You are here

Tisztelt Tanyaszínházas alkotó közösség!

Tisztelt Közönség és

Tisztelt Magyar Attila, kedves Öcsi!

Rendhagyó dolognak érzem, hogy levélben forduljak egybegyűlt emberekhez, ünneplő közösséghez. Most sem tettem volna, ha nem kér fel Magyar Attila, hogy mondjam el gondolataimat a negyvenéves Tanyaszínházról, hivatalosan adjam át rendeltetésének a Tanyaszínház Művésztelepét, amelynek kiállítását Góli Kornélia nyitja meg, és ha személyesen nem tudok jelen lenni, akkor levélben forduljak az egybegyűltekhez, megjelölve valakit, aki azt felolvassa.

Gondolom, ha Önök, tisztelt Közönség, az én levelem hallgatják Magyar Attila előadásában, akkor a megnyitó már megtörtént.

Őt kértem meg erre a feladatra, hiszen jól ismerjük egymást, szokta mondani, hogy barátok meg párttársak vagyunk, hát logikusnak tűnt, hogy megkérem, olvassa fel ő a levelem.

Először is tisztelettel gondolok mindazokra, akik a valamikori kavillósi csillagos ég, poros föld és fűcsomók között élvezhették az előadásokat. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas-kilencvenes években mást és mást jelentett a Tanyaszínház. Jelentett máskéntgondolkodást, azt, ami Soltis Lajos egy interjúban úgy fogalmazott meg, hogy alternatív, avantgárd. Aztán a háborús években egymásba kapaszkodást, majd az elvándoroltak találkozását is. Miközben mindvégig színházat jelentett.

Amikor Magyar Attila először keresett meg az ötlettel, tervrajzzal, elképzeléssel, hogy egy egész komplexumot építsünk, a hajdani szandálos, papucsos lábak porban hagyott emlékét urbanizáljuk, tegyük modernné, nem vitatkoztam, mert nem az én dolgom eldönteni, hogy ez-e a helyes út.

Az 1978-as indulástól eltelt negyven év sokféle tapasztalata, elképzelése, ereje és művészi szabadsága adódik itt össze, Kavillón, ahol a Tanyaszínház-produkciók készülnek és a bemutatóra sor kerül. Akik itt és ebben léteznek, eldöntik, mennyire kívánják megváltoztatni építészeti megoldásaikkal az ég és föld hangulatát.

Most, hogy elkészült a komplexum, lassan befejeződik a vajdasági magyar kulturális élet egyik igen jelentős beruházása, nem kívánom a Tanyaszínház negyven évét értékelni, hiszen néző vagyok, nem pedig szakértő.

Ugyanakkor politikus vagyok. Különben, barátság ide vagy oda, Magyar Öcsi nem kért volna, hogy beszéljek vagy levelet írjak.

Politikusként történt velem mostanában, hogy két, készülő beruházás kapcsán a következőt kérdezte tőlem egy újságíró hölgy: mi a garancia arra, hogy el is készülnek ezek a beruházások? A doroszlói kegyhelyről meg a nagybecskereki miasszonyunk zárdaépületről van szó, mindkettő hatalmas építkezés.

Először nem értettem a kérdést. Mert azt gondoltam, az illető újságíró hölgy is eljár ide, a Tanyaszínházba, megfordult az Európa Kollégiumban vagy egyik-másik-harmadik-negyedik vidéki, falusi művelődési házban, ott volt a felújított Zsinagóga ünnepségén, mivel szabadkai, látja, miként tűnik el az építő szakemberek hozzáértő kezemunkája alatt a Nagytemplom repedése, megfordult a Médiaházban... egyszóval láthatta az elmúlt tíz évben, hogy miként működik a magyar, ha tetszik, VMSZ-es politika. Jóindulatot nem várok, de mintha kérdéséből a reális hozzáállás is hiányzna?

Aztán eszembe jutott, hogy amikor tavaly megnyílt ez a csodálatos udvar, készen volt az építkezés, a környékbeliek mindent kitakarítottak, az egyik alapítótag, egyébként rendező, az újságírói kérdésre elmondta, hogy nekik, amikor kezdték, semmijük nem volt, nemhogy épületek, vagy fürdőszoba. És elmondta, hogy mennyire örül, mert ez a negyven év valamiféle fejlődési vonalat mutat.

Azt kell mondanom, tisztelt tanyaszínházas közönség, és ennyiben talán ellentmondok a rendező úrnak, hogy a fürdőszoba meg az épületek vonatkozásában nem a negyven év a fejlődési vonal, hanem a politikai akarat és érdekérvényesítés.

A fejlődési vonal a tartalomban, a művészi hozzáállásban érhető tetten, amiért köszönetet kell mondanunk az akadémiai tanároknak, az energiát és lendületet átadó színészeknek, a fiatalok elhivatottságának, amivel ápolják ezt az egyedi, csak ránk jellemző színházi csodát. És köszönetet kell mondani az alapítóknak is, mert az ő negyven évvel ezelőtti kezdeményezésük nélkül Magyar Attilának nem lett volna mit tovább vinni.

Álltam tehát azon másik, még zajló építkezésen és az újságíró hölgy kérdésére, hogy mi a garancia, hogy ezek az építkezések befejeződnek, azt válaszoltam: én vagyok a garancia.

És most megvallom, kissé megbántott akkor engem az a hangnem. Nem vagyok könnyen sértődős. De azt nehezen veszem, ha valaki, akinek a maga szakmájában ugyanaz a dolga, ami nekem az enyémben, márpedig az újságírónak is ez a dolga, hogy a közösségnek, a közösségért dolgozzon, úgy tesz, mintha nem valósulnának meg álmok.

Mintha nem Magyar Attila, régi barátom és harcostársam ragyogó tekintetét látnák most, hogy immár a Művésztelep is megnyílt, egy tartalommal ismét gazdagabb ez a komplexum, ami mára csak nevében Tanyaszínház, de körülményeiben vetekszik bármely modern épülettel, intézménnyel.

Magyar Attila azt is tudja, hogy hány olyan pillanat volt, amikor úgy tűnhetett, félbemarad a beruházás, hogy 2016 novemberében Balog Zoltán akkori miniszter úrral megállapodtam, hogy az évfordulóra befejezzük az építkezést.

Örülök, hogy teljesült a tanyaszínházasok terve, hogy mi, politikusok tartottuk a szavunkat. És amikor az emberi és méltó körülmények közé megérkeznek a fiatal színészek, művészek, érzik azt, hogy tisztelik a munkájukat. Ezt tartom én a 40 éves Tanyaszínház igazi ünnepének: az alkotók tiszteletét.

Köszönöm Magyar Öcsi barátomnak, hogy felolvasta levelem és kívánok ragyogó, csillagos esét, sikeres bemutatót, majd felhőtlen és örömteli, ahogyan az már lenni szokott, hajnalig tartó jókedvet.

Pásztor István

Szabadka, 2018. július 28-án