Pásztor István beszéde a csúrogi megemlékezésen
Hölgyeim és Uraim, tisztelt emlékező Közösség!
Ha megkérdezik valakitől, mióta áll itt a Megtépázott Krisztus emlékműve, nem valószínű, hogy tudni fogja a pontos választ, hogy emlékezni fog arra az évre, ami a magyar–szerb megbékélés történelmi dátuma is egyben. Ennek oka az lehet, hogy a vajdasági magyar emlékezetpolitika alakítói egyik ideológiai oldalon sem tekintették ügyüknek, hogy ezt a közgondolkodás részévé tegyék. Pedig ez nem törli el a történelmi bűnöket és emlékezetet, azonban megadja az új kezdet lehetőségét. Talán éppen emiatt nem tekintették ügyüknek.
Mint mondtam, ha megkérdezik valakitől, mióta áll itt ez az emlékmű, kevéssé valószínű, hogy tudni fogja a dátumot. Tovább megyek: a dátumhoz kötődő és annál sokkal jelentőségteljesebb alkalom okát sem biztos, hogy fel tudják idézni. Vagyis azt, hogy 2013. június 26-án együtt hajtott itt fejet Áder János és Tomislav Nikolić. Ez a dátum, 2013. június 26-a és az elhangzott beszédek, nem csak itt, hanem a belgrádi Képviselőházban és a Topalov raktárban, nem képezik szerves részét emlékezetpolitikánknak.
Az én álláspontom ebben a kérdésben nem változott az elmúlt évtizedek alatt, nem változott azóta, hogy mindent elkövettem annak érdekében, hogy sor kerüljön erre a közös főhajtásra, sor kerüljön az áldozatok előtti politikusi tiszteletadásra, és ami a legfontosabb: sor kerüljön az itt nyugvók végtisztességének megadására.
Szeretnék emlékeztetni arra, hogy 2013. június 26-án itt, ennél az emlékműnél az emlékezés egyházi gyászszertartással kezdődött. Vajdaság minden részéből érkező magyarok együtt imádkoztak az ártatlan áldozatokért, Pénzes János szabadkai és Német László nagybecskereki megyéspüspök vezetésével. Hatvankilenc év után történt meg a végtisztesség megadása egyházi szertartás szerint.
Az 1944–45-ös, az ittélő magyarokat ért tömeggyilkosságról, atrocitásokról való emlékezés része a vajdasági magyar emlékezetnek. Kötelességünk, hogy őrizzük az áldozatok emlékét, lerójuk kegyeletünket, átadjuk a következő nemzedékeknek ezt a tudást, az emlékezés belső feladatát és felelősségét.
A Sajkásvidék magyarságát ért megtorlások, a csúrogi, zsablyai, mozsori magyarok elűzése, a községekből való örök kitiltása, a magyar, mint bűnös nemzet fogalmának életben tartását szolgálta – ez szinte fokozta a fokozhatatlant.
A jeltelen tömegsírokban, szeméttelepeken, agyaggödrökben elföldelt áldozatok mártíromsága, azok mártíromsága, akiknek a Tisza lett jeltelen sírja, nem fokozható. A bosszúért lihegők vagy a parancsra cselekvők által elkövetett tömeggyilkosságok nem fokozhatóak.
Ugyanakkor az, ami a csúrogi, zsablyai, mozsori községekben élőket utolérte, a rendeletbe foglalt és kimondott kollektív bűnösség olyan bélyeg volt, ami a vajdasági magyar közösség egészének homlokán égett.
Ennek alapján írták a győztesek a történelmet, ennek alapján zajlott a történelemtanítás, ez táplálta az uralkodó ideológiát, ez segített és segít a mai napig relativizálni a történelmi tényeket.
Ha megkérdeznek valakit, megtörtént-e ennek az 1944-es rendeletnek a visszavonása, ami Csúrog, Zsablya és Mozsor magyar lakosságának kollektív bűnösségét rögzítette hetven éven keresztül, kétlem, hogy olyan választ fognak kapni, ami tudásról ad számot.
Kevesen vannak, akik tudják, akik fontosnak tartják, hogy a közgondolkodásban megerősítsék, a fiatal generációknak átadják azt a tudást, hogy 2014 januárjában megszületett az a szerb kormányrendelet, amely eltörölte ezen három község és közvetve a vajdasági magyarok kollektív bűnösséget kimondó jogszabályt.
Hölgyeim és Uraim, tisztelt emlékező Közösség!
Sok oka van annak, hogy hiányos az a tudás, ami az elmúlt években lezárta az 1944–45-ös magyarellenes atrocitások nyitott kérdéseit, megnyitva ezáltal a konkrét tényeken alapuló történetírás és az emlékezetpolitika előtt az utat.
Gondolkodjunk el azon, hogy 75 évvel a tragikus események után, 99 évvel a kisebbségi sorba kerülésünk után, fontos eredménye-e ez a vajdasági magyar politikai érdekérvényesítésnek? Jelentős eredménye-e a VMSZ politizálásának?
Nekem az a szilárd meggyőződésem, hogy a szimbolikus politizálás nem teszi jobbá a vajdasági magyarok életét, nem nyújt előrehaladást sem a mindennapokban, sem az emlékezetpolitikában. Ugyanakkor az a szomorú tapasztalatom, hogy azok, akik az eredmények relativizálásában érdekeltek, mert képtelenek meghaladni a szimbolikus politizálás szintjét, de az emberek érezelmeinek húrján ügyesen tudnak játszani, elérik azt, hogy a legfontosabb események, amik a magyar közösség történelmének megkerülhetetlen tényei, csonkítva, hiányosan, más esetben felnagyítva váljanak a közgondolkodás részévé.
Vannak, akik még 2019-ben is arról írnak, hogy megöregedtek, mire tudomást szereztek a szülőhelyükön történt 1944–45-ös eseményekről, vagyis úgy éltek végig életükből legalább harminc–nagyven, de lehet, hogy ötven évet, hogy semmi nem jutott el hozzájuk a magyarokat ért atrocitásokról. Ennek a fajta relativizálásnak talán ideológiai okai vannak. Ugyanígy olvashatjuk, hogy a nemzeti önazonosságot erősítő folyamatokat – és az emlékezetpolitika, a közös államfői főhajtás is ide tartozik, holmi politikai attrakciónak állítják be. Esiklanak például a gyászszertartás ténye fölött. Ezzel pedig nem csak relativizálják a történelmi megbékélés tényét, de nem viseltetnek kegyelettel az áldozatok, azok hozzátartozói iránt, ahogyan nem tisztelik a közösséget sem. Viszont továbbra is hamis jövőképet gyártanak.
Vannak, akik ezt a hamis jövőkép gyártást nem érzik a magukénak, ugyanakkor nem tesznek meg mindent annak érdekében, hogy az emlékezetpolitika ne merüljön ki a kegyelet virágainak évenkénti elhelyezésében. Sajnos azt kell mondanunk, hogy ők is osztoznak azok felelősségében, akik relativizálják az eseményeket. Akik pedig politikai indíttatásból mindig kevésnek találják az eredményeket, azok, bár azt mondják, a múlttal ismertetik meg a felnövő nemzedékeket, de igazából, ha nem beszélnek a főhajtásról csak a gyalázatos bűnökről, akkor a térségben élhető jövő esélyét kérdőjelezik meg.
Hölgyeim és Uraim, tisztelt emlékező Közösség!
Hetvenöt év múlt el a csúrogi, zsablyai, mozsori magyarokat ért bosszút követően. Öt és fél év múlt el az ő kollektív bűnösségüket megszüntető kormányrendeletet követően, ami egyébként, nem nehéz kiszámolni, ezek szerint hetven évig volt érvényben, vagyis a rendszerváltást követően is még tizennégy évig. Azok, akik relativizálják a dolgokat, nem szoktak foglalkozni azzal a tizennégy évvel. Erre nyilvánvaló és egyértelmű ideológiai okuk van, kínos és kellemetlen, hogy a VMSZ által kitartóan szorgalmazott megbékélés ügye süket fülekre talált a demokrata oldalon. Viszont azok sem hallatják szavukat ebben a témában, akiknek értékelniük kellene a kollektív bűnösséget megszüntető kormányrendeletet, hiszen hosszú ideig hangosan követelték azt. Vajon miért nem? Azt hiszem, az ő hallgatásuk oka nem ideológiai, hanem gyarló.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, emlékező Közösség!
Számomra a legfontosabb kérdés az, mit és hogyan tudunk elmondani azoknak a fiataloknak, akiknek már a nagyszülei sem biztos, hogy emlékeznek azokra az időkre. Mit kell elmondanunk és miért kell erről beszélnünk? Miért fontos a közgondolkodás részévé tenni az 1944-45-ös vérengzések mellett a megbékélés tényét is? Ezek a legfontosabb kérdések. Ezekre meglelni a helyes és a jó metódust, nem a politikus feladata, viszont mindannyiunk közös vesztesége lesz, ha ezt nem tesszük meg.
Szeretném most felhívni a figyelmüket arra, hogy az idén, 75 évvel az események után nem csak olyan olvasattal és üzenettel találkozhattunk, ami relativizálja a megtörtént borzalmat, kigúnyolja a politikai eredményt, ahogyan nem csak olyan reakciókkal, amelyek keveselnek minden eddig elértet.
Egy megdöbbentő, elemi erejű vallomás is napvilágot látott az 1944-es eseményekről, méghozzá egy szenttamási szerb kocsmáros, a magyarok likvidálásában részt vevő mondta magnóra halála előtt a történteket. Megrázó erejű olvasmány, amiből én csak egy részletet kívánok idézni: ,,Öltek azért is, mert valakinek a fejesek közül megtetszett valakinek a felesége, szép magyar nő; azért is, mert valakinek kellett valaki háza. Öltek a háború előtti adósságért, amit nem kellett így megadni; és persze a magyarok iránt érzett gyűlöletből, amiatt, amit azok tettek a háború alatt. Igaz, hogy a kivégzettek tíz százaléka tett valami rosszat, de a többi nem. Aki tényleg bűnös volt, az már előbb lelépett. Amikor a gyilkos éjszakák után hazamentem, senkinek sem mondtam semmit. Megfenyítettek, hogy hallgassak. És én hallgattam. Máig.“
Ebből az idézetből is kitűnik, hogy senki sem tud felejteni. A felejtés nem adatik meg sem a gyilkosoknak, sem az áldozatok hozzátartozóinak, ahogyan a cinkosoknak és a jószándékú, segíteni akaró embereknek sem.
És éppen ezért fontosak az emlékezések, az elbeszélt történelem, az oral history. Az egyéni elbeszélések ugyanis nem okvetlenül és nem csak a történelmi tudást gyarapítják, hanem annak megértését és elfogadását is, hogy a bosszú és az emberi kegyetlenség nem számokban mér, nem elszámoltatni akar, nem igazságot szolgáltatni, hanem vérgőzbe borítani az embereket. Ennek megértése és az emberséggel való összekapcsolása fontos láncszem. Ez tesz bennünket képessé arra, hogy a történelem perspektívájából és az emlékezetpolitika szintjén kezeljük az eseményeket. Ne reltivizálhassa senki azt, ami megtörtént, ugyanakkor ne uszíthasson azzal senki.
Csakis az igazság, az egyéni elbeszélések, az elbeszélt történelem segítheti a jövőt. Az elbeszélt történelem köztudatba juttatása ugyanolyan fontos feladat, mint a kegyelet virágainak elhelyezése, az ártatlan áldozatok emlékének őrzése, a történelmi megbékélés tényének a közgondolkodás részévé tétele.
A csúrogi plébánost Dupp Bálintnak hívták. Történetét, személyiségét, ahogyan mártíromságát is könyvben megírta Matuska Márton, a róla szóló fejezet címe Nyájával veszejtett. A helytörténészi munkák fontossága nem kisebb a történészi kutatómunkánál, ahogyan az egyéni elbeszéléseknél, az elbeszélt történelemnél sem – kiegészítik egymást, szélesítik a horizontot, mélységet adnak a múltnak, távlatot a jövőnek, tudást a felnövekvő generációnak. A szerző tizenhét évvel ezelőtt írta ezt könyvének bevezetőjében: ,,Úgy tűnik, nincsenek hőseink. A Délvidéken élő magyarok elmerültek a bácskai porban, a szurokfekete bánáti sárban, lemosódott emlékük a néhai Tarcal, a mai Fruška gora lankáiról. Nem voltak képesek maguk között kitenyészteni valamirevaló vezért, példaképet. A régieket elfelejtettük. Hunyadi János itt halt meg, küzdőtársa, a ferences prédikátor Újlakon, Ilokon lett eltemetve, a bibliafordító Bálint és Tamás a Kárpátok túloldaláig futottak, tarisznyájukban a talán már kész magyar Szentírással. Nem szoktunk rájuk emlékezni. Az újabb kor hőseiről alig tudunk. Mostanában fedezik fel őket kutatóink, s jelennek meg róluk egyre-másra a könyvek. A huszadik századi hőseinkről, nyugodtan állíthatjuk, nem tudunk semmit. Diákjaink nem olvashattak róluk a tankönyveikben, felnőttjeink nem koszorúzhatták az emlékművüket, sírjukat. Akik ugyanis mégis voltak a Trianon előtti időkben, azokat el kellett felednünk mindjárt 1918 után. Akik a két világháború közötti időben az itteni magyarság vezetői és példaképei voltak, azok kivétel nélkül mind várták az újbóli egyesülést az anyaországgal. 1941-ben erre sor került, a magyar vezetők örömujjongva köszöntötték a honvédeket. Emiatt 1944-ben háborús bűnössé nyilvánították őket, és akit elértek közülük, azt kivégezték. (...)“ Ha feladatként tekintünk ezekre az állításokra, akkor elmondhatjuk, igen sok, itt megfogalmazott feladatot elláttunk.
De feladatunk továbbra sem kevesebb, csak más természetűvé vált. Vagyis azt állítom, hogy az itt, Csúrogon, részben ennél az emlékműnél megtörtént történelmi megbékélés, aminek dátumát jó volna megjegyezni, a közgondolkodás szerves részévé tenni, nem ad kevesebb feladatot. Csak másmilyenné, árnyaltabbá formálja a képet. Segít abban, hogy a jövő generációinak átadható történelmi tudásban a szenttamási kocsmárosban is meglássuk az embert és a csúrogi plébános kivételes nagyszerűségét se felejtsük el.
A felelősségünk, nekünk, a vajdasági magyar közösségben, annak életében szerepet vállalóknak közös felelősségünk abban van, hogy ne hagyjuk relativizálni a borzalmat, ne hagyjuk, hogy különbséget tegyenek az áldozatok között, ne mentsük fel a gyilkosokat és ne keressünk magyarázatot a bűnre. Nem a felszabadítók és a megszállók álltak szemben egymással, hanem az embereket állították szembe egymással azok, akik számára a nemzeti közösségek, a falvak lakosai, a kocsmárosok, papok, tanítók és egyszerű emberek az égvilágon semmit sem jelentettek.
Hetvenöt évvel később a legfontosabb tanulság az, hogy óvakodjunk mondazoktól, akik a szimbolikus politizálás olcsó, de hatásos eszközeit használják, akik relativizálják a borzalmakat, akik nem az embert, hanem az ideológiát helyezik előtérbe – ugyanis az ő számukra nincs történelmi megbékélés –, mert ők nem a múltat szántják be, hanem a térség közösen építhető jövőjét.
