Pásztor István Szent István-napi ünnepi beszéde
Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő Közösség!
Ahogyan mindig újraértelmezzük az ünnep üzenetét, úgy felidézzük az elmúlt ünnepeket is: milyen volt az idő és mennyit kellett sorban állni a sörsátornál. Igyekszünk jobbat és többet kihozni az ünnepből. Mégis örülünk, ha sorok vannak a tóparton, miközben már a muzsika szól és ránk esteledik. Örülünk, mert együtt vagyunk. És a hibák eltörpülnek, ha nem a plyeszkavica a hideg és a sör a meleg, akkor megbocsájtják a várakozást. De tudjuk, hogy elvárják, hogy jövőre minden még olajozottabban működjön.
Elvárják ezt tőlünk mindazok, akik ezen az ünnepen, államalapító királyunk, Szent István napján eljönnek Palicsra, hogy együtt, közösségben ünnepeljék meg anyaországunk, Magyarország megszületését, együtt ünnepeljék meg István királyt és azt, hogy 1017 év után is itt vagyunk, nyelvünk és hitünk, kultúránk és hagyományaink vannak.
Ünnepeljük, hogy akarunk lenni.
Augusztus 20-án azért gyűlünk össze az ünnepi szentmisén a Szent Teréz bazilikában és azért vagyunk itt a Palicsi tó partján immár huszonkettedik esztendeje, hogy számot adjunk az államalapító királynak. Beszámoljunk és megmutassuk magunkat.
Ahogyan felidézzük az elmúlt ünnepek hangulatát, úgy mindig újra is értelmezzük az ünnepet a jelen kihívásai, a nehézségek és az azokból fakadó, előttünk álló feladatok felől. Ehhez, a jelen feladataihoz és az előttünk álló évhez keresünk megfelelő jelmondatot. Ezek az üzenetek tömör kifejezői a pillanatnak, amik nem csak az ünnepet írják körül, de arra is utalnak, ami a jelen súlyával és terhével körülvesz, megoldásra, válaszra vár. A mi, közös válaszunkra – félreértés ne essék, nem az én válaszom, mint ahogyan nem egy-egy válasz az, amire szükség van, hanem a közös, ami jó esetben optimumot ad, ami azt jelenti, hogy nagyon sokan elégedettek a válasszal, sokan elfogadhatónak tartják és nagyon kevesen vannak olyanok, akik számára a válasz, a jelen kihívásaira adott közösségi és a politikus által képviselt, megjelenített válasz nem elfogadható.
A szél kihívásaira a fa a gyökereivel válaszol, ez az idei jelmondatunk, ebből szeretném kibontani az ünnep, a magyarság, az egyetemes magyar nemzet ünnepének aktuális üzenetét.
Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő Közösség!
Az elmúlt évek legfontosabb és ijesztő tapasztalata az elvándorlás, a jobb megélhetés, a biztos egzisztencia megteremtése okából fogott vándorbot, a minden péntek délután hazafelé és vasárnap ebéd után elfelé igyekvő autók, kisbuszok sokasága a határátkelőkön. Ez nem pusztán kiüresedő házakat jelent, de kevesebb magyar tagozatot is, amihez kevesebb pedagógusra van szükség, és kevesebb lehetőséget is jelent az időről időre megnyíló munkahelyek vonatkozásában, amit nem tölthetünk fel magyar káderekkel, mert a jól képzett – igen, erre viszont a legkeserűbb pillanatokban is joggal lehetünk büszkék –, jól képzett embereink máshol boldogulnak, találják meg számításukat, máshol kamatoztatják a tudásukat.
Erre a jelenségre nemzeti közösségként választ kellett és kell ma is adnunk: küzdeni kell minden magyarért, legyen az nyolc éves, tizennyolc, huszonnyolc vagy a tudással, tapasztalattal felvértezett, nélkülözhetetlen, noha a munkáltatók által kevésbé becsült középgeneráció, esetleg a még idősebbek, akik gyerekeik, unokáik után igyekeznek, nem kedvük szerint, hanem azért, mert segíteni kell. Máshol teremtődnek újra a családok, máshol épülnek fel az életek. A máshol nyújtotta jobb feltételekkel kell megküzdenünk a magunk eszközeivel.
Ami egykor a legfontosabb volt, a szülőföldön való megmaradás alappillére, az erős nemzeti és vajdasági öntudat ma már nem annyira fontos, a globalizálódó világ délibábja és valós, pénzre váltható előnyei felülírják az otthon fogalmát. Ezzel megküzdeni csak úgy lehetséges, hogy tisztában vagyunk azzal: nem lehetséges.
Mert nem lehetséges beleszólni az egyéni vágyak, prioritások megvalósulásába. Ízléstelen és durva beavatkozás volna, rossz ízű számonkérés, olyan politika, ami túlmegy az érdekérvényesítéshez kérhető nemzettársi közös tevékenység határán.
Azt mondtam, erre a jelenségre választ lehetett és lehet adni. Küzdeni minden magyarért – kormányzati szereovállalással, gazdasági és térségfejlesztési támogatással, ösztöndíjprogrammal, fészekrakó és beiskolázási támogatással, másrészt fejleszteni az identitásmegőrző és értékteremtő, művészi tevékenységek lehetőségeit, ezzel párhuzamosan pedig az intézményrendszert, épületben, felszerelésben egyaránt.
Távolról nézve talán furcsának hat, hogy miközben realitás, hogy nem vagyunk többen, csak kevesebben, mégis építkezünk, soha nem látott fejlesztéseket valósítunk meg – hangsúlyozom, megvalósítjuk azokat és nem csak beszélünk róluk, nem csak belekezdünk, hanem be is fejezzük.
Építkezünk, miközben, ha elveszítünk egy helyi közösségi választást, akkor elindul a harc az általunk évek alatt hangyaszorgalommal, kemény kitartással felújított kultúrotthonért, tűzoltóotthonért, közösségi térért. Az alapoktól és folyamatosan építkezünk.
Megszoktuk, hogy az elmúlt időszakban, most az elmúlt egy évről beszélek, egy-egy helyi közösségi választáson a haladók mellett mi, a VMSZ által támogatott listák indulnak csak. Mert építkezünk. Ha többségben vagyunk és maradunk, akkor onnan. Ha egy hellyel lemaradva, akkor onnan. De nem adjuk fel az életterünket, nem hisszük el egyetlen pillanatban sem, hogy vannak vesztes csaták. Kisebbségben csak nyertes csaták lehetnek, kisebbségben csak folyamatos és állandó küzdelmek lehetnek, mert ezek jelentik a gyökereket. Azokat a gyökereket, amelyekkel a szél kihívásaira válaszolunk.
Szeretném innen is megköszönni azon bácskai, nyugat-bácskai, bánáti falvak, települések magyar közösségeinek, amelyek maximális mértékben segítették ezt a munkát. Úgy zártak össze, olyan erővel kapaszkodtak egymásba, hogy ha szám szerint kevesebben vannak is, jobb eredményeket értünk el, mint amit az előző négy, nyolc évben sikerült elérni. Köszönöm! És azoknak is köszönöm, akik hívószóra úgy alakították az idejüket, hogy noha életvitelszerűen máshol élnek, a helyi közösségi választásokon itthon voltak. Egymásba vetett bizalommal dolgozunk, mert a személyes élet döntései minden ember számára elsődlegesek, azonban a gyökerek megőrzése, erősítése olyan alapvetés, ami a vajdasági magyar emberekben példaértékű.
Mindezekért azt gondolom, jó döntést hoztunk, amikor szembesülve az elvándorlás sokszor kényszerítő erejével, mert élni kell, megélni és boldogulni, előre haladni, nem konferenciákat kezdtünk szervezni, nem arról kezdtük győzködni az itthon maradottakat, hogy mennyivel vállaljanak több gyereket, nem a kettős állampolgárság intézményét ostoroztuk, mert kitárta a vajdasági magyarok előtt is a kapukat, hanem szembefordulva a trenddel, ha tetszik, szembe fordulva a széllel, kormányzati szerepet vállaltun, gazdaság- és térségfejlesztésbe fogtunk, intézményépítésekbe, soha korábban nem látott mértékű támogatási rendszert építettünk ki az identitásőrző tevékenységekkel foglalkozóknak. Mert a gyökereket mélyebbre kell ereszteni. Akkor is, ha úgy tűnik, a fa már nem olyan lombos, nem olyan erős, nem olyan sok az ága, mint volt. És nem csak azért, mert a fa gyökereivel válaszol a szél kihívásaira. Azért is. Meg azért, mert csak a mély gyökerekkel bíró fának van reménye arra, hogy új ágai nőnek, hogy a meglévők megerősödnek.
Ha a zentai Fogadalmi templomra, a nagybecskereki zárdára gondolunk, a Szent Teréz székesegyházra, a képzőközpontra, ahol magyar nyelven lehet másoddiplomához jutni már az idei évtől kezdődő oktatás keretében, ha a doroszlói Szentkútra, a szabadkai zsinagógára, a médiaházra, a Tanítóképző épületére, a parókiákon magasodó közösségi épületekre, a maradéki óvodára gondolunk, a Tanyaszínház épületegyüttesére, akkor tudom, hogy azt valósítjuk meg Magyarország nemzeti Kormányának támogatásával, amit a vajdasági magyar közösség, a mindenkori vajdasági magyarok elvárnak tőlünk, amire mandátumot adtak nekünk. És örömteli büszkeséggel teszem hozzá, nem csak nekünk, a Vajdasági Magyar Szövetség politikusainak, de a Fidesz—KDNP-nek is, hiszen az egyetemes magyar nemzet tagjai közösen döntenek arról, kiben bíznak, kinek adnak lehetőséget, kitől várják el, hogy teljesítse a vállalást.
Szent István nem többet bízott a magyarokra, de nem is kevesebbet annál, hogy legyenek képesek megtartani azt, ami őket nemzetté teszi, erősítsék gyökereiket, hogy ellen tudjanak állni a szél kihívásainak. Ennek mikéntjét ránk bízta, az utána jövőkre. Voltak jó és voltak borzalmas döntések. Voltak fényes időszakok és tragikusak, ahogyan azt jól tudjuk történelmünkből. Most azonban olyan időket élünk, amikor döntéseink arról szólnak, hogy egyek vagyunk – erős Magyarországgal erős határon túli nemzetrészek lesznek.
Amikor először mondtam ezt, sokan nem hitték, nem értették, mások irigységből vagy restségből, esetleg mert fel sem fogták, ellenérdekeltek, ellendrukkerek lettek. Mára valóság, hogy a folyamatosan erősödő Magyarország folyamatosan erősíti közösségeit, a munkájával, szorgalmával és kitartásával a nehézségeket leküzdő magyar emberek pedig értik, akarják, elfogadják, ismerik a vajdasági magyar közösséget. Közös vállalkozások, kapcsolatrendszerek épültek az elmúlt években, olyan távlatok is nyíltak, amelyekről ha ma beszélünk, talán ugyanolyan hihetetlennek tűnik, mint amilyennek tűnt két éve még a hatezernél több család egzisztenciáját és boldogulását támogató Prosperitati Alapítvány.
Gazdasági, térségi közös fejlesztések előtt állunk, már erősödnek a hajszálgyökerek és nemsokára látszódni fognak az eredmények. Mindez nem üres beszéd, hanem az embereknek a politikába, egymásba és saját elképzeléseikbe vetett hite, a szívós munka, a kitartó küzdelem gyümölcse, aminek alapját nem más adta meg, mint a közjogilag egyesített magyar nemzet.
Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő Közösség!
A társadalmi mozgások olyanok, hogy minden cselekvés viszontcselekvést eredményez. Várható volt, hogy a 2010-ben elfogadott törvény, ami lehetővé tette a nemzet közjogi egyesítését, azon túl is viszontcselekvést fog eredményezni, hogy hárman ellene szavaztak és öten tartózkodtak. Nem is történt másként. A közjogi értelemben egységes magyar nemzet közös elképzelései, közös irányú mozgása – politikai értelemben ez a Fidesz—KDNP-t és a határon túli magyar politikai pártokat jelenti – kialakította a viszontcselekvést, az ellenmozgásokat, amik 2014 végére már körvonalazódtak nálunk, Vajdaságban is.
A magyar érdek nem mások ellenében történő érvényesítése, a jószomszédi viszony építése, az európai lét partnerviszonyként és nem alárendeltként való felfogása, a politika teljesítményalapú művelése azt eredményezte, hogy létrejött mindennek az egységes mederbe terelt rombolási kísérlete.
Két éve annak, hogy kialakultak a magyarországi ellenzéki politikai pártokkal, mozgalmakkal és civil-politikai szerveződésekkel azok az itteni vonalak, amelyeknek az volt a célja, hogy megbontsák a nemzeti egységet. Nem a sokszínűségért küzdöttek, nem a sajtó szabadságáért, mint ahogyan a migránsáradatnak egy-két hétig tartó akciók keretében vizet hordó, ruhát gyűjtő mutatványokban sem csak a szomjazó embereknek akartak segíteni, nem látva amúgy a telerondított temetőinket, a lecsupaszított gyümölcsösöket, a rettenetes állapotokat nyögő köztereinket, hanem ellene akartak menni a magyarországi politikai állásfoglalásnak, a magyar kormány migránspolitikájának.
Mondhatjuk, ahogyan egységes lett a nemzetpolitika, úgy lett egységes az ellene működő politika. Immár nem határon túli magyar közösségek és az anyaország, hanem az egységes nemzetben gondolkodók, a nemzeti érdek és az egyenrangú európai partnerség mellett politizálók és szavazók cselekvése és elképzelései – Magyarországon és a határon túl – állnak szemben azokkal, akik mindezt rombolni kívánják, mert más a meggyőződésük – Magyarországon és a határon túl.
Azonban ez nem baj, ellenkezőleg, nagyon is helyes, mert legalább pontosan látszik, ki és hol áll, ki és mit képvisel. Lehullottak az álarcok, ma már világosan látszik, hogy ki gondolja azt, hogy a vajdasági magyar érdekképviseletért lukat kell beszélni a másik hasába, vég nélkül csak beszélni és másnapra el is felejteni, nemhogy elkezdeni dolgozni egy ügy mellett. Világosan látszik, ki gondolja azt, hogy a vajdasági magyar érdek az lehet, hogy tüntizni kell, fütyülőkkel és repedt fazekakkal vonulni, mintha a budapesti hasonló rendezvényeket kopírpapírral másolták volna ide, Vajdaságba. Néhány tíz magát politikusnak tartó ember táblát tartott maga elé, hogy ő a szabadság, az emberi jog, a magyarság, a sajtó, j’suis, j’suis – aztán hazament és mint aki jólvégezte dolgát, otthonról posztolt, lájkolt, megosztott, habozva a közéletet, mit sem törődve a holnappal, azzal, hogy minden nap, amit nem közös elképzelések mentén alakítunk, gyöngébbé tesz bennünket, mert csak magunkra számíthatunk. Országos ügyekben is akkor lehetünk eredményesek, ha a helyi közösség szintjén egységesek vagyunk.
Ez a néhány tíz vajdasági magyar, magát politikusnak tudó aktivista és szakértő a magyarországi kormányellenzék kottájából játszva elvakultságában elfeledkezett a közösségről. Mára a közösség felejtette el óket, mert lehulltak az álarcok, nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarországi nemzeti politika ellenes erők szánalmas bábjai. Lehullottak az álarcok, mostanra mindenki megmutatta, mit képvisel és kivel működik együtt a magyarországi politikai és az azokat támogató tengeren túli civil szférában.
Mindezek után kicsit sem csodálkozhatunk azon, hogy újabban a magyarországi ellenzéki média határon túli megbízottaknak, az Orbán kormány határon túli megbízottjainak nevezi a határon túli magyar politikai pártok elnökeit. Természetesen ezt nem kérjük számon a budapesti ellenzéki médiától. Nem várhatjuk el, hogy ismerjék a körülményeket, a nemzeti közösségi létet, azt pedig pláne nem várhatjuk el, hogy megértsék, egy határon túli magyar politikusnak, pártelnökként sokszoros felelősséggel, az a legnagyobb jó, ha a közössége gyarapodásáért, felemelkedéséért, gazdasági, térségi fejlődéséért, gyerekeinek itthoni tanulásáért, kulturális örökségének állagmegóvásáért, az alkotó tevékenység erőteljes támogatásáért nem éreztetik azt, hogy kilincselni és kuncsorogni kell Budapesten, mert a támogatást nem alamizsnaként adják, teherként és nyűgként élve meg a határon túl élő magyarságot, hanem azért, mert a közjogi értelemben egységes magyar nemzet közös építkezésének ez a módja.
Amikor tehát a budapesti ellenzéki média az Orbán kormány megbízottjainak titulálják a határon túli magyar pártelnököket, akkor valójában megerősítenek bennünket abban, hogy jó döntéseket hoztunk, jó úton haladunk, a gyökeret erősítjük, hogy ellene tudjunk állni a szél kihívásainak.
Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő Közösség!
Azt mi, vajdasági magyarok jól tudjuk, hogy évtizedes háborúskodást és lemaradást nem lehet két évtized alatt sem behozni, de minden nap dolgozni kell rajta. Politikusként azt is jól tudom, hogy elvszerű politizálással lehet csak kivívni a vajdasági magyar közösség bizalmát. Emberként pedig meggyőződésem, hogy a politizálás nem lehet pusztán hatalomgyakorlási technika, mert akkor elveszik belőle a legfontosabb: a hit. Mindez egyszerre lehet sok és bizonyulhat kevésnek, amikor számot vetünk az eltelt évvel és annak eseményeivel. Én abban bízom, hogy az optimum nem áll messze a valóságtól és mi erősebbek vagyunk, mint egy évvel ezelőtt voltunk, gyökereink mélyebbre kapaszkodnak, és jobban ellene tudunk tartani a szél kihívásaink, mint egy éve, hiszen ezért dolgoztunk közösen keresve a válaszokat és a megoldásokat.
Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő Közösség!
Az előttünk álló év a közjogilag egyesített magyar nemzet ünnepi éve lesz, mert mi, határon túli magyarok, ünnepként éljük meg a magyarországi választásokat, ünnepként és lehetőségként, hogy elmondhatjuk a véleményünket. Felelős és a nemzet egészének jövőjét befolyásoló döntés résztvevői leszünk. A Vajdasági Magyar Szövetség, mint a magyar kormány stratégiai partnere azért fog az elkövetkező időszakban dolgozni, hogy a vajdasági magyar emberek minél nagyobb számban vegyenek részt a 2018-as magyarországi parlamenti választásokon, mert amit a Fidesszel elkezdtünk 2010-ben, az becsületes munka, senki ellenében, de a vajdasági magyar közösség fejlődése érdekében, nem határon túliként, hanem határon túli nemzetrészként, olyan magyarokként, akik a magyar nemzet egészének felemelkedését akarják.
Isten éltesse a nemzetet, Isten éltesse a vajdasági magyar közösséget!
