Pásztor István március 15-i ünnepi beszéde
Tisztelt ünneplő Közösség!
A résztvevők visszaemlékezéséből tudjuk, csípős, esős, hideg nap volt a 165 évvel ezelőtti március 15. Ahogyan tudni véljük, metsző szélben szavalta a költő a lépcsőkön a Nemzeti dalt, „Talpra magyar, hí a haza...”. Ekkor már zakatoltak az események, söpört a felszabadult nemzeti szándék, az akarat. Már a nyomdász cinkosságának köszönve legyőzték a cenzúrát, megvívták a csatát a Landerer nyomdában, több ezres példányszámban volt kinyomtatva a Tizenkét pont. Osztogatták. Aztán indult a tömeg Budára, vállukon hozták Pestre a kiszabadított Táncsicsot. Mindezt tudjuk, minden évben felidézzük az eseménysort, ami látható módon is az európai forradalmi futótűz részévé tette Magyarországot, a magyarokat. Ahogy konstatálni szoktuk, mindenki számára láthatóvá vált az az európai gondolati fősodorba tartozás, ami már a felvilágosodástól számítva, a Martinovics-féle jakobinusokon át, a reform koron keresztül vezetett a márciusi ifjakhoz, a Forradalomhoz. Soroljuk az ismert szereplőket, az eseményeket. Mindig, még mindig minden olyan hősies, félelmetes erőtől duzzadó, felemelő, hihetetlen. És ugyanakkor, a másfél évszázados perspektívából nézve szívszorító, szomorú, heroikus is. A tornyosuló, hömpölygő, zúduló túlerő, a magunkra maradottság, a belső feszülések miatt a fellángolás, a lobogás, tudjuk, magában hordozta a véget. Alig tíz hónappal a Nemzeti Múzeum előtti buzdítást követően Petőfi azzal szembesíti a talpra állítottakat, hogy elenyészett a világ, hiszen „ Európa csendes, újra csendes...”, szabadságát nem vívta ki, magára hagyták a magyart, mondhatnánk, hanyadszor, de nem utoljára, „ Lánc csörög mindenki kezén, csupán a magyar kézen cseng a kard.” Nyugtatólag, de büszkeséggel és talán bátorítólag is mondja, nem kell kétségbe esni. Emelje fel lelkeinket a tudat, hogy „Mi vagyunk a lámpafény”.
Tisztelt ünneplő Közösség!
„Mi vagyunk a lámpafény”, mondja Petőfi 1849 januárjában. Ez egy akkori, költői megállapítás, aminek előzményei és következményei vannak. A megállapítást kiváltó események, az előzmények és a következmények jelentik együttesen a közös múltat. És, mint tudjuk, a nemzetet, alapjaiban, a közös múlt élménye teszi. Az élmény, amit fizikai értelemben legtöbbször ugyanúgy nem éltünk meg, mint amikor az Apáról beszélve, az író nem csak a saját apjára gondol, amikor beszédhelyzetet teremt az évszázadokon átívelő, az egyént és a nemzetet repítő utazáshoz, bizonyítván maga is, a nemzetet a közös múlt élménye teszi. A történelmi ismeretekre és a hagyományozásra alapuló emlékezetnek, élménynek a génjeinkbe sütött emlékjele.
Petőfi azt állítja, hogy „Mi vagyunk a lámpafény”. Mi! Többes szám első személyt használ. Pedig ha valaki, ő tudta, hogy az összetett egészet alkotó „mi” mögött, azon belül, mennyi egyedi van. Mennyi ezer és tízezer különös, ismert vagy ismeretlen sors. És mennyi konfliktus. Személyes összeférhetetlenség és koncepció-beli különbség. Hadd emlékeztessek itt csak a mítikussá tornyosuló Kossuth-Széchenyi konfliktusra, vagy az egymással acsarkodó tábornokoknak drámaírásra inspiráló történetére.
És mégis azt mondja, „Mi”. Mert úgy tűnik, nem csak ennyi év távlatából állapítható meg, hogy a létező, néha robbanásig feszülő ellentétek háttérbe szorultak. Háttérbe tudták szorítani, ez tette őket lámpafénnyé, ettől azok.
Tisztelt ünneplő Közösség!
Eötvös József, az ismert író, hírlapteremtő, de ugyanakkor politikus is, hihetetlen életutat befutó, életében és politikusi életével nagy pillanatokat átfogó és összefogó reformer, miniszter, országgyűlési képviselő, visszavonult, majd újra aktivizálódott politikus, a kiegyezés ügyének szószólója, a dualista állam felemelkedésének egyik, politikusként kevésbe elismert alakja mondja: „ Az egésznek része csak az lehet, ki szíve részévé tette az egészet”.Minden jel szerint, ha így nem is tudták megfogalmazni, viselkedésükkel sok tízezren vallották Eötvös állítását, ezért jogos a Petőfi-féle többes szám, első személy. És ezért nem túlzó az állítás, „Mi vagyunk a lámpafény.” És ezért csillogott a lámpafény Világos után is, ezért élte túl a Bach-korszak retorzióit, Aradot. Mert annyian voltak részei az egésznek, mert szívük részévé tették az egészet. Oly sokaknak sikerült, pedig oly különbözőek voltak. Különböző vérmérsékletűek, türelmesek és lángolók, tárgyalni vágyók és harcolók, mai szóhasználattal élve radikálisok és mérsékeltek, jobb- és baloldaliak, konzervatívok és liberálisok, népiek és urbánusok, meg ki tudja még milyen törésvonalak mentén oszthatók. De minden különbségtől függetlenül, részei voltak az egésznek, mert szívük részévé tudták tenni az egészet. És ami nagyon fontos, szívük nem akármelyik részévé tették, hanem nagyon fontos részévé, talán nem túlzó feltételezni, a rész, mint lámpafény bevilágította az egész szívet.
Tisztelt ünneplő Közösség!
Petőfit továbbgondolva, a Világos utáni időkről gondolkodva, az elmúlt 165 évről elmélkedve, nem feledve a Bach-korszak borzalmait, a kiegyezéshez vezető utat, a dualista Magyarország felemelkedésének történetét, a robbanásszerű fejlődést, a centenáriumához közeledő világháborút, Trianont, a szétdaraboltság kilenc évtizedét, a második világháború kataklizmáit, a szocializmus korát, ’56-ot, a rendszerváltás több, mint két évtizedét, joggal kérdezhetjük, volt-e szerepe, milyen szerepe volt mindebben a lámpafénynek, mint a nemzeti emlékezet részének? Élt-e, él-e ez az emlék, hogyan fogalmazódott át, hogyan vált általánosított formában, a Tizenkét ponttól talán elvonatkoztatva is a szívünk részévé? Nagyon összetett kérdés! Nem csak elméleti síkon összetett, a tapasztalat, az alkalmazandó tapasztalat oldaláról különösen az. Leegyszerűsítve azt lehet, azt kell mondani, a lámpafény emléke a közös múlt olyan része, amely hálóként megtartott mindannyiunkat a nemzet részének. De nem tarthatta meg azokat, akik tévesen értelmezve az úgynevezett modern idők szavát, kihúzódtak a háló szélére, zavarodott Ikaruszként ugortak ki a háló széléről a nemzeten kívüliségbe és felettiségbe, feloldódva a zuhanásban. Az egyéni és közös felelősség felől vizsgálva, nem téveszthetjük szem elől, hogy a nemzetből való kisodródás ma legalább olyan veszély, mint az elmúlt másfél évszázadban volt.
Mikor március 15-ről emlékezünk, arról beszélünk, gondolkodunk, aktualizálva itt és most, rám, ránk vonatkoztatva a tanulságot, mint a nemzeti múlt számunkra aktualizált lenyomatát, azt kell kérdeznünk, mire utal, mi belőle a tanulság, mit vonhatunk le tapasztalatként?
Elismerem, patetikusnak, túlzónak, fontoskodónak tűnhet a kérdésfelvetés. Honnan veszi a bátorságot, mit gondol magáról? Biztos többekben ez fogalmazódik meg! Nem baj, nem egyformán jár az agyunk se, nem egyformán közelítünk, általánosítunk, nem egyformán fogalmazunk meg tanulságokat. Van, aki talán nem is akar tanulságot megfogalmazni! Van, aki azt mondja, mindez magyarkodás, melldöngetés, hivalkodás! Van, aki azt tartja, nem szabad a múltról a jelen és a jövő igényeinek fürkészése felől beszélni! Elfogadom, hogy lehet ezt gondolni, de én nem így gondolom, mi rengetegen nem így gondoljuk. És legitim az elvárásunk, hogy az ilyen gondolkodás létjogosultságát azok is elfogadják, akik nem osztják. Mi azt valljuk, a történelem az élet tanítója. Az események nem ismétlődnek, de a történelmi tapasztalat jelenti az egyéni és közösségi intelligencia építőköveit, az viszi előre a társadalmat! Mi is csak akkor és úgy tudunk boldogulni, talpon maradni, ha értelmezzük és alkalmazzuk a történelmi tapasztalatot.
Tisztelt ünneplő Közösség!
A megkerülhetetlen kérdés az, mire tanít minket történelmi tudatunk 1848-as, 1849-es fejezete? Ahányan és ahányszor feltesszük a kérdést, annyiféle választ adhatunk, és mindegyik igaz lehet. Ez benne a csodálatos, ezért „lámpafény”.
Engem ma a válasznak az az eleme ejt rabul, hogyan olvadtak egybe, egy zászló alá azok, akik oly sokfélék, annyira különbözők, nem ritkán egymással szemben állók voltak! Milyen csodálatos, hogy a közös szándék, a szabadságvágy, a nemzet felemelkedésének fontossága és reménye, az azért való kiállás és áldozatvállalás mennyire felülírta a létező, néha feszülő különbségeket. És vajon az azt követő jó másfél évszázadban miért sikerült mindezt oly ritkán megismételni? A kérdés szónoki ugyan, de húsba vágó is.
És mindenek fölött a legfontosabb kérdés, hogy állunk ma ezzel a felülemelkedéssel? Úgy általában, mi, magyarok és mi, itt, a Vajdaságban élő magyarok? Általában nézve az ügyet a válasz ismert, nem állunk jól, szólna a kórusban adott válasz, ha a belső hangok felerősödnének. És valóban, nem állunk jól, sőt van az embernek egy olyan érzése, a nemzetet széthasító árok mintha mind mélyebb és mind szélesebb volna. Ez persze elsősorban az otthoni viszonyok szemlélése alapján kimondott állítás, de tagadhatatlan, befolyásolja az itthoni állapotokat is. Ma az egyik legnagyobb kihívás, amivel szembesülünk, és amit jól kell kezelnünk, az elkövetkező években mi, itt, úgy tudjuk kezelni a köztünk levő politikai különbségeket, hogy elkerüljük az árokásás erősödésének veszélyét. Vannak és lesznek közöttünk politikai különbségek, de azokat úgy kell tudnunk kezelni, hogy ne daraboljanak fel minket, minket is. Legalább jobban ne. És máris megérkeztünk a kérdésnek leginkább ránk vonatkozó részéhez.
Tisztelt ünneplő Közösség!
Hogy állunk mi, ma, itt a Vajdaságban, túl tudjuk-e tenni önmagunkat a közöttünk levő különbségeken, össze tudunk-e gyűlni egy zászló alá, fel tudunk-e sorakozni az érdekeink mentén, mert a zászlót, mint szimbólumot, ilyen értelemben használom. És ez a kérdés sem elsősorban szónoki, Hölgyeim és Uraim, hanem húsba vágó, mert ez dönti el, ez határozza meg sorsunk alakulását úgy a jelenben, mint hosszú távon. Legalábbis a miénket, akik az imént említett hálón, a nemzethez tartozás alkotta hálón, egymásba kapaszkodva iparkodunk megmaradni. Mindenkinek, hacsak gyűlölködése mérhetetlenségével nem kárhoztatja önmagát vakságra, rá kell újra döbbennie arra, csak a legitim képviselettel rendelkező vajdasági magyar politika fogalmazta, fogalmazza meg az elmúlt évben is a közösségi érdeket. Csak az tesz konkrét lépéseket az érdekképviselet, érdekérvényesítés irányában. És mit tettek azok a nem magyar előjelű pártok, amelyek a magyar szavazatokért cserébe ígérgettek? Azok, akik az elmúlt években önjelölt megmentők képében tetszelegtek, belerokkantak dölyfösségük mérhetetlenségébe. A realitástól való, régóta tapasztalt elrugaszkodottságuk nem csak őket magukat sodorta a puszta politikai létezésért vívott csatájuk helyzetébe, ami kisebb baj, az ő bajuk, hanem ami ettől sokkal nagyobb baj, cserben hagyták mindazokat, akik hittek bennük, cserben hagyták mindazokat, akik akár alig egy évvel ezelőtt is még rájuk szavaztak. Nem csak cserbenhagyták őket, folyamatosan napvilágot látó botrányaikkal, ha sarkosabban fogalmaz az ember, arcon is vágták, vágják is szavazóikat. És ma még csak a letisztulási folyamat, a süllyedés folyamatának kezdetén vannak. Hol vannak a kampányban megfogalmazott célok, ígéretek? Sehol! Nem is emlékeznek rájuk, a napi politikai túlélés görcsén kívül igazán más nem is fontos számukra. A szívből jövő támogatás és a kicsalt szavazatokban mérhető támogatás visszaigazolása mára részükről jóformán említésre se érdemesül. Mindezt ki kell mondani, rá kell mutatni. Nem a kárörvendés miatt, hanem okulásként. De ezeket a mondatokat azoknak is ki kellene mondaniuk, akik arra bíztatták nemzettársaikat, a vajdasági magyarokat, hogy rájuk szavazzanak, mert ők fogják megoldani a magyarokat nyomó, feszítő problémákat. Amíg várjuk, hogy kimondják ezeket a mondatokat, addig elszámolunk azzal, amit mi cselekszünk. Hiszen ugyanennek az okulásnak a másik része az, hogy az imént említett értékek és érdekek ügyében mi mit teszünk? Ez a kérdés se szónoki, a válasz se lehet az. Realisztikus kell, hogy legyen, akár az iménti kérdésre adott válasz. Hogy mit teszünk, legyen válasz az elmúlt hónapok általunk vállalt, képviselt ügyeinek listájáról csupán néhány. A történelmi megbékélés előmozdításának ügye, a vajdasági, regionális érdek képviselete, a költségvetési törvény módosításának kérdése, a mezőgazdasági törvény kérdése, a kis értékű lopás, a zéró tolerancia rendezése érdekében kifejtett munka, a közbiztonság, az anyagi és személyi biztonságnak a kérdése, a nemzeti alapú konfliktusok megfékezése, az, hogy megkerülhetetlenné tettük Vajdaság igazságosabb finanszírozásának kérdését, az intézményi renszerünk talpon tartása, az MNT által megfogalmazott célok megvalósulása, az ezekkel kapcsolatos, jóformán folyamatos csatározás. A kiemelkedő beruházások, az önkormányzati erőfeszítés. Sorolhatnám, részletezhetném, de ennyi is biztos elég, hogy érzékeltessem mondandóm lényegét. Nevezetesen azt, bármilyen nehezek, kényesek is a politikai viszonyok, nem önmagunkkal foglalkozunk, nincsenek és nem is lesznek botrányaink, ezért folyamatosan a feladatunkra összpontosíthatunk, érdeket képviselve, visszaigazolva a bizalmat. Azokét, akik ránk szavaztak. És határozottan ki kívánom mondani, azokét is, akik nem ránk szavaztak, és akiket cserbenhagytak azok, akiknek odaadták a voksukat. Mindezt mi régóta tudjuk, régóta így járunk el. Azért mondom ki mégis, mert realitás, amivel mindannyiunknak szembesülni kell, számolni kell, okulni, megjegyezni, és azért mondom ki, mert összecseng a ’48-as tapasztalattal. Azzal, ami ’48-at „lámpafénnyé” tette, amiért egy zászló alá tömörültek mindazok, akiket azonos érdek hajtott, függetlenül a köztük létező nézetkülönbségektől. A Nemzet zászlaja alá. Mert csak onnan lehet megfogalmazni és érvényesíteni a nemzeti érdeket. Ha valamit, ezt legalább milliószor bizonyította az elmúlt jó másfél évszázad.
Tisztelt ünneplő Közösség!
Bizonyos vagyok benne, nincs sok választásunk. Ha sikeresek, erősödők, talpon levők és maradók akarunk lenni, össze kell kapaszkodnunk. A köztünk levő különbségeket meg kell tanulnunk megértéssel, megengedéssel kezelnünk. Ahhoz, hogy megtarthasson bennünket a nemzet hálója, nem fordulhatunk egymás ellen. És ha bennünket, nemzetileg elkötelezett politikát vallókat vidékinek és elmaradottnak titulálnak is, nem eléggé műveltnek és széles látókörűnek tartanak azok a vajdasági nemzettársaink, akik Ikarusz híveiként maguk ugrottak le a nemzeti hálóról, mi nem sértődünk meg, hanem végezzük a feladatunkat, tesszük azt, amiben hiszünk: a szélsőségeket leszámítva, helyet és lehetőséget kell teremteni mindenkinek a közösségi érdek és akarat megfogalmazásában és megvalósításában. Mindenkinek, aki építeni és nem rombolni akar, mindenkinek, aki képes tudomásul venni a realitásokat, midenkinek, aki ellenőrizni tudja indulatait. Mindebben nekünk, a Vajdasági Magyar Szövetségben kulcsfontosságú szerepünk van. Azonban a felelősség nem csak a miénk, hanem azoké is, akik létfontosságú kérdésekben más véleményt képviselnek. Ez senki számára nem egyszerű szerep és feladat, de csak akkor van joga ilyen mondatokat megfogalmazni és kimondani, amilyeneket én az imént kimondtam, aki képes tenni a döntéseiért, és tetteiért vállalja a felelősséget.
Tisztelt ünneplő Közösség!
Petőfi 1849 januárjában írt, általam ma többször idézett versének pár záró sorára emlékeztetnék bátorításul, útmutatóként:
„ Tekints ránk, tekints, szabadság
Ismerd meg mostan népedet (...)
E hűtlen korban mi utolsó
Egyetlen híveid valánk”
Isten éltesse a nemzetet, Isten éltesse a vajdasági magyar közösséget!
