Pásztor István beszéde az Európa Kollégium ünnepélyes megnyitóján
Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
Kedves Kollegisták,
Tisztelt ünneplő Közösség!
Tegnap, Szent Erzsébet napján ugyanúgy folyt az élet a Telepen, mint minden nap, amióta ez az árpádházi királylány nevét viselő templom felépült. Talán 2008-ban, amikor Pénzes János megyéspüspök úr ajándékaként hozzánk került a telek és a lehetőség, mi pedig leraktuk ennek a kollégiumnak az alapkövét, igen, talán abban az évben egy kicsit másmilyen volt Szent Erzsébet napja, de csak nekünk, akik felelősséget vállaltunk azért, hogy ma itt állhassunk. 2008-ban reménykedéssel volt teli a névnap, vagy az egész év, erre már nem tudunk visszaemlékezni, egyébként is: az emlékezés olyan, hogy mindenki hozzáadja a maga által megélt élményeket és azokból egy másik, új történet kerekedik ki. Ezért aztán, kedves Barátaim, ha Miavecz Béla vagy Erdély Lenke vagy Galambos László idézné fel a 2008-as napokat, az építkezés hőskorát, az bizonyára mindenben különbözne az én emlékeimtől, amiket most nem is kívánok megosztani, de fontosnak tartottam ezt elmondani, mert éppen ebben látom a kollégium életre hívásának a lényegét.
Nem a megépítés lényegét, noha az is heroikus cselekedet volt, higgyék el, sokat küzdöttünk. Nem a kezdetek kezdetét, ami Pénzes János gesztusához és még messzebbre mutatva, a ködbe és mitológiába vagy hitbe tűnő, abból felsejlő múltba mutatva Szent Erzsébetet idézve fel, a küldetés fogalmának a lényegét fogalmazza meg.
Tehát nem a megépítés és nem a küldetés fogalmi tartalmát, hanem a kollégium életre hívásának a lényegét kívánom érinteni ebben az Önök, a Ti reményei szerint rövid köszöntő és ünnepi beszédben, az én reményeim szerint pedig olyan ünnepi beszédben, ami képes lesz kifejezni a bennem lévő boldogság érzését, hogy itt vagytok, hogy itt vannak, hogy itt laktok, ugyanakkor képes lesz megragadni azt a bennem kavargó mondanivalót, amit a legeslegfontosabbnak tartok, ami miatt ebbe az egészbe mi, a Vajdasági Magyar Szövetség tagjai, mi, véemeszesek belevágtunk: a kettő összefügg, mert igaz, hogy nem ismerjük egymást de értetek vágtunk bele, és az utánatok jövő egyetemisták miatt, a specializációra jövő fiatal orvosok miatt, akikre a kezdetek kezdetén még nem is gondoltunk, a húgaitok és öcséitek, a falutokban, városotokban, a szomszédotokban elsőbe baktató kisgyermek miatt, akiért vigyázzátok meg a bútort, de hagyjatok nyomot is magatok után, egyszóval a vajdasági magyar jövőért, a vajdasági magyar életért, a szívósságért, a küzdeni akarásért, amit ti pontosan és jól ismertetek, különben nem lennétek itt.
Remélem, mi is jól ismerjük a küzdés és szívósság, a kitartás és elkötelezettség imperativuszát, különben mi sem lennénk itt. És a szüleitekért is akartuk mindezt, a nagyszüleitekért, akiknek tisztelet jár és becsület, hogy idáig juttattak benneteket. Osztozni akarunk a terhekben, vállalni akarjuk a jövőtök fölötti aggódás és reménykedés érzését, de ne legyen kétséges: a szigorú odafigyelést is. Ez a dolgunk. Ez az én dolgom ma, mint a Vajdasági Magyar Szövetség elnökének, ez Hajnal Jenőnek, mint a Magyar Nemzeti Tanács elnökének a dolga, ez Sneider Sára Ildikó igazgató asszony és Kiss Gyula kuratóriumi elnök és a tagság dolga, és ez Magyarország Kormányának a vállalása, ami azt jelenti, hogy az idén szeptembertől decemberig 65 millió forinttal támogatja azt, hogy mi közösségileg tudjuk működtetni ezt a kollégiumot – és a jövőben is így.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
Kedves Kollegisták,
Tisztelt ünneplő Közösség!
Én abban látom az Európa Kollégium életre hívásának a lényegét, amit Ottlik Géza az Iskola a határon című regényében a következőképpen fogalmazott meg: ,,Semmi nem megy úgy, ahogy kellene, száz, ezer, tízezer vágyunk, reménykedésünk dugába dől: de az az egy, legfeljebb két legeslegfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne élete az embernek, az végül mégis sikerül. Csak úgy mellékesen, természetesen.”
Ez a mi közös dolgunk és feladatunk, ha úgy tetszik küldetésünk, hogy ebben segítsünk Titeket, ebben segítsük Önöket: ha kell, hitet öntsünk és önbizalmat a lélekbe, fordítsuk a vizsgatételhez tartozó anyagrészt szerbről magyarra és vissza, aggódjunk, ha nem jönnek meg időben a színházi előadásról, mérgelődjünk, ha csöpögni hagyják a csapot, és közben folyamatosan segítsük azt a folyamatot, aminek eredményeképpen sikeres egyetemi polgárok később pedig sikeres és büszke, egzisztenciával rendelkező vajdasági magyar emberek lesztek, lesznek.
Ezt a folyamatot legjobban akkor tudjuk segíteni, ha kiépítjük és minden erőnkkel azt segítjük, hogy kialakuljon itt a szakkollégiumi rendszer, hogy ne puszta falak legyenek, ne tető a fejetek fölött, hanem a tudás és a fejlődés folyamatos lehetősége, mindazokkal az elvárásokkal, amiket kölcsönösen megfogalmazhatunk egymás irányába.
Anélkül, hogy több területre kiterjedő történeti áttekintését adnám a fogalomnak, úgy vélem, elég megemlíteni az 1895-ben alapított Eötvös-kollégiumot; az Eötvös-collegisták szakmai műhelyeinek színvonala, az onnan kikerülő collegisták tudása és megbecsültsége mindenki előtt ismert. Vagy említhetem a Bibó István Szakkollégiumot, aminek sem a történetét, sem kollégistáit nem akarom felsorolni, viszont fontosnak tartom azt a három ismérvet, ami immár a maiak számára mérvadó: szakmaiság, közösségiség és társadalmi felelősségvállalás.
Messze kerültünk időben és térben azoktól az időktől, amikor létrejött a Bibó-szakkollégium, és talán fel sem tudjuk idézni azt az oktatási modellt ma már, amiben az Eötvös-kollégium létrejött, és egyáltalán nem biztos, hogy bármiben is hasonlítaniuk kell a különböző szakkollégiumoknak egymáshoz – ide emelem most a Kolozsvárott működő Mikó Imre Szakkollégiumot is –, azonban egy biztos: a szakmaiság, a közösségiség és a társadalmi felelősségvállalás az, ami minden szakkollégistát jellemez, ami összeköti őket későbbi életükben, ami miatt ők lesznek egy közösség meghatározó rétege. Magunkról beszélve: értelmiségi rétege, nemzeti közösségünk megtartását különösen erősen meghatározó rétege. Mindkét megállapítás igaz, mint ahogyan az a három jelző, amit a szakkollégium szempontjából ezen az ünnepi napon kiemelni szándékoztam, meggyőződésem szerint igaz és szép, tanulható, átadható és befogadható és mindenképpen a sikeres polgár jellemzője.
Márpedig nekünk ez a célunk: hogy Ti, hogy Önök összetartozzanak, és sikeres vajdasági magyar polgárok legyenek. Biztos egzisztenciával, emelt fővel, a szülőföldünkön. Boldogulva, segítve egymást.
Nem véletlenül idéztem Ottlik Géza regényéből az előbb azt a biztos tudást, ami a művészek birtokában megvan: ők tudják, hogy ha akarjuk, ha dolgozunk, ha küzdünk, ha Istent ismerünk, ha van bennünk becsület és kitartás, ezer dolog mellett, ami nem sikerül, az az egy-két dolog, amiért érdemes volt élni és megszületni, belakni a szülőföld táját, sikerülni fog.
Én ebben hiszek.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
Kedves Kollegisták,
Tisztelt ünneplő Közösség!
Engedjék meg, mielőtt befejezem a beszédem, hogy aktuál politikáról ne szóljak, de ne kerüljem meg a jelent, a legégetőbb problémát, ami befonja és behálózza szűkebb és tágabb világunkat: ez pedig az elvándorlás és az afölötti siránkozás, hogy nem marad itt magyar ember. Herceg János akkoriban, amikor nagy divat volt Németországban vendégmunkásnak állni, megírta ezt a problémát, felidézte az 1891-es évet, az amerikás magyarokat, azt az egymilliót, aki a jobb élet reményében kivándorolt, felidézte azok döntését, akik ötven éve tették ugyanezt Vajdaságból, de nem azért, mert abban hitt, hogy elfogyunk. Ellenkezőleg. Azért írt erről, hogy tudassa: nincs új a nap alatt, az ember keresi a maga boldogulását, el pedig nem fogyunk.
Én ebben is hiszek. Ezért tehát nem mondom Nektek, Önöknek, hogy csakis itt lehettek boldogok, noha ebben hiszek. Lehet, hogy sikeresek máshol lesztek, és az is elegendő lesz a boldogsághoz. Nem tudhatom. Az ember sorsába, egyéni döntéseibe beavatkozni nem illő és káros. De azt tudom, hogy ebben a kollégiumban alakulva mindenre és minderre lehetőségetek lesz. Ehhez kívánok erőt és egészséget, kitartást és sikereket, kívánom, hogy a kollégium vezetőinek legyen ereje és bátorsága egy kiváló szakkollégium kialakítására különösen az MNT felsőoktatási konzultatív testületi tagjainak véleményét meghallgatva, de legyen erejük ahhoz is, hogy rend legyen és fegyelem, vidámság és nagyon sok nevetés, mert fiatalok vagytok és a legszebb éveiteket élitek, akkor is, ha még nem hiszitek ezt el sem nekünk, sem a Szüleiteknek.
Büszke vagyok arra, hogy megvalósítottuk ezt az álmot, büszke vagyok a Vajdasági Magyar Szövetségre, mert segítettek, küzdöttek, akarták, hogy ma itt legyünk. És büszke vagyok Rátok, Önökre, ha megengedik, újra Ottlik Géza szavaival, ami nekem, az én olvasatomban egyszerre szól a kollégiumi összetartozásról és mindannyiunk, a vajdasági magyar közösség összetartozásáról: ,, Tulajdonképpen micsoda lappangó, rejtett, megbízható boldogság ez, velük lenni. (...) ha ez a vén marha most beleesne a korlátról a vízbe, utána ugranék, mint a mindennapi kenyeremért. Nem is a szép szeméért. De hát össze vagyunk kötözve, s még csak nem is úgy, mint a hegymászók vagy a szeretők, nem azzal a részünkkel, amelyiknek neve, honossága, lakcíme van, s tesz-vesz, szerepel, ugrál a világban, hanem igazában nagyobbik részünkkel vagyunk összekötözve, amelyik nézi mindezt. Tejsav vagy gyanta, valami kitermelődött izomlázból, sebekből, sárból, hóból, életünk gyalázatából és csodáiból; valami kenyérízű, ami nélkül most már nehéz volna meglenni.”
Köszönöm, hogy meghallgattak.
