Ugrás a tartalomra

Pásztor István március 15-i ünnepi beszéde

Tisztelt ünneplő Közösség!

 

Minden bizonnyal szokatlannak és ide nem illőnek tűnik az a filmélmény, amire az 1848-as forradalom kitörésének ünnepségén emlékeztetem Önöket. Első pillatásra tűnhet úgy, hogy sem a film, mint műfaj, sem az idézendő alkotás tárgya, történésének helye és körülményei nem illenek a mai naphoz.

Az utolsó szamuráj című filmet szeretném felidézni, annak is egyik utolsó párbeszédét, amelyben a kilátástalan csata előtt azt kérdi a szamuráj Algren századostól: vajon tényleg azt gondolod, hogy megváltoztathatjuk a sorsunk? Mire a százados azt válaszolta: azt nem tudom, de tegyünk meg mindent annak érdekében, és aztán majd meglátjuk. A film végét ismerjük. És hogy miért hoztam ezt az élményt kezdő gondolatként? Azért, mert a ma ünnepelt forradalom, az abból táplálkozó közel százhetven éves nemzeti meggyőződés és a szabadsághoz való ragaszkodás nem más, mint a lehetetlennek tűnő megpróbálása, hogy megváltoztassuk sorsunkat, a nemzet sorsát. 

Ahogy az imént említett filmben, úgy az 1848-as forradalomban is az átalakulásról, az átalakításról, az elfogadható nemzeti és egyéni életkörülmények megteremtéséről van szó. A régi és új csatájáról, arról, hogy a modernizáció, ha mai szóval mondjuk, felzárkózás megállíthatatlan ugyan, de nem söpörheti el a tradíciót, mert az abból fakadó lényeg adja az erőt, a közös emlékezetet.

Amikor az ember akár nagy időtávlatok vonatkozásában a múltról beszél, történelmi eseményekre emlékezik, mindig feszengőn érzi magát, az emelkedettség, de a bizonytalanság, a közhelyek csapdái és ugyanakkor azok örök érvényű igazsága kavarog benne. Annak az érzése, hogy minden kevés, túl egyszerűen hangzik, nem érinti meg a nemzet sorsát meghatározó esemény magasztos pillanatát.

Talán ezért is indítottam messzebbről, talán ezért kapaszkodtam a régit, a hagyományt jelképező szamurájba és a modernizáció katonájaként érkező másik hősbe, egy kilátástalan és vesztes csata, legalábbis látszólag vesztes csata kitalált pillanatába. Hiszen kitalált a pillanat, egy filmből való. És ha már csata és katonák, akkor idézzük fel a mi ezredesünket, a magyar irodalom egyik legnagyszerűbb, 1848 nagyságának mai szemmel emléket állító írását, Mészöly Miklós művét. Sutting ezredes egy helyen a következőt mondja:

 ,,Minden bukás újabb tanulság. S a hanyag emlékezetre nincs mentség. Itt háromszáz posztónadrágos, letépett ingű árnyék követte, akiket a hajnali harmat csókolt meg utoljára, és nem érhették meg a győztes forradalom menyegzőjét. Értük kell megszolgálni az áldozatot, amit hoztak, s ez csak az lehet, ha szívósan tökéletesítjük a felkészülést.” 

Mi a közös a japán szamurájban, a jenki katonában és a magyar, vagy azzá váló ’48-as tisztben? Természetesen az, hogy minden bukás tanulság. Mégpedig a túlélők számára, az elkövetkező generációk számára. Tanulság, ami a felkészülést segíti, azt, hogy beteljesülhessen, megvalósuljon, amiért ők az életüket adták. Petőfi nem volt biztos abban, hogy győzni fognak. De nem merült fel benne, hogy nem. És azért nem merült fel benne, mert tudta, mint

minden hős, hogy az esetleges bukás is az elkövetkező nemzedékekre hagyott nagyszerű örökség.

A tizenkét pont, az ország modernizálása, a polgári társadalom eszménye, a nép nemzetté válása. Azt kell látnunk, ma, több mint másfél évszázaddal később, hogy ezeket a csatákat örökre megnyerni nem lehet, csak küzdeni lehet, teljes erőnkkel, és minden tudásunkkal, hogy megfeleljünk Petőfi és társai nagyszerű ideáinak. Hiszen az, hogy mi a polgári, a mai napig folyamatos vita tárgya, és nem csak Magyarországon, hanem nálunk is. És az is igaz, hogy túl messze vagyunk még attól, hogy a bőség kosarából mindenki egyaránt vegyen. De legyünk őszinték, ehhez az eszményhez egészen közel soha nem is fogunk kerülni, pedig hittel és meggyőződéssel állítjuk, hogy mindenkinek joga van a méltó, biztonságot nyújtó élethez, nevezhetjük ezt európainak is, vagy a jóléti társadalomhoz való közelítésnek. Megválaszolhatatlan kérdés, hogy ennek a lehetőségnek hol szakadt vége, melyik történelmi pillanat, esemény, vagy egyszerűen csak földrajzi elhelyezkedésünk, amit legújabban már csak köztes-Európának neveznek?  Ez eldönthetetlen. Azonban biztos, hogy az egyetemes  magyar nemzet soha nem állt közelebb ennek az eszménynek a megvalósításához, mint 1848-ban. 

És ma, mi, kései örökösei a ’48-as forradalom eszméjének,  akiknek szívósan kell gyakorolniuk a felkészülést, hiszünk-e még abban, hogy megváltoztathatjuk a sorsunkat? És elfogadjuk-e, hogy a hanyag emlékezetre nincs mentség?

Kezdjük talán a választ a legelején: mi a szabadság? A szabadság nem más, mint a helyzet reális értékelésére és értelmezésére alapuló döntés, törekvés és annak megvalósítása. A felkészülésnek ezért elősorban arra kell összpontosítania, hogy megértsük helyezetünket, a világot, amelynek részei és részesei vagyunk, értsük a folyamatokat, és képesek legyünk váltani. De a helyzetértékelés önmagában nem elegendő. Az a kiindulópont, amiből meg kell fogalmazni a mozgás irányát, a célokat, majd erőnket összpontosítva remélni, hogy nekivágva a cél megvalósításának, megváltoztathatjuk sorsunkat. Nincs ez másként az ember egyéni életében és nincs ez másként a nemzet, vagy nemzetrész életében.

Mit mondana nekünk itt és ma Petőfi? Mit mondanánk mi, neki? Petőfi, az örök és nagyszerű forradalmár azt mondaná, változtassuk meg a világot. Mi pedig, kései örökösök, nem csak március 15-nek, de Segesvárnak és Világosnak is örökösei, akik magyarok vagyunk, és ez mindenen túl és minden előtt köt össze bennünket, azt mondjuk, talán azt mondanánk Petőfinek, hogy változtatni csak akkor tudunk, ha megértjük a helyzetünket. Azonban itt, és ma, 2015 márciusában Vajdaságban azt kell mondanunk, akkor sem biztos. Nem biztos, mert hiába értjük, mi történik, a jobbítás, a javítás nem tőlünk, nem csak tőlünk függ. A nyílni nem akaró munkahelyek, a szociális és egzisztenciális kilátástalanság, a lemorozslódás és leszakadás, a minden pénteken érkező és minden vasárnap délután útnak induló családfők, emberek, az anyaországban diplomázni akaró, és csakis abban gondolkodó középiskolások és egyetemisták,

a kicsiny gazdaságot működtető gazdák, a magányos idős emberek, akiknek családja vagy a ’90-es években vagy éppen tegnap indult útnak, mit mondhatnának? Mit mondhatnánk mi nekik? Talán azt, amit annyiszor hallunk mostanában, hogy kár volt a közjogi értelemben vett nemzetegyesítésért, a magyar útlevél fogja kiüresíteni Vajdaságot. De ha így van, akkor mondjuk ki azt is, hogy nem csak a magyarok mennek el, hanem nagyon sokan mások is. Ők abban hisznek, hogy úgy változtathatják meg a sorsukat, hogy máshol, idegen világban keresnek boldogulást. De mondjuk akkor ki a felvetés többi fontos elemét is: vajon jobb lenne, ha nem történt volna meg a nemzet közjogi egyesítése, és nem volna ma sem meg a választás lehetősége? Nem titok: a kiváltságosok akkor is elmehettek, amikor a tömegeknek erre nem volt lehetőségük. A közjogi nemzetegyesítés nem tett mást, mint megadta minden vajdasági magyarnak a választás szabadságát, a lehetőséget a boldogulásra, és a magyar állampolgárság megszerzése megszűnt kiváltság lenni. 

Mindebből persze nem következik az, hogy mi, akik itt vagyunk, akik a kilencvenes években sem mentünk el, akik itt képzeljük el a jövőnket, ezt el tudjuk fogadni. Azonban nincs jogunk ítélkezni, mint ahogyan egymagunk megoldani sem tudjuk az ország helyzetét, amelynek részesei vagyunk. A helyzet komoly, és ki kell mondani néhány adatot, amelyek a helyzet komolyságát kifejezik. Nem hisztériakeltés céljával, nem a riogatás szándékával, nem azért, hogy még inkább kétségbe ejtsük az embereket, hanem azért, mert  enélkül nem fogunk tudni kiutat megfogalmazni, erőt adni azoknak, akik itthon élnek és itthon is akarnak élni. Mostanában róluk esik a legkevesebb szó. Tény és való, hogy az ország addóssága a 2000. évi 14 milliárd Euróról mára 24 milliárd Euróra duzzadt. Az utóbbi egy hónapban 1 milliárd Euróval nőtt az államadósság, és mára oda jutottunk, hogy Szerbia összes polgárára levetítve ez fejenként majdnem 3 és fél ezer Eurót jelent. Tény és való, hogy a társadalmi termék összértéke tavaly 1,8 százalékkal csökkent 2013-hoz képest, a termelés értéke pedig 8,6 százalékkal. A szerbiai bankrendszer kihelyezéseinek 22,5 százaléka, majdnem minden negyedik dinár nem megfizettethető. Ezek mind tények, a valóságunk. Olvassunk gazdasági elemzéseket: ,,Infláció, devizahiány, valutaleértékelődés, átütemezetlen államadósság, fennakadások az energiaellátásban, társadalmi támogatottság csökkenése...” Máshol: ,,A képviselőház törvényerejű rendeletet fogadott el az államháztartási egyensúly visszaállításáról. (...)A rendelet megszorításokat ír elő a minisztériumoknak és a helyi önkormányzatoknak. (…) Ezenkívül a rendelet a deficit csökkentése érdekében azt is megengedi mostantól a régióknak és a településeknek, hogy extra forrásokat fordítsanak az adósságaik csökkentésére.” Megint máshol: ,,Huszonnégy órás általános sztrájkot tartanak a szakszervezetek, leállnak a szolgáltatások, nem indulnak a légi, vasúti és tengeri járatok, zárva maradnak az iskolák, és a kórházak is csak a sürgős eseteket látják el. (...) ’Nemet a részmunkaidőre, nemet az elbocsátásokra, igent a tartós és állandó munkaviszonyra!’.”

Ezek a gazdasági elemzések, jelentések, beszámolók nem Szerbiáról íródtak, hanem Argentínáról, Olaszországról és Görögországról, és nem is csak az elmúlt egy-két év, hanem az elmúlt tíz év vonatkozásában. Látnunk kell, hogy tartós gazdasági és értékválságban élünk, azonban ez bennünket sokkalta súlyosabban érint, mert mi huszonöt év gazdasági problémáinak hordalékát görgetjük magunk előtt, amit azonban nem a piacgazdaság válsága előzött meg, hanem a szocialista tervgazdálkodás válsága. Az 1965-ben eltitkolt gazdasági csőd nem múlt el, csak átalakult és egyre súlyosabb formában jelenik meg. Mára oda jutottunk, hogy a társadalom válsága minden eddiginél mélyebb. És ez nem csak a magyarokat érinti, ez az ország egészének lakosságát sújtja. A koszovói menekültek, akik Európa számára megoldandó gondot jelentenek, számunkra szomorú bizonyítékát szolgáltatják elvesztegetett évtizedeknek. Hiszen hiába érték el a céljukat, ez nem hozta magával a boldogulást, amiképpen mi sem kerültünk közelebb sem a gazdasági, sem a társadalmi felzárkózáshoz. Azt kell látnunk, hogy a remény mondatai, amelyek ennek a sok évtizedes és sok arcú válságnak a megoldását jelentették volna, délibábként viselkednek, magunkra hagyva bennünket.

Okolni mindenkit lehet, Ferenc Józseftől, Tito elvtárson át és Milosevic örökségén keresztül a VMSZ-ig, elmondani, hogy Európának ebben a zugában nincs jövő csak elrabolt múlt, ezt is lehet, mint ahogyan még sokféle mondatot

kimondani, de mindennek nincs jelentősége, ha nem hordozza, ha nem villantja fel a megoldást.

1848. március 15-e vajon a forradalom kitörésének napja volt csak? Vagy a megoldás csíráját hordozta magában? Tudjuk, mert a történelem, a múlt, és nemzedékek élete bizonyította: március 15-e a megoldásról szólt, a reményről, a küzdelemről, a hitről, a vereség lehetőségéről, de mindenképpen arról, hogy egyetlen bűn van, lehet csak egy nemzet életében és sorsában: az önfeladás.   

Kossuth Lajos élete végéig üzeneteket írt, megnyilatkozásokat fogalmazott meg. ,,Kossuth Lajos megannyi megnyilatkozása meggondolásra késztető, veszélyekre figyelmeztető, cselekvésre sarkalló üzenetének tekinthető. Kortársai és a visszatekintők közül sokan mindezt fontoskodással, túlfűtöttséggel, sőt szereplési vággyal magyarázták. Pedig – mint minden közéleti tevékenységnek – ennek a meghatározója is a hazája és nemzete iránti felelősségtudata volt. Eszmélésének kezdeteitől a félvak aggastyánként papírra rótt utolsó üzenetekig hazája iránti kötelességének tartotta, hogy figyelmeztesse nemzetét az általa felismert fenyegetettségére és a megmaradásához, felemelkedéséhez szükségesnek ítélt teendőire.(…) Üzeneteinek a végnapig meg nem szakadó sorozatával a nemzeti és demokratikus törekvések egybeötvözését és az arra alapozandó független Magyarország helyreállításának követelményét kívánta és tudta ébren tartani.”

Kossuth Lajos 1894. március 20-án hunyt el. Három évtizeddel korábban fogalmazta meg, vagyis 1861-ben azt az üzenetet, amit most szeretnék megosztani Önökkel: „a haza örök s nemcsak az iránt tartozunk kötelességgel, amely van, hanem az iránt is, amely lehet, s lesz”.

Nem áll szándékomban a kor kontextusába helyezve értelmezni ezt a Kossuth-i üzenetet, de nagyon fontosnak tartom, hogy örökérvényű igazságát magunkkal vihessük, a haza, a hon, a nemzet és a hétköznapokban megélt emberi nehézségek pillanataiban legyen kapaszkodónk.

Mert mi az, amit mi, vajdasági magyarok, most és holnap, a múltat tisztelve, de a jövőre is gondolva, tenni tudunk? Amit tenni tudunk, reálisan felmérve a helyzetünket, az nem más, mint az egymásba kapaszkodás, Magyarország kormányával közösen megfogalmazott programok megvalósítása, az itteni partnerekkel való együttműködés szívós akarása, jelenlétünk egyértelmű, céljaink, értékrendünk elfogadtatása. Szívós küzdelem, folyamatos emlékezés és emlékeztetés. Napi munka. 

Amikor azt kérdezik tőlem, mi jellemzi a VMSZ-t? Mit tartok Pártunk legfontosabb feladatának? Mindig ugyanazt érzem és válaszolom, és hálás vagyok, hogy az, ami hitem szerint jellemez bennünket, az egybeesik a feladattal: ez pedig a folyamatos munka, ami nem más, mint érdekeink érvényre juttatása. 

Mit mondana nekünk itt és ma Petőfi, és mit mondanánk mi neki, ezt a kérdést tettem fel. Azt mondaná, hogy küzdjünk megalkuvás nélkül, és mi azt mondanánk, oly kevesen vagyunk már. De ha ezt mondanánk, ha megengednénk ezt a választ magunknak, akkor az nem árulás volna vajon? Én úgy érzem, igen. Önmagunk feladása. Szívósan kell tökéletesíteni a felkészülést, hinni abban, hogy megváltoztathatjuk a sorsunkat, hogy meg tudunk kapaszkodni újra, ahogyan megtettük már ennél kilátástalanabb és sanyarúbb helyzetekben, amikor azonban a bezártság jelentette a megtartó erőt. Ma a reális helyzetértékelés része az, hogy a csillogó nagyvilág, a sokszor nem méltó munka végzése jobb megélhetést biztosít, ami felülírja a szülőföld illatát, a gyerek anyanyelvi iskoláztatását, a szülőkkel tölthető időt. Ezzel kell szívósan megküzdenünk, nem csak erős politikai képviselettel, de emberi hittel.

Nekünk, akik itt vagyunk, partnerkapcsolatot kell építenünk, országos jövőkép kell, és abban látnunk kell önmagunk elfogadható egyéni és közösségi biztos jövőjét. Amire most leginkább szükségünk van, az a kohézió. Mert csak akkor tudunk szembemenni a negatív folyamatokkal, lassítva, megállítva azokat. Anyaországi támogatással, saját elképzelésünk mentén van felsőoktatási ösztöndíjunk, küzdünk az anyanyelvi oktatás megtartásáért a csökkenő gyereklétszám ellenére, megújítjuk építészeti örökségünket, erőteljes támogatásban részesítjük a hagyományőrző és értékteremtő tevékenységet. Azonban a leginkább húsba vágó területeken hónapok óta várjuk,  hogy Magyarország kormányával megtörténjenek a végső egyeztetések, és elinduljanak a folyamatok:  kedvező anyaországi segítség a vajdasági magyar kis- és középvállalkozóknak, gazdálkodóknak, munkahelyek létre hozása, beszállítói lehetőségek megteremtése. A tanyagondnoki szolgálat felállítása, emberek átképzése, helyzetbe hozása. Orbán miniszterelnök úrral egyeztetve és megállapodva az elmúlt két évben több mint száz szakértő bevonásával a fejlesztési stratégiáink cselekvési tervek szintjére bontva papírra kerültek. Több alkalommal ültünk és terveztünk negyvennél több vajdasági magyar vállalkozóval, akik készek arra, hogy fejlesztéseikkel munkahelyeket és beszállítói lehetőségeket teremtsenek.

Azt mondtam, az ország helyzetén mi magnk nem változtathatunk. De azt is mondom, hogy nincs jogunk lemondani arról, hogy  a sorsunkon megpróbáljuk változtatni. Ennél többet nem tehetünk, de ennél kevesebbet tennünk önmagunk elárulása volna, a szívós küzdelem feladása. Márpedig a vajdasági magyar emberek nem ilyenek. 

Isten áldja a nemzetet, Isten áldja a vajdasági magyar közösséget.

 

 

Többi hír
Az adai Damjanich-emlékműnél szombat délután emlékeztek meg az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc kitörésé
Adán koszorúzással és ünnepi műsorral emlékeztek meg a magyar forradalom és szabadságharc évfordulójáról