You are here

Pásztor István beszéde a zentai csata 320. évfordulójának megünneplésén

Számos történelmi esemény van, aminek megértéséhez és értékeléséhez, újraértelmezéséhez el kell felejtetnünk a rögzült – közhelyszerű – tudást. Ez sohasem megy könnyen, mi, magyarok ezt jól tudjuk: történelmünket előszeretettel értelmezzük a veszteségek felől, ami önfelmentést is jelent, ezt rendelte a sors, és Mohácsra gondolunk, pontosabban Ady Endrére: ,,Nekünk Mohács kell”.

De talán nem tévedünk, ha úgy érezzük, mellette a XVI. századi költőt, Tinódi Lantos Sebestyént is meg kell idéznünk, aki énekeiben az egyetértést és a török elleni elszánt küzdelem szükségességét hangoztatta:

,,Ha ő azt mondta: gyász, akkor elsötétült minden a hallgatók szeme előtt. Ha azt mondta: harc, látták az öldöklő dulakodást. Ha azt mondta: Isten, a fején érezte mindenki az Isten fényességét.”

A korszakból, amit most az ünnepi beszéd időkorlátjának kényszerűségéből 1526 és 1699 közé szorítunk, úgy vélem, ezt az idézetet, a korszak egészét, szinte másfél évszázadot felölelő sorokat kell megragadnunk, ha a Zentai csatáról, Savoyai Jenőről és nem utolsó sorban Zenta város napjáról beszélünk.

A zentaiak a ’90-es évek elején úgy döntöttek, hogy városnapjuk egy fényes győzelem napjának emlékére szeptember 11-e lesz. Az a nap, amikor Princ Eugen – ahogyan mások ismerik – olyan erős csapást mért a török hadakra, hogy azt már ki sem tudták heverni, több támadó hadműveletre nem voltak képesek és ahogyan a történetíróktól tudjuk, megkezdődtek a béketárgyalások, amelyek az 1699-es karlócai békével zárultak.

A zentaiak tehát úgy döntöttek, hogy a katonai zseniként tisztelt Savoyai Jenőnek a dicsőséges győzelméhez kötik városuk ünnepét. Bátor cselekedet volt ez akkor, 1992-ben, amikor a KKT meghozta a döntést, mondhatni, tüntető kiállás azért, hogy megértessék, hogy megértessük, a világnak ebben a sarkában nem tudunk jobbat és bölcsebbet az összefogásnál. A haladásnak, a győzelemnek, a győztes csatáknak mindig eljön az ideje, ha megvan a bátorság, az ész, a kitartás és az elképzelés.

320 évvel ezelőtt világtörténelmi jelentőségű csata zajlott le Zenta határában, hadászati, történelmi, kulturális szempontok alapján is történelmi volt: nem csoda, hogy tíz nappal később, szeptember 21-én a díszbe öltözött Bécs hatalmas feliratokon hirdette Vienna ad Zentam servata, vagyis Bécs Zentánál megszabadíttatott.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy az ország szétesésének, a délszláv háborúnak az árnyékában és bugyrait látva, akárcsak az európai döntéshozók lassú és eredménytelen tanácskozásait, a zentaiak 1992-ben korszerű és erős üzenetet fogalmaztak meg, noha nem a világnak, csak szűkebb pátriájuknak és legfőképpen egymásnak, nekünk, magunknak: a győztes csaták fénye messzire világít. Nem fogjuk feladni.

Nem is adtuk, nem is adták föl. Igy lehetünk most itt együtt, amiért köszönet a zentaiaknak.

Korszerű és erős üzenet a győztes zentai csata, szimbóluma annak, hogy elsősorban értékrendek mentén építhető a partnerség, de semmiképpen sem az értékrendek, a keresztény európai értékek tagadásával. Ezért vagyunk a polgármesterrel együtt hálásak Áder János és Aleksandar Vučić köztársasági elnök uraknak, hogy elfogadták a felkérést és védnökei a 320. évfordulónak.

A zentaiak a csata 200. évforulójára készülve kellőképpen meg akarták hálálni a fényes diadalt Savoyai Jenőnek, felállítva a hadtörténeti lángelme lovasszobrát a város főterén – a pénzszűke azonban azt hozta, hogy az elkészült Savoyai-szobrot 1896-os zentai látogatását követően Ferenc József megvásárolta és a budai várban állíttatta fel.

Ezt azért említem, mert a mai napnak, Zenta város napjának és a győztes diadal napjának nem lehet más üzenete, csak az, hogy a fején érezze mindenki Isten fényességét és elhiggye, elhiggyük, hogy a kitartás és becsületes munka győzelemre visz. Ennek szimbóluma és valósága a húsz éve, a zentai csata 300. évfordulóján kezdett Lisieux-i Szent Teréz templom befejezése.

Nekünk Mohács kell, mondjuk Ady Endrével, de ritkán gondolkodunk el azon, hogy azért kell Mohács, hogy erőt gyűjtve eljussunk a zentai diadalig, a karlócai békéig, addig, hogy 1992-ben Prinz Eugen – Savoyai Jenő neve otthonra leljen egy Tisza menti városban, és addig, hogy amikor a nagyvárosok, amilyen Bécs is, talán már halványan emlékeznek történelmük eseményeire és hőseire, ebben a régióban mi annál erősebben tesszük, mert a történelem bennünket arra tanított, hogy a nemzetek és országok csakis kölcsönös megbecsülésben, érdekérvényesítő képességgel tudnak előre haladni. És ha ez így van, akkor közösen tudnak emlékezni és ünnepelni is.