, de érdekei érvényesítésében a józan ész szerint cselekedjen. Mert amikor nem így tett, akkor annak mindig nagy baj, tragédia, vereség és veszteség lett a vége.

Mindezekért különös ünnep a mai október 23-a, az egyetemes és összetartozó magyar nemzet mindenképpen megrendítő, de az 59 évvel ezelőtti naphoz méltó.

Hölgyeim és Uraim,

tisztelt ünneplő Közösség,

kérem engedjék meg, hogy rendhagyó módon itt és most, egy pillanatra mintha kilépve az ünnepi beszéd keretei közül, közösségünk teljes támogatásáról biztosítsam a kárpátaljai magyarokat, arra biztassam őket, becsüljék, tiszteljék és támogassák vasárnap a politikusaikat, akik felelősséggel és bátorsággal tesznek a nemzetért, mert mi, vajdasági magyarok tudjuk, hiszen alig múlt húsz éve, hogy megtapasztalhattuk, kisebbségben és háborús helyzetben a nemzet a legerősebb megtartó erő.

Tisztelt ünneplő Közösség!

Szeretném külön tisztelettel köszönteni Magyar Levente államtitkár urat, Magyarország Külgazdasági és Külügyminisztériumának gazdaságdiplomáciáért felelős államtitkárát, akinek jelenléte a nemzeti Kormány és Magyarország miniszterelnökének üzenete is egyben, annak a szívós közös építkezésnek a megerősítése, ami elsősorban a mi feladatunk, de nem tudnánk egyedül teljesíteni, nem tudnánk magunkban elvégezni. Szükségünk van a közös tervezésre, cselekvésre, amit összehangolttá politikai és értékrendbeli közelségünk tesz.

A hétköznapi életben, a mindennapokban ezt a fajta közös cselekvést, az árulás lehetőségének, a magára hagyás lehetőségének ismeretlen fogalmát barátságnak, a politikában talán bajtársiasságnak nevezzük. Ebben a szellemben a nemzeti ünnephez emelt szívvel is köszöntöm államtitkár urat, akit a közös munka során ismerhettem meg, a vajdasági magyar gazdaság- és területfejlesztési stratégia körül végzett simítások, cselekvési tervek, konkrét megoldások kidolgozásának folyamatában. Megtisztelő és felemelő munkafolyamat volt, aminek, ismerve Magyarország nemzeti Kormányban uralkodó, teljesítményorientált, a bizalmon és munkán alapuló viszonyrendszert, meg is lesz az eredménye. Ez mindannyiunkat közösen kötelez.

 

Tisztelt ünneplő Közösség!   

Itt és ma, ezen az október 23-án, arra az 59 évvel ezelőtti napra emlékezve, amikor a hiányt a magyar emberek tömegei, mosolyuk, erejük, egymásba fonódó karjuk, összeérő lódenkabátjuk, fényes tekintetük és elszánt, megalkuvást nem ismerő akaratuk tömte be, méghozzá a szabadság iránti elnyomhatatlan vágyukkal, az emlékük előtti tisztelgés szavai mellett beszélnem kell a jelenről is, legalábbis érintenem kell. Nem szeretnék máshogyan tenni, hiszen ma ünnep van.

Érintőlegesen ugyan, de beszélni kívánok a szabadság-bátorság párhuzamáról, a felelősség-kioktatás párhuzamáról és az ebből következő, a megmérettetést elváró vállalás/cselekvés és a beszédelés párhuzamáról.

Meggyőződésem, hogy a világ akkor halad előre, ha az Ember a természet rendje szerint, attól nem teljes egészében eltávolodva, ahogyan mostanában várnák tőle Európában, a szabadságot elsősorban nem, nemcsak a neki járó a jogokkal egyenlíti ki, hanem a lehetőségekkel. Nem arról szól a beszéd, hogy mi jár nekem, hanem azt kérdezi, mit tehetek. Ez mindenképpen fontos volna, sokszor úgy hisszük, erre tanítjuk a gyerekeinket, erről beszélünk a velünk közösen küzdőkkel, aztán kiderül, hogy ez bizony nem így van. A családokban már kevesebb szó esik a feladatokról és több az igényekről, a pártépítkezésben pedig több szó esik arról, hogy kinek mi járna az érdemei alapján, és kevesebb arról, hogy ki mit kíván tenni a közösségért, a szűkebb közösségért, akár az utcájában lakó szomszédjáért. Általános jelenségről beszélek, ha bekapcsoljuk a televíziót, ha megnézünk egy híradót, akkor azt látjuk, hogy kiszolgáltatott, megviselt, elgyötört, sokat szenvedett üldözött embertömegekben is sokan vannak azok, akikben a követelés erősebb annál, ami Európát naggyá tette, ez pedig  ,,az én mit tehetek” kérdésének el nem felejtése.

Európa és mi magunk is, hiszen a világ részei vagyunk, arra kényszerülünk, hogy újraértelmezzük a szabadság fogalmát, hogy föltegyünk olyan alapvető kérdéseket önmagunknak, amelyek például arról szólnak, meddig mehetek el más emberek vonatkozásában? Mit mutathat meg a szenvedésből a televízió, mit írhat le egy blogger, mit bír el a facebook oldalnak nevezett vajdasági magyar kvázi üzenőfal.  

A kérdés nem az, hogy ez része-e a szabadságnak. Mit gondolna ma minderről az a negyedmillió magyar, aki a szabadságban hitt és azért hozott hazáját elhagyó áldozatot. Azt, hogy ma mi a szabadság, naponta tapasztaljuk sértéseiben, tapintatlanságában, trágár voltában, az együttérzés hiányában, tragikus és soha nem feledhető történelmi bűnök példaként, összehasonlításként való emlegetésében.

A kérdés az, hogy mikor lesz bátorság ahhoz, hogy elhalkuljon és önmagától kérdezzen az, aki most ujjával mutogat és számon kér.

A felelősség-kioktatás párhuzama a politika és civilek világa. Ami 1956-ban összehozta a nemzetet, az 2015-ben jobbára szétválasztja és mégis összeköti e két társadalmi formációt. A politikusok vállalják a felelősséget, a civilek, időnként szakértők, máskor politikai tanácsadók pedig ebből élnek. Szintén a politikából élnek, csak éppen minden felelősség nélkül. Mindezt nálam sokkal jobban leírta az egyik budapesti konzervatív hetilapban emeritus, ösztöndíjalapító tanárunk, ismerve nézeteit meg is lepve ugyan, azonban megerősítve engem abban, hogy jó úton haladunk, amikor politikusként éppen attól az egytől nem menekülve, amitől a civilek menekülnek, a felelősségtől, programokat fogalmazunk meg és azokat próbáljuk megvalósítani. Mindeközben elbírjuk a kritikát, még azt is, hogy a pártot, amit nyolc éven át a tagsággal, de talán nem nélkülem juttattuk oda, ahol most van, szinte szeressék kritikusaink az eredményeivel együtt, csak engem tartsanak benne problémának, gondnak. 

A kérdés itt is az, hogy annak, aki most az ujjával mutogat, mikor jut ideje önmagától kérdezni.

Azt mondták lassan egy évvel ezelőtt, hogy a vajdasági magyar közéletben elfogyott a levegő, a szabadság. Hiány van a szabadságból. Megvallom Önöknek, engem ez nagyon szíven ütött, megviselt. Én nem először mondok beszédet október 23-án, sokszor elmondtam, nekem ez a legkedvesebb, legszebb nemzeti ünnepem. Mindig úgy gondoltam erre a napra, mint a modern, szabad Magyarország megteremtésének kezdetére, mint arra, ami 1989-től útjának indult és az elmúlt öt évben valóban elkezdett lombosodni.

Nekem a szabadság, az önkifejeződés hiányának a megszüntetése 1956. október 23-a. Éppen ezért nehezen veszem, ha minden attribútum hiányában, meghatározó közéleti pozíciókat évtizedeken át betöltő emberek azt mondják, elfogyott a levegő, a szabadság. Ez azért történhetett meg, mert nem tudtunk közösen tenni érte. Ami engem illet, én politikus vagyok, nem csak a felelősséget vállalom, hanem meg is méretem magam, ahogyan az idén áprilisban is és később is tettem, ahogyan azóta minden községi, városi, körzeti városi szervezetünk megtette a tisztújításokkal. Azt kell mondanom, és büszkeséggel tölt el, hogy mivel ez a folyamat éppen most zárult le, ma és innen mondhatom el Önöknek: erősebbek vagyunk, mint voltunk, a VMSZ-es politikusokban bíznak a vajdasági magyar emberek a helyi szervezettől a parlamentig, amit én egyrészt megköszönök, másrészt pedig kötelezettségnek tekintek. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy az előttünk álló választásokon gyengülhetünk, mert úgy vélem, különösen Szabadkán, egyesek, akik oly nagy gonddal ügyelnek alakjukra, mégis azt gondolják, akkora a fenekük, hogy egyszerre két széken ülhetnek, arra készülve, hogy irigységből, gyűlölködésből, sértődöttségből kárt okozva, önmagukat mindenki és minden fölé helyezve, megosszák a magyar szavazatokat. Biztos vagyok abban, hogy ezzel is meg fogunk birkózni, hiszen a szabadság része a különbözőség, a számonkérés és ujjal mutogatás is. Talán még az árulás is, amire az elmúlt egy évben úgy az anyaországban, mint nálunk, idehaza is akadt példa szép számban.

Mindez belefér. Ha ezt nem így gondolnánk, akkor nem lehetnénk méltók 1956 szelleméhez. És annál rosszabb nem történhet velünk.

Egyetlen dolog azonban semmiképpen sem fér bele a szabadság szellemének sokféleségét hirdető mondatokba, elvekbe és magatartásokba – legalábbis ami azokat a politikai pártokat illeti, ahová a VMSZ is tartozik. Engem ebben erősített meg a tegnap zárult madridi néppárti konferencia: Nem fér bele a politikai elvek és azoknak az alapját jelentő értékrendek feladása, felvizezése. Semmiféle esetlegese rövidtávú presztízsvesztés, népszerűség csökkenés ezt nem indokolhatja.

Tehát mi, VMSZ-sek továbbra is határozottan meg fogjuk jelölni a VMSZ politikáját, azért fogunk tenni, disztingválva és teljesítményorientáltan. Hosszú távon ez fogja a közösség érdekét szolgálni, amint a Vajdasági Magyar Szövetség érdekét is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

tisztelt ünneplő Közösség!

Nemzeti ünnepeinken, így október 23-án is azt ünnepeljük, hogy egy nemzet vagyunk.  Ezt tényként ünnepeljük. Tudjuk, hogy szívósan és naponta kell dolgoznunk azon, hogy ezt elfogadtassuk a többségi nemzettel, hogy ennél többet tegyünk: elérjük, hogy partnerként tekintsenek ránk. Ez a mi a feladatunk.

De ezt megvalósítani magunkban nem volnánk képesek, ehhez nem elég a szív, a lélek, az agy munkája. Ehhez még két dologra van nagy, óriási szükség: arra a felelősséggel teljes anyaországi erkölcsi alapállásra, ami 2010 óta a nemzet egészével – tettek által és nem szavak szintjén – hitette el, hogy egy nemzet vagyunk.

És szükség van a közössé fejlődő gazdaságra, mert a rossz történelmi pillanatok között, amikor előre volt képes haladni a magyar nemzet, azt mindig a gazdaság fejlesztésének is köszönhette.

1956. október 23-án a fiatalság győzelmi erejével, a választott és nem kitalált – megideologizált – szabadság nagyszerűségével a szívünkben van lehetőségünk készülni a holnapra, a holnapokra. És tudjuk, hogy az, a holnap, régen volt olyan bonyolult, feszültségekkel terhes, időnként elvakult és túl gyakran kétszínű, mint manapság, mint az elmúlt hónapokban.

Mi, vajdasági magyarok büszkék vagyunk Magyarország nemzeti Kormányára, arra, hogy ezekben az empátiát, de józanságot is megkövetelő időkben az európai, közép-európai összefogást és a nemzeti érdeket egyszerre tudja képviselni, egyetlen pillanatra sem feledkezve meg a határon túl élő közösségek gondjairól, elképzeléseiről, a felemelkedésért vívott napi küzdelmükről.

E két dolog összefonódása, a kapaszkodások erősítése a feladatuk. A cselekvés, a vállalás. Ez a reménykedés, a jövőkép építésének alapja. Mi, a Vajdasági Magyar Szövetség készen állunk tenni érte, áldozatot hozni érte. Ez a közösségi talpon maradásunk egyetlen útja. Csak így lehetünk és maradhatunk szabadok, csak ez tarthat meg bennünket.

Isten éltesse a nemzetet, Isten éltesse a vajdasági magyar közösséget.

Többi hír